Liget.org »
2009 / 12 » Victor András
– Vers és valóság
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1840
Ady-elemzésében Fülep Lajos így állítja egymással szembe – vagy egymás mellé
– a verset és a valóságot: „a vaskos, brutális, irgalmatlan valóság mellett a
vers mégiscsak szavak zengése”.
Költészet és valóság összevetésekor szinte elkerülhetetlen, hogy eszünkbe
jusson Arany János verse, a Vojtina ars poétikája, ahol ezt olvassuk:
Nem a való hát: annak égi mássa
Lesz, amitől függ az ének varázsa.
A való(ság) önmagában nem költészet, nem vers. A valóság (számunkra) jel. A
környezet hatásai képezik az elsődleges jeleket. Ezeket az érzékszerveinkkel
észleljük. A valóságot kifejező szavaink is jelek – a jelek jelei – tehát
másodlagos jelek. Áttétellel jelzik a valóságot. Költészet azonban csak akkor
lesz ezekből a jelekből – vagyis vers akkor születik a szavakból – ha jelképpé
emelkednek, az egyedi valóság egyetemes jelentésű szimbólumává válnak. A nyers
valóság égi másává. Talán ezt értette Fülep is azon, hogy a vers „szavak
zengése”. Zengése – mondja –, azaz nem egyszerűen hallhatósága, hanem „nyelvi
muzsikává” nemesülése.
Lelkemben ágaskodó kérdés azonban, hogy Fülep vajon miért állítja egyértelműen
szembe a valóságot és a verset. Márpedig kifejezetten ellentétet érzékeltetnek
szavai. A valóság nála „vaskos, brutális és irgalmatlan”, a vers viszont
„zengés”. Vagyis ég és föld. Azt gondolom, hogy Fülep itt – a mondanivaló
erőteljes hangsúlyozása érdekében – túloz. Félrebillen a mérlege. Hiszen a
valóság nem feltétlenül brutális. Van szelíd, angyali valóság is. És a szavak
is lehetnek kegyetlenek. A skála itt is, ott is nagyon széles.
A brutális rokon értelmű szavai a Magyar szókincstár szerint: állati, állatias,
vadállati, bestiális, kegyetlen, kíméletlen, embertelen, barbár, vad, vérengző,
vérszomjas, baromi, könyörtelen, hidegvérű, durva, nyers, borzalmas,
irgalmatlan.
Ilyen lenne a valóság? Néha igen. A házakat romba döntő földrengés, az
atombomba tízezreket elpusztító robbanása, a pestis gyilkos járványa, a tűzvész
mindent elemésztő rohanása, a teljesen reménytelen elhagyatottság, a
kilátástalan és tehetetlen vénség, a hányingert okozó kibírhatatlan bűz, a
gyilkos szadizmus valóban ilyen.
De minden erdőjáró találkozhat a szelíd természettel is: a simogató szellővel,
az enyhet adó árnyékkal, a mélyen beszívott virágillattal, a fű növésének
csendjével, a patak csobogásával és a tücsökciripelés éjszakai nyugalmával.
Bárhol felütünk egy Áprily-kötetet, szinte árad belőle a természet valóságának
szépsége, áhítata, fensége. Így imádkozik az Úrhoz „A csavargó (is), aki a
halálra gondol”:
... ha tavaszod jő, enyém az erdő,
és jó hozzám az erdő, ennem ad,
rigószavaddal kelt a kora-reggel
s odvamba surran este sün-fiad...
S ha kóborolni küld a nyugtalanság
s nótázva fut mellettem patakod,
kurjantással köszöntöm kék lakásod,
s fütyörészem, s Uram, te hallgatod.
Az emberi társadalom valósága sem feltétlenül brutális. Lehet szelíd is. Az
anya ölelése, a kedvesünk simogatása, a tanító néni óvó szeme, a kórházi nővér
gondoskodása, a templomi gyülekezet énekének magasztossága mind-mind az emberi
valóság szépségéről szól. Az emberi lélek zengéséről.
S hasonlóképpen vagyunk a szavakkal is. A szavak lehetnek simogatók és bántók
is. A gyógyíthatatlan kutyával kapcsolatban azt mondjuk, hogy „elaltatták”, s
nem azt, hogy megölték, mert ez utóbbi szó bántó a nyersesége miatt a bánatos
gazdi fülének. S nem azt mondjuk, hogy „megdöglött” a kutya, hanem valahogy
szelídebben. Az udvarias szóhasználat kerüli a kegyetlen szavakat. Jóérzésű
ember nem mondja a felségének, hogy pocsék a főztöd, legfeljebb körülírja,
„csomagolva” adja tudtára, hogy nem ízlik. Kulturált férfi nem közli a nővel,
hogy „szeretnélek megb...ni”, még akkor sem, ha mindketten ugyanarra gondolnak,
mert ilyen nyers, direkt, durva közeledés csakis elriaszthatja a partnert.
És vannak egyértelműen szelídséget jelentő szavaink: csend, béke, liget,
áhítat, ringatás, csók, boldogság, öröm, szeretet, simogatás, ölelés stb.
Megjegyzendő egyébként, hogy igazából sohasem maga a szó szelíd vagy brutális,
hanem mindig a valóság. A természet valósága és a beszélő ember valósága. A
szavaink csak tükrözik a durvaságot vagy éppen a szelídséget. Jelzik. Versben
pedig jelképpé magasítják; ahogyan Ady írja:
Pogány rímek, muzsikák között
Szomjazok valami örököt.
(Pap vagyok én)