Demeter Vera a IV. A-ból annyira nem szenvedhette Ady messianizmusát, hogy
időnként kimenekült az óráról. Ami engem illet: kapcsolatom Adyval
sokévtizedes, összetett, soha nem jutok a végére. Nem azért, mert Ady ilyen
vagy olyan, hanem mert én látom mindig másként, hiszen folyton változom. Ady
közvetve vagy közvetlenül végigkísérte az életemet. „Betegségeim” egy részét
tőle „örököltem”, személye állandóan foglalkoztat, de nem érzem küldetésemnek,
hogy erről bárkit felvilágosítsak – beérem az önkifejezés kísérletével.
Reflektáló tudattal élünk, amit lát(t)unk, utólag öntjük formába. A látást
magát nem, csak eredményeit tapasztaljuk. Önmagunkra is rálátunk, magunkról is
így alkotunk képet, fogalmat. Két lehetőség áll előttünk: látásunk eredményeit
a magunk érdemének tulajdonítjuk, és megpróbáljuk elfogadtatni; vagy az
eredményekkel nem foglalkozva tovább kérdezünk: látni tanítjuk önmagunkat.
Minden határ új kérdéseket vet fel, s a válaszok újabb és újabb határok
átlépésére ösztönöznek – feladatunk és lehetőségeink határtalanok.
Aki összeveti az Új versek költeményeit Ady korábbi két kötetének zsengéivel,
érzékelheti az egyre határozottabban megnyilvánuló (koncentráltabb, élesebb,
öntudatosabb) énerőt. Az Új versekkel megtalálta hangját. Ha valaki ezt így,
ilyen fokon átéli, úgy vél(het)i: tartalékai kifogyhatatlanok, mindent tud,
mer, lávaként izzik benne az életerő. Túlcsordul rajta. Veszélyes határ! A
látás személyessége, az evidencia biztonsága kíséri: minden úgy igaz, ahogy én
látom!
A kortársak nem lehettek könnyű helyzetben: Ady élesen látott, sarkosabban
fogalmazott, a tisztánlátás biztonságával szólalt meg. Éleslátását a másoktól
különbözés vágya, a különleges sorsú ember „csakazértis” daca táplálta, mely
már első kötete, a Sirasson meg verseiből is kiolvasható. Ott még csak
homokszem, átütő erő nélkül, de idővel megerősödik, a „küldetéses ember”, „a
magyar Messiás” képzetévé válik. Hat ujjal született. Sámán-jel – vélhette a
költő. Legendák, hagyományok, hagyományozódott előítéletek vették körül: Adynak
szüksége volt rájuk. Ezt is tisztán látta? Bizonyára azt mondaná: igen, hiszen
ez is kész volt, adott, őt igazolja! Ez volt az igazi narkotikum,, az első és
legnagyobb – minden egyéb ebből következett. A jelek bizonyíthatják, hogy
kiválasztottak vagyunk, mint ahogy bizonyíthatják az ellenkezőjét is. A jeleket
a látás előzi meg, mely nem a „kiválasztott” látása – nem tud az lenni! –, csak
látás. Az alanytól függ az értelmezések sokasága. A jelek önmagukban semmit sem
jelentenek.
Kortársai elutasításával Ady is kénytelen volt szembenézni, s ez újabb válaszút
elé állította. Vagy eltekint az ellenvéleményektől – vagy nem titkolt
sértettséggel tudomásul veszi helyzetét, és visszafelel nekik. Ady a személyét
érintő ellenállást kiválasztottsága, megjelöltsége újabb bizonyítékának
értékelte. Ezzel permanens háborúnak ágyazott meg. Ez volt a második
narkotikum, mely most már komolyan számolt a messiási küldetés hősiességével,
kínjaival. (Az „én mindennek jöttem” feloldhatatlan helyzetbe hozza hirdetőjét.
Ő mondja ki, mit kell a többieknek tenni. És azok követik őt? Mit és kit? Amit
és akit nem értenek? Ha értenék, nem volna szükség úgynevezett Messiásra... Ez
csak a bálványimádás egyik formája. Hogy valakiben igény van erre, az sem más.)
És táplálta a következő narkotikumot: a messiási éleslátás, józanság oly
mértékben elviselhetetlen, hogy inni kell – kiszabadítani alóla a verset. S Ady
elhitető ereje előtt még Fülep Lajos is fejet hajtott. Pedig – tudva vagy nem
tudva – nem ez volt az elviselhetetlen, hanem a tévedhetetlenség illúziója,
amiből bizonyos irányú zártság és önmisztifikáció következett. (A „tompítsuk el
magunkat” kibúvójához azóta is különös előszeretettel találnak utat
honfitársaink, a minden bizonnyal kevésbé zseniálisak. Tanulhatnának Adytól
mást, jót és többet, de ők épp ezt választják: készséggel lelnek nála igazolást
önpusztításukhoz.) Jóllehet aki tisztán lát, „üres” kell maradjon, „szegény”,
semmihez nem tapadó, mindig újra és újra üres, hiszen a látást nem
homályosíthatja el semmiféle önképzet – akkor és úgy láthatunk csak tisztán.
A lélekben „szegény ember” arra kényszerül, hogy tovább tanuljon látni, hiszen
soha, semmilyen szinten nincs semmije. Ady nem ilyen volt, nem mondott le az
önigazolásról. A maga helyzetét kezdte értelmezni, amelyben persze jócskán volt
egy-egy helyzetre értelmezhető tisztánlátás, hogy ne lett volna, de önösséggel
keveredett. A Messiás-tudat, ez a hangsúlyozottan magyar betegség nincs benne a
tisztánlátásban: hozzáköltés, mint ahogy elviselhetetlensége is az. „Ős Kaján”
azért jelenik meg Adynak, mert beleegyezik, hogy megjelenjék; rábólint:
elkábítom érzékeimet, s végül: „elnyúlok az asztal alatt”. Ez szabad,
sors-építő döntés, melynek következtében élete utolsó szakaszában már nem
tudott ellentmondani a saját fontosság-tudata miatt őt választó Csinszkának –
tükörben látta benne a magáét –, nem tudott és nem is mert neki nemet mondani.
ő maga pedig titkon várta a megváltó halált.
Van-e olyan „magyar átok”, ami ezt a kilátástalanságot, a vereségre-ítéltséget
hordozza, a magunk teremtette „ős Kajánok”, „elátkozott sorsúak” földjén? Itt
élünk mi is, nem? A magatartásformák ismétlődnek, a vélt vagy valós megoldások
– ha rábólintunk, ha úgy akarjuk – „öröklődnek”. Van-e más kijárat, mint Adyé,
ezen a „naptalan, keleti földön”, ahová az ide születettek
vissza-visszavágynak, hogy meneküljenek innen újra, Párizsba, Londonba, bárhová
– hogy aztán föl-földobott kőként térjenek vissza „százszor is, végül is”...?
Senki nem kiválasztott (vagy mindenki az) – tragikus sorsa igazolja: Ady sem.
Az ember a világos értelem törvénye alatt áll. Nincs az a tehetség, aki ne
lehetne még tehetségesebb, aki ne láthatna még tisztábban, ne lehetne még
józanabb. Csak a mindenkori „üres” figyelem adhat esélyt új értések
teremtéséhez. „Magyar Messiás”-nak lenni – melodráma. Ady leszámolhatott volna
ezzel az öntetszelgő tévképzettel. Nem azért nem hitt a józan cselekvés
értelmében, mert tisztán látta: józansága hiábavaló, nem érti senki! (logikus:
a „kiválasztott” és „nem-kiválasztott” emberek közti különbség egyenes
következménye), hanem mert nem hitt. Ha hisz, lemond arról, hogy meggyőződéseit
bárki visszaigazolja. Hogy minek mi az értelme – ezt előre senki nem tudhatja.
Aki hisz, magát a hitet teremti. Éppen most. Ezen kívül más hit nincs. Hogy
olvassa-e, érti-e valaki, nem tartozik ránk. Hiszem: a szó, amit valaki egyszer
jól gondol, él és megmarad. Nem azért, mert „kőbe vésetett”, hanem mert az
alany, aki elgondolja, él, és ezért: megmarad. S minél inkább a szavak forrása
felé fordul, annál inkább. Beérem ennyivel. Igaz, nem vagyok kiválasztott.
És Demeter Vera sem volt az a IV. A-ból.