←Vissza

Liget.org   »   2009 / 12   » Fábián Annamária  –  Oknyomozás és időrend – Shakespeare-adaptációkról
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1836

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

„A természetben van-e az ok, mely szíveiket ily keménnyé teszi?”
Shakespeare: Lear király

Shakespeare műveiből számos drámaadaptáció született, s ezek koronként és alkotónként más és más megközelítéssel készültek. Némelyik a korízléshez alakította a darabot, esetleg valamely politikai vagy szociológiai problémát nagyított fel és tette a dráma vezérfonalává. Több adaptáció hiányzó, hiányos vagy marginális karaktereket állít a középpontba, az ő szemszögükből értelmezve vagy kifejtve az eseményeket, sőt, olyan is akad, amelyik a ’mi lett volna, ha...’ kérdések sorozatával próbálkozik, és alternatív utakat keres a jól ismert dráma szereplői számára.
Az adaptációk közül kettőt választottam, amelyek fontos vonásokban hasonlítanak egymásra. Mindkét darab a Shakespeare-dráma nőalakjait állítja középpontjába, és mindkettőt foglalkoztatja a hiányzó királyné figurája és a király viszonya lányaihoz és királynéjához. A legérdekesebb szempont azonban az időé: mindkét darab, bár nagyon különböző módon, oknyomozásba kezd, és Shakespeare Lear királyának eseményeit megelőzve, a történéseknek hátteret biztosítva magyarázza, mi történt. Így izgalmas, súlypontjukban különböző magyarázatok és értelmezések születnek, és felmerül, hogy miként és miért előzi meg eredetét egy adott időbeli nézőponttal, horizonttal rendelkező darab. Mindkét választott színmű 20. századi alkotás, Gordon Bottomley King Lear’s Wife (Lear király felesége) című vers-drámája és Elaine Feinstein és a Women’s Theatre Group (Női Színházcsoport) közös produktuma, a Lear’s Daughters (Lear lányai).
Az idő, az időrend, illetve annak megszegése, fölforgatása számos irodalmi alkotás központi kérdése. A végtelenségig sorolhatnánk a művek címeit, de talán közelebb járunk az igazsághoz, ha azt mondjuk: bár nem minden írás központi témája az idő, valamennyi irodalmi mű vizsgálható az idő problematikája felől. Az is természetes, hogy a szövegek kommunikálnak egymással, és korábban írt művekhez a századok során újabb és újabb értelmező szövegek születnek, tanulmány, kritika, átdolgozás, vagy épp adaptáció formájában, amelyek aztán újabb és újabb szempontokat figyelembe véve interpretálják elődeik szövegeit. Ez a két 20. századi drámaadaptáció éppen az időkezelés miatt izgalmas: századokkal az eredet-darab után a megjelenített figurák és események az előzményeket boncolgatják, és olyan szempontokat vetnek föl, amelyek a belső kronológiát felbolygatva az okot okozattá, az eredetet kifejletté, végponttá alakítják. Az adaptációk célja, hogy a Lear királyban felvetett kérdésekre választ találjanak. A kérdéseket a szövegből kiindulva, de azon kívül, az időben visszafelé haladva próbálják megválaszolni. Nevezhetjük ezeket oknyomozó vagy anakronisztikus adaptációnak, de az elnevezések csak a valóság egy szeletét fedik, hiszen éppen az izgalmas külső/belső időeltolódás közti feszültségre nem utalnak. Az irodalmi adaptációk e típusának elméleti leírása, boncolgatása számára az angol nyelvű szakirodalomban már gyakran használt, újabb keletű szó a prequel. A populáris (képregény- és film-) kultúra kedvelői számára talán ismertebb is a furcsa összevonás eredményeként született, a pre- (elő) és a sequel (sorozat) szavakból létrejött kifejezés. Az egyik legismertebb prequel például az 1970-es években alkotott A keresztapa című film: az első részt követő második rész időben ugyanis előrébb, azaz régebben játszódik. A legfelkapottabb prequel-széria a közelmúltból származik: George Lucas Csillagok háborúja című trilógiája a negyedik, az ötödik és hatodik résszel kezdődött, majd évtizedekkel később az első, második és harmadik rész „követte” ezeket, bemutatva a jól ismert események előzményeit és okait, magyarázva és – paradox módon – létrehozva a már létező részeket. Érdekes, hogy a központi motívum és téma itt is a családtörténet mentén szövődik: úgy tűnik, az apák és fiúk, a különböző generációk hatalomra kerülése, működése és bukása az egyik legtermékenyebb prequel-téma.
Egy másik jól ismert, irodalmi példa C. S. Lewis Narnia krónikái című hét kötetből álló regénysorozata, melynek első darabja, Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény 1950-ben jelent meg, ennek előzményeit taglalja A varázsló unokaöccse 1955-ből, amely nemcsak a történések idejében előzi meg, hanem történeti, ok-okozati hátteret is biztosít a Narnia-sorozat korábban írt/megjelent köteteihez. De említhetem Tolkien A gyűrűk ura című regényét (1949) is, amelynek előzményeivel, történelmi-társadalmi-kulturális hátterével a Tolkien halála után, 1977-ben szerkesztett és megjelent A szilmarilok foglalkozik.
Bár hasonló időbeli problémával szembesítik olvasóikat, mégis fontos különbség feszül az imént felsorolt művek és a választott drámák között, hiszen az előbbiek esetében az alkotó/szerző személye feltétlenül biztosítja, hogy valódi kontinuitás áll fenn a darabok között. A drámák azonban nemcsak többszáz évvel később születtek, mint a Shakespeare-szöveg, de a szerzők személye is más. Ilyen irodalmi prequel-adaptációnak tekinthető Jean Rhys regénye, a Széles Sargasso-tenger (1966), amiben Charlotte Brontë Jane Eyre (1847) című regényének rejtélyes, padlásszobai foglya, Rochester első, megőrült felesége a főszereplő, az ő múltjával, gyermekkorával, eredetével, férjéhez fűződő kapcsolatával foglalkozik, és fokozatosan eljut a ház lángba borításáig, az asszony öngyilkosságáig, azaz a regény belső ideje „utoléri” a Brontë-regényt. Ez a mű is megpróbál előzménye és magyarázata lenni egy nála korábban született szövegnek, és nem a teljességre törekszik, nem tökéletes és mindent magyarázó háttértörténet kíván lenni, hanem egy rejtélyes pont, egy figura kiélesítésével és a Brontë-regény eseményeinek múltjából kiindulva új, posztkoloniális és feminista értelmezési lehetőséget nyújt a Jane Eyre olvasóinak.
Ha egyezik a két alkotás szerzője, magától értetődik, hogy az olvasó, a kritikus, a néző egyaránt egy sorozat részeinek tartja a műveket – az utókezeléses, magyarázó kronológia esetén prequelnek, külső-belső kronológiai harmónia esetén sequelnek. Ám ha a két mű szerzőjének személye nem azonos, több okból is sérül a kontinuitás-élmény. Az autoriter szerzőfigura ma is élő erejére utal, hogy úgy érezzük: az (lenne) az „igazi” előzménye/következménye egy műnek (mondjuk a Lear királynak vagy a Jane Eyre-nek), amit az adott szöveg alkotója (Shakespeare vagy Brontë) annak írt (volna) meg. Más kérdés, hogy az illető nem írta meg, és nem nyilatkozott, mik a szándékai, mondjuk, Kenttel vagy Edgarral, és nem részletezte azt sem, vajon Regan, Goneril és Cordelia milyen gyerekkori élményei, viszonyai hatottak erősebben az események alakulására, vagy hogy Lear királyné élete és halála milyen irányban alakította Lear király cselekedeteit.
Ha egy szerző a saját művéből alkot prequelt, a legtöbb esetben teljességre törekszik, és hogy megalkossa a hátteret, lehetőség szerint minden szálat elkezd szőni, hogy összekösse a korábban keletkezett folytatással. A prequel-adaptációk azonban nem próbálják történeti hitelességgel magyarázni a kérdéseket, illetve háttértörténetet teremteni az egész dráma számára, inkább a más típusú adaptációkhoz hasonlóan értelmezési lehetőségeket, interpretációkat teremtenek az eredet-műhöz. Ezért például az ugyanazon művet továbbgondoló különféle prequel-adaptációk, bár osztozhatnak hasonló elemeken, az esetek nagy részében különböző motivációkat, karaktereket, eseményeket állítanak a középpontba, és az egyik ki is zárhat olyan eseményt, amit a másik belesző a történetbe. Más a kiindulópontjuk, más tehát a magyarázat is, bár mindenképpen egyezik a végkifejlet: maga az eredet-darab és annak eseményei.
Érdemes a szövegelemzést a két dráma rövid bemutatásával kezdeni, annál is inkább, mert a darabok nemigen ismertek, talán még az angolul olvasók számára sem. Gordon Bottomley verses drámája, a Lear király felesége, 1913–14-ben született, és az Edward Marsh által szerkesztett Georgian Poetry (György-kori költészet) című gyűjteménysorozat második kötetében jelent meg 1915-ben. Edward Marsh az egész kötet legjobb és irodalmi szempontból a korszak egyik legkiemelkedőbb alkotásának vélte a darabot. Ez azért is érdekes, mert a szöveg és a belőle született egyetlen színpadi feldolgozás kritikái, meg az időben jóval messzebb reflektáló utókor igen negatívan, szinte becsmérlően nyilatkozik Bottomley darabjáról. Talán ez a negatív kritika is közrejátszott, hogy sokáig feledésbe merült, s csak a megélénkülő adaptáció-kutatás vette elő újra meg újra. Nem tisztem védeni a darabot, vagy egyetérteni azokkal, akik becsmérlik, annyi azonban bizonyos, hogy ha nem a Lear király adaptációja volna, ma nem lenne világirodalmi rangja. Shakespeare Learje azonban újra meg újra életre kelti ezt a valóban nem túl bonyolult, de izgalmas szempontokat fölvető vers-drámát. A mű Lear király feleségének (aki a Hygd nevet kapja) halála előtti rövid időszakot mutatja be, s évekkel a Shakespeare-darab előtt játszódik. Hygd nagybeteg, betegsége lelki okain a király nem segít, sőt, látványosan megcsalja egyik udvarhölgyével, Gormflaith-tel. Goneril tanúja lesz a házasságtörésnek, és anyjának egyetlen kötődő gyermekeként Hygd halála után bosszút áll: az udvarhölgyet (aki egyébként Leart is megcsalta, így a királyt nem különösebben érdekli Goneril bosszúja) lekaszabolja. A darab két hullamosó nő groteszkbe hajló jelenetével zárul, akik Hygd testét kiterítik.
A Lear lányai 1985-ben, Elaine Feinstein és a Women’s Theatre Group közös produktumaként jött létre, ami máris értelmezésként is felfogható, hiszen a Shakespeare-szöveg itt egy nőkből álló csoport szövegeként működik, nemcsak a női és férfi autoritás, de az egyén mint író, és a csoport mint alkotó is szemben áll egymással – a feminista író- és színészcsoportnak valószínűleg ez is volt a célja. A darabot előadásra írták, 1987-ben színpadra is került, és először 1991-ben adták ki egy feminista drámákat tartalmazó gyűjteményben. A Lear lányai jóval összetettebb, több problémát boncolgató dráma, mint Bottomley szövege.
A három hercegnő gyermek- és ifjúkora jelenik meg a színen. Öt női főszereplőre írták a drámát, a lányokon kívül egy nemtelen/kétnemű Bolond és a lányok Dadája jelenik meg, illetve a Bolond alakítja a Királynét és Leart (szimbolikus tárgyak segítségével). Rajtuk és az ő tapasztalataikon, emlékeiken, meséiken, történeteiken keresztül kapunk meglehetősen gazdag, utalásokkal, gyanúkkal és rejtelmekkel átszőtt értelmezéseket és magyarázatokat a Shakespeare-drámához, és a darab akkor ér véget, amikor a Shakespeare-dráma elkezdődik.
Bár a két adaptációt hosszú évtizedek szakadéka, mintegy hetven év választja el, számos közös vonásuk szembetűnik, amelyeket prequel-jellegükkel magyarázhatunk. Mindkét darabra jellemző, hogy megbolygatják a belső/külső időrendet, erőteljesen eltolják az eredet-darab fókuszát, és leegyszerűsítik a történet cselekményszálát: Kent és Lear kapcsolatát, illetve a Gloster-szálat nem készíti elő vagy magyarázza egyik dráma sem. Már a cím megvilágítja mindkét esetben, hogy a középpontban nem Lear, hanem az őt körülvevő (mellőle hiányzó) nők állnak: Lear felesége és Lear lányai a főszereplők. S bár a nők átveszik a főszerepeket, a darabok címe nem Hygd királyné vagy Goneril, Regan és Cordelia. Paradox módon mégis Lear definiálja ezeket a figurákat a címekben is (persze leginkább mint férj és apa), pontosan azért, hogy az eredet-dráma Lear figurája drasztikusan átértelmeződjön. Amit a Shakespeare-szöveg (elsősorban az apa-gyermek kapcsolatból) csak vagy majdnem kizárólag Lear szemszögéből láttat, ezekben a drámákban más perspektívát kap: mindenkinek minden tettéhez és motivációjához háttér-információk kapcsolódnak, ok és okozat összefüggéseinek láncolata bont formát, s így radikálisan megváltozik/megváltoztatható az eredet-dráma, és benne Lear alakjának addigi olvasata, értelmezése.