←Vissza

Liget.org   »   2009 / 12   » Jámborné Balog Tünde  –  Szindbáddal a konyhán
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1835

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

A városok lelke piacukról ismerszik meg, mondá Szindbád, a hajós, hátradőlve dédanyám, Vogel Anna százesztendős konyhaszékén. Amely helyen sovány, szegényes a piac, és beszorul valami eldugott zsákutcába, azt maguknak való, rideg népek lakják, vasalt kapujukat vicsorgó ebek őrzik, s nem adnak se szállást, se ételt az utazónak,
a jó szóról nem is beszélve.
Egy időben – midőn fiatal voltam és örültem, ha vendég áll a házhoz – Szindbád gyakran felkeresett minket. A konyhában üldögélt, amíg ebédet vagy vacsorát főztem, és bele-beleszippantva a fedők alól kitörő gőzfelhőkbe, utazásokról, nőkről, ételekről, különös szokásokról mesélt, de közben árgus szemmel követte mozdulataimat, és elbeszélését meg-megszakítva rám szólt, ne sajnálja a babérlevelet! Egy kis tárkonyt is morzsolhat belé. Vegye már ki azt a rántott húst a zsírból, mielőtt kétszersült lesz belőle! Ne olyan nagy lángon fonnyassza a hagymát, még odaég! Vigyázzon, kifut a tej!
Jó tanácsokat adott, bár néha bosszantott, hogy mindenbe beleüti az orrát, maga, Szindbád rosszabb a nagyanyámnál, szóltam rá türelmem fogytán, és olyankor sértetten elhallgatott. Kis idő múltán azonban, mintha mi sem történt volna, újra beszélni kezdett.
Én azokat a helységeket szeretem, ahol a főtéren hullámzik a piac, körülvéve az időtől megfeketedett katedrálist vagy a fehérre meszelt kálvinista templomot, és a városháza tornyában órajáték jelzi az idő múlását; leleményes mester fabrikálta még az óidőben, midőn bakter kiáltotta világgá, hogy hány az óra. Ezekben a városkákban ódon házak őrzik a bazaltkockákkal kikövezett főteret, a kovácsolt ablakkosarak mögül levendula- és dohszag árad, a falak közé beszorult századok lehelete. Gyékényszatyorral karján, papucsban fut ki a szakácsné halat venni a pénteki ebédhez, és a kerthelyiségek ponyvája alatt fehérkötényes fogadós hordja a frissen csapolt söröket oláhországi lókupecek és rác disznókereskedők asztalához. Haja középen elválasztva, bajusza dús, karján kidagadnak az erek, és szállást ajánl az idegennek közel az indóházhoz, mert hajnalban, a gőzös indulásának idején alszanak a fiákeresek. Csak a parasztok és a mozdonyvezetők kelnek korán, na meg a piacra induló kofák. Ha szerencséje van az úrnak, a resti már nyitva lesz, ott kaphat sonkát tojással, s előtte egy pohárka jóféle szilvóriumot, ami tisztítja a vért, és előkészíti a gyomrot a reggeli befogadására, kivált éjszakai korhelykedések után, mondja a kocsmáros, és visszaküldi a konyhába az idegen férfihangra előóvakodó asszonyát.
Ilyeneket és még sok mást összehordott nekem Szindbád, mialatt rántott levest vagy kelkáposztát főztem Nelkó néni fazekában, szabógallért metéltem nagyanyám világlátott rádlijával, vagy húst sütöttem az anyósomtól rám maradt piros vaslábasban. Szavai felidézték a várostorony erkélyén óránként körbejáró bábukat: a pápát, a királyt, a szép hölgyet, a lovagot, a kalmárt, a diákot, a parasztot, a vénasszonyt és a nyomukban vigyorgó csontvázkaszást, a mindegyiket megtáncoltató halált. Leírták a faoszlopos állomásokat, a dohogó, gőzt és szikrát okádó fekete mozdonyokat, a régi vasúti kocsik csillogó rézszerelvényeit, ablakuk kis zománcozott tábláit az opasno je van se nagnuti felirattal, a kalauz pirospozsgás arcát, kofaasszonyok delinkendőjét, fekete bársony papucsba bújtatott csupasz lábukat, a földre terített gyékényeken felhalmozott káposztákat, karalábékat, csíkos héjú görögdinnyéket, fényes és gömbölyű vöröshagymákat, hófehér fokhagymakoszorúkat – jó az a ház körül ólálkodó gonosz ellen – mindezzel felkavarva bennem a múlt mélyen nyugvó tavát.
Szóló spárga, mondá Szindbád, és hangja muzsikál, mint őszi estéken a hídlábnak ütköző hullámok loccsanása, vagy a vonatfütty esős éjszakán. Juhgomolya, liptói túró, lépesméz. batul, aranyranett, bőralma, hízott kappan, süldő, párhagyma, lacipecsenye, oltástúró, kecskecsöcsű, naposcsibe, kelvirág, galambfiak, gyöngytyúk, szilvalekvár, írós vaj, sorolja véget nem érőn, és szavai nagyot csobbannak, akárha kő hull a tóba. Egyre táguló körökben mozgatják meg emlékeimet, végül már nem tudom szétválasztani, melyik feltoluló kép származik tőle és melyik tőlem. Én láttam-e a talapzatáról leszálló, széles kalapos, rajnai gúnyás Szent Vendelint sült kolbászt falni a lacikonyha előtt, vagy a gyermek Szindbád – kis kezével az én Örzsi nagyanyám szoknyájába kapaszkodva – nézi vágyakozva a lapulevélen pompázó, aranysárga vajdarabot: oldalai cirádásak, tetején virágkoszorú domborodik. Faragott famintába nyomják, magyarázza a töpörödött kis öregasszony – Szindbád nagyanyja vagy az enyém? – ugyanaz az íze, mint a vizes kézzel formázottnak, azért a kis cifraságért nem adunk két fillérrel többet. Ám én nagyon szeretném azt a virágos vajdarabot, és tovább próbálkozom, ugyan, mi az a két fillér? mondom, csakhogy két filléren egy tojást vehetünk, oktat nagyanyám, vagy kakascukrot, dörmögi Szindbád, és újra csapongani kezd emlékeim között, szemezget belőlük fülbevalónak való páros cseresznyét, én meg az övéből mézes huszárt, zöldmázas, fütyülős cserépmuzsikát, és közben forr körülöttünk az a régi vásár, bár konyhámból havas kertre látni.
Búzával, hagymával, petrezselyemgyökérrel megrakott szekerek jönnek távoli tanyákról, feszül az istráng, nagycsontú, fekete nóniuszok, ideges sárga gidránok izzadt tomporát csiklandja az ostor. A főtérről csillagszerűen szétágazó mellékutcákban is kocsik állnak, a lovak türelmetlenül kapálnak patájukkal – né mán, hogy elkopott a Virág lábán a patkó, hazafelé megállunk Szél kovácsnál –, csapdossák farkukkal a rajokban rájuk szálló bögölyöket, de megnyugszanak, ha már nyakukban a zabostarisznya, és vizet is hoz gazdájuk a Korona Szálló előtt csobogó oroszlános kútról.
Sokféle nép érkezik, sokfelől, ahogy egyre mélyebbre araszolunk az időben, egyik szekérről pátfalvai asszonyok ereszkednek alá, számtalan alsószoknyájuk kerekre domborítja csípőjüket, a másikról vingai bolgár lányok ugranak le, nyakukban ezüst pénzekből fűzött lánc csörög; csanádi szerb nők kászálódnak emitt, bársony mellénykéjükön arannyal kivarrt virágok nyílnak. Szakállas, kaftános hagymakereskedők tódulnak ki a Nagy-zsidó utcából, turbános török kufárok hajóznak fel az Al-Dunáról, Ada Kálé szigetéről – vajon Szindbád tépett fügét a fáról gyerekkorában a mecset mellett, vagy én hallgattam volna a müezzin énekét? –, érkeznek a sváb telepesfalvak szorgos lakói, árad a gazdag Bánát népe, ki-ki a maga nyelvét beszélve, bábeli lehetne a zűrzavar, de mégsem az, mert mindegyik érti a másikát.
Máskor az idegen ízekről beszél Szindbád. Azt mondja, felajzák kíváncsiságunkat, akár az ismeretlen nők. Külhonban járva szívesen kóstolunk bele távoli konyhák ételeibe, ízlik a túrós puliszka, saslik, tintahal, de mint a hűtlen férjek hites asszonyuk ágyához, az idő múlásával visszakívánkozunk hazai szakácsnénk főztjéhez. Egy kis tejfölös paprikáscsirke vagy egy tányér pacal – sóhajt fel Szindbád – olykor többet ér a legparádésabb francia ebédnél. Idegenben – kivált fiatalon – a mást, a különöst keressük, itthon mindig és újra a régit, a megszokottat. A gyomor konzervatív. Külhoni utazásaimra magammal vittem Rézi néni szakácskönyvét, hogy elalvás előtt a kolozsvári káposzta receptjét olvasgassam és az Újházy-tyúklevesét, melyet a maga idejében tudvalévően vén, szerelmi tapasztalatokban gazdag kakasokból főzetett a mester, mostanában meg azon kapom magam, hogy gyermekkorom nemszeretem ételei kísértenek: tökfőzeléket ennék tejföllel-kaprosan, borecettel savanyítva, s hozzá borsos tokányt rozsdás lével, ahogyan anyám konyháján készült – mennyit bosszankodott szegény, hogy akkor meg nem ettem –, de a tök nyári eledel, és most tél van, beérem hát egy kis kolbászos lencsével, ha megkínál.
Mert midőn Szindbád konyhámban múlatta az időt, még nem forgatták fel az évszakok rendjét halkan zümmögő frizsiderek, zúzmarás disznótorost kínálva kánikulában, zsenge tavaszi borsót télidőn. Nyáron nyár volt, télen tél, a férfiak a gyenge nőket szerették, az asszonyok az erős férfiakért bomlottak, s ha nem is volt sokkal boldogabb a világ, több elégedett ember koptatta a flasztert, mint manapság.