←Vissza

Liget.org   »   2009 / 12   » Levendel Júlia  –  Hullámtermészetű lehet
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1831

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Szánalmas volt az a levélke, az első pillanatban látszott, hogy a tettes írta
– megfejtéséhez igazán nem kellett kriminológiai vagy lélektani tapasztalat –, a betűkből csak úgy sütött a rémület. De a meglopott professzoraszszony mámorba forduló megkönnyebbülése közben, hogy legalább az iratokat nem kell most már beszereznie, mintha észre sem venné az alattomosabb lopást. Hová lettek az évtizedek alatt, sok ismerettel alakított és tanulmányok sorában kifejtett szociológiai elvei? „Szegény, szerencsétlen”, gondolta később – de később, sőt, későn gondolta, és akkor se ment sokra a sajnálkozásával meg a lelkifurdalásával. „Mit csináljak? Kövessem meg? Érezzem magam bűnösnek?”
A háromnapos konferencia második napján érkezett a városba. Főszereplőnek, sztárvendégnek. Egy esztendővel korábban az ő ötlete volt a téma, ő választotta ki a közreműködőket, a pályázatokhoz ajánlást adott, mégis meglepetten és meghatottan köszönte a szervezők figyelmességét, hogy hatvankilencedik születésnapján felköszöntik. „A kerek számú évfordulók ünneplése, valljuk be, óhatatlanul reprezentatív, alig-alig képzelhető el szívbélinek... de hatvankilenc?!... ez szinte humoros... köszönöm, hogy ma köztetek lehetek...” A dübörgő tapsot lehajtott fejjel fogadta. Úgy érezte, minden pompásan sikerül. Rokonszenvesen szerény és öntudatos is, a jelenlévők mind ismerik tudományos rangját, itt éppen az a szerencsés, ha kollegái meg az egyetemisták nem a nyugati világban gyakran emlegetett társadalomtudóst, hanem a nemzedékeket nevelő tanárt köszöntik.
Sűrű nap volt. Köszöntését követően – és a délelőtti program befejezéseként – tartotta előadását, délután elnökölt, s mert jó előre kikötötte, hogy csupán egyetlen éjszakára marad, az ünnepi záróvacsorát is a második estére szervezték; az utolsó nap végére, magyarázta bizalmasan a rektor, amúgy is kevesen maradnak.
A helyi televízió a szálloda halljában rendezkedett be, rövid, vacsora előtti interjút kértek tőle.

Nem tolakodott oda ismeretlenül. Ezt senki sem mondhatja. Hat esztendővel ezelőtt még az egyetem könyvtárosa volt, akik ismerték, szívélyesen üdvözölték a konferencián. „De rég láttalak, Gyöngyikém... jól nézel ki... nem bántad meg, hogy elhagytál minket?” Nem igaz, hogy jól néz ki, már réges-régen utálkozva nézi magát a tükörben. Ha lehet, nem is nézi. Háromnapos vízihulla – ha az jól néz ki, akkor bizonyára ő is. Szélte-hossza egy, de nem kedvesen gömbölyded. Semmi sem kedves rajta. Formátlan, püffedt, mindenütt felesleg lóg róla, üres bőr, csupa lebeny; kihullott a haja, s ami megmaradt, nem festhető – nem érdemes. A seszínű szálak a fejbőréhez tapadnak. Néha úgy-ahogy megnyesi, nem jár fodrászhoz. Sehová sem jár. Orvoshoz sem, pedig ha kivizsgálnák, talán tucatnyi halálos kórt állapítanának meg. Már nem fohászkodik, hogy bárcsak mielőbb megszabadulna az életétől. Tudja, nem tarthat soká. Mióta nyugdíjazták, végképp szerencsétlen és magányos. Harcolnia kellett volna, hogy megtartsa az állását, de korábban se harcolt, soha, semmiért. Senki barátságáért, semmi előremenetelért. Nem harcolt és nem tolakodott, azért jutott annyi neki, amennyi jutott. Mindenki a saját szerencsétlensége kovácsa, ez az igazság.
Nem hívják vendégségbe, és ő se hív senkit. Elvétve téved hozzá valaki, évente kétszer-háromszor az öccse, még ritkábban az unokahúga, leül velük a nappaliban, a hálószobába nem engedi őket, az szigorúan az övé, akárcsak a gondolatai. Nem tartozik rájuk. Amikor a nyugdíjazás után nem találta a helyét... vagy inkább a saját idejét, ritmusát, egyszer összeírta az ismerőseit – távoli rokonokat, szomszédokat, iskola- és munkatársakat –, akik nála többre vitték; a rövid névsor aztán mint megtalált feladat meredt rá. Egyre szenvedélyesebben nyomozott a valamiképp híressé lett emberek után, gyűjtötte a fényképeiket – még korábbi munkahelyére, az egyetemi könyvtárba is be-bement ezért –, és az újságkivágatokból állandó kiállítást csinált az ágya melletti és szemközti falon. A professzoraszszony különböző időkből származó fotóit főhelyre tette. Gimnáziumi osztálytársak voltak; ő már annak idején sem szenvedhette az erőszakosságot, márpedig az osztály legjobb tanulójáról lerítt, hogy a világ közepének hiszi magát, és mindenkitől hódolatot vár. Az elmúlt években elégedetten nézegette, hogy az idő jócskán belemart ebbe a beképzelt és feltűnési viszketegségben szenvedő nőbe is. Nagyítóval vizsgálta a képeket – a legtöbb televíziós felvétel volt, gyakran díjátadásokon fényképezték – a fekete selyemben vagy a bordó bársonyban most is öntelten feszített. Látszott, hogy büszkén dacol az öregséggel, hogy még mindig harcra kész. A tányér nagyságú lencsén át az ékszerei mintázatát is látta, érezni akarta a parfümje szagát. Ő sohasem használt illatszert, semmi kenceficét, de nem sajnálta a fáradságot, és különböző üzletekben szimatolgatta a legelőkelőbb parfümöket – az elárusítóktól tanácsot kért, ajándékot keres, rendkívüli alkalomhoz méltó ajándékot, mondta, és egy-egy helyen tucatnyi márkát kipróbált. A kezdeti ügyetlenkedés után rutinosan tartotta a tenyerét vagy a kézfejét, hogy a mintatermékből egy szippantásnyit ráspricceljen az eladó – az illatokkal telten hazament, és kiválasztotta a képhez leginkább illőt. Rémlett, hogy az érettségi tablóképen az ígéretes jövőjű lánynak ugyanilyen szaga volt. Nem lehetett. Pedig ismerős volt az illat, fél évszázad után is ez áradt a képből. A nyaka, megcsodált hajzuhataga felől. Lehet, hogy mostani hófehér kontya vendéghaj? Ezen muszáj volt somolyogni. Lehet, hogy a nő fodrászán kívül más nem is tudja – csak ő?, csak ő?
Nem tervezte. Abban a pillanatban villant az ötlet, amikor már nyúlt is érte – fontolgatás nélkül, csöppet sem kapkodva leemelte a szék támlájáról az otthagyott retikült, és a saját vállára akasztotta. Később, már otthon ismételgette magában, hogy ha akkor valaki felneszel és rászól, ő nyomban válaszol: bocsánat, ó, istenem, nekem pontosan ilyen van. Senki nem vette észre, de késő estig újra és újra elgondolta, öntudatlanul bólogatott is hozzá: ó, istenem, nekem pontosan ilyen van.

„Nem, nincsen semmi titkom, receptem vagy trükköm – nevetett a kamerába, és bátran megmutatta kiváló minőségű műfogsorát –; most aztán semmi használhatóval nem szolgálhatok... szenvedélyesen szeretem a szakmámat. A kutatást és a tanítást is. Boldoggá tesz, hogy a munkám ma is tartalmassá teszi az életemet... Hát nem csodálatos, hogy bárhová vetődöm a világban, egykori tanítványokkal találkozom?!... Ugye, még az öregségben is van valami jó?!” Csak pár percet kértek tőle a tévések, megadóan bólintott, felállt a hosszú asztal mellől, táskáját a szék támlájára akasztotta, és a rektor kíséretében kiment a hallba, beült a felkínált öblös, fekete bőrfotelbe, de mintha szúrás érné, rögtön fel is pattant – „itt ne! itt meg se tudok szólalni! jó, hogy nem tesznek elém százgyertyás tortát... vagy mit tudom, mit... beszélgetés az ország legidősebb lakójával... megbocsássanak, ilyen interjút nem adok!”
A hosszú készülődés, beállás szempillantás alatt hiábavaló lett, s nemcsak úgy, hogy a hall másik részére költözött a stáb, de gyorsaságuk beismerő vallomással is felért: lám, valójában ennyi ideig tart a felkészülés, és az öt emberből három feleslegesen lebzsel itt.
„Azt hittem, a konferenciáról kérdeznek”, mondta a rektornak visszafelé menet, s a magas, vékony férfi hajlongva-gesztikulálva bizonygatta, hogy hiába, a nézőket az egyes személyiségek érdeklik, ez vitathatatlan, ehhez alkalmazkodni kell, s hogy a valahogyan megszerzett figyelmük mégiscsak segíti a tudomány ügyét. A vacsoraasztalnál már jobbára rá vártak – egy villámtelefont elintézek, megígértem –, és tapogatta a kárpitozott szék támláját, a jobb sarokra akasztott táska hűlt helyét. „A retikülöm!” A rektor maga futott a hallba – talán ott maradt, ide-oda tologatták a székeket, fotelokat, a konferencia-felelős adjunktust hívták, a recepción ígérték, hogy intézkednek – „a tanár úr ne maradjon távol a vendégektől!” –; a rektor nyugtalanul viszszaült; „perceken belül meglesz!... de ha sürgős az a telefon... és esetleg megkérdezem a jelenlévőktől...” Ingerülten intett, hogy nem olyan sürgős a hívás, ne halasszák a pohárköszöntőt, a tálak felszolgálását, nem akarja elrontani az ünnepi hangulatot, aztán képtelen volt ülni és enni, figyelni a rektorra meg a tanszékvezetőre – ha kimehetne a mosdóba, ha lerogyhatna a vécére és szabadon bőghetne. Iszonyatosan fáradt volt. „Ezt nem lehet, így már nem lehet”, zakatolt a fejében, és félt, hogy a közelében ülők észreveszik, milyen bamba a tekintete. „Ha megcsörgetné a telefonomat...”, javasolta a feszengő rektornak, s az hátralökve a székét nyomban felpattant, zakója zsebéből kiemelte a saját mobiltelefonját, de mintha szemérmesen kizárná a nyilvánosságot, megint a hallba tartott, hogy hívja a professzorasszony számát.