A tengeralattjáró rádiós másodtisztje idegesen
gyűrögette a Kriegsmarine pecsétjével ellátott borítékot. Sürgős utasításokat
kellett továbbítania, tűzparancsokat a térségben állomásozó haderőknek. Az elsőtiszt
jó tíz perce nyomta a markába: STRENG GEHEIM! A nagy vörös betűket hunyt
szemmel is látta, úgy táncoltak előtte, mint két évvel korábban a piros
harisnyás varsói szajha, akivel csupán egyetlen éjszakát töltött, de
képzeletben olyan sokszor idézte a jelenet minden pillanatát, hogy szinte
kézzelfoghatónak tűnt. Az U-110-es még mindig nem válaszolt. Számtalanszor
hívta, de a rádióhullámok mintha az üres vízbe csapódnának: a hajónak nyoma
sincs. Az utolsó üzenet szerint egy angol konvojt követtek. Heinz, az U-110-es
másodtisztje néhány hónapja még mellette szorongott a hamburgi gimnázium
szétfarigcsált padjában, ahol gyorstalpaló kiképzésen az üzeneteket titkosító
Enigma gép kezelését tanulták. A hirtelenszőke, mindig szipogó fiú remegő
kézzel állítgatta a bonyolult masina forgótárcsáit, és olykor gyors mozdulattal
kabátujjába törölte az orrát. Most meg nem válaszol. Ismét a borítékra
pillantott. STRENG GEHEIM! Szigorúan titkos. Ha az U-110-zel történt valami, a
parancs rossz kezekbe juthat. Az utasítás egyértelmű: az Enigmával kódolt
üzeneteket csak biztonságos körülmények között továbbíthatja. A telefon felé
nyúlt, hogy az elsőtisztet értesítse, amikor az U-110-es végre visszajelzett,
és átmeneti technikai hibával magyarázta a késedelmet. Vigyorogva pötyögtette a
gép billentyűit. Heinznek sosem volt erőssége a mechanika.
Az U-110-es fedélzetén az angol királyi flotta Bulldog nevű rombolójának rádiós
tisztje egy kibélelt, vízhatlan ládába rakosgatta az elfoglalt tengeralattjáró
kódkönyveit, a hajó Enigma gépét és az elfogott üzenetet. A Bulldog legénysége
Baker-Cresswell kapitány irányításával kihalászta a jeges vízből a német
katonákat. Az érthetetlen okból Kankalinnak elnevezett, szigorúan titkos
hadműveletben az angolok harmincnégy hadifoglyot ejtettek, tizenöten haltak meg
a támadásban, Lemp parancsnok pedig eltűnt: mikor rádöbbent, hogy a több
találatot ért, sorsára hagyott tengeralattjáró mégsem süllyed el, megpróbált
visszaúszni a fedélzetre, hogy a kódkönyveket megsemmisítse. Többet nem látták.
Heinz Wilde a túlélők között volt, a háború után Egyiptomban nyitott
vegyeskereskedést. Valóban nem volt erőssége a mechanika.
A Bulldog zsákmányát a legnagyobb titokban szállították Bletchley Parkba, az
angol kódfejtők központjába. A háború kitörése előtt pár héttel, amikor a
lengyel titkosszolgálat már biztosan tudta, hogy a németek megtámadják őket,
kódfejtőik átadták a szövetségeseknek az Enigmák feltöréséhez vezető kulcsot. A
kódkönyvekkel és a géppel a kezükben az angolok így az üzenetek jelentős
százalékát megfejthették. Bletchley Park vöröstéglás, sokablakos épületében
mindenféle csodabogár gyűlt össze: sakkbajnokok, nyelvészek, matematikusok,
keresztrejtvény-szakértők. Különös módszerekkel keresték az új munkatársakat,
egy alkalommal napilapban hirdettek keresztrejtvényfejtő versenyt, és akik
tizenkét perc alatt megoldották a feladványt, hamarosan látogatót kaptak: egy
öltönyös úriember szegezte nekik a kérdést, akarják-e tehetségüket a haza
szolgálatába állítani.
Alan Turing, a Nyolcas Kunyhó nevű egység vezetője nem keresztrejtvényfejtéssel
került a kódfejtőkhöz. Amikor a vízhatlan ládából kiemelték az Enigmát és az
asztalra helyezték, gyengéden végigsimította a fekete billentyűzetet és a
fogaskerekeket. Az írógéphez hasonlatos, fadobozba zárható szerkentyű puszta
látványa is izgalomba hozta, hát még az érintése. Az Enigmát egy német mérnök
fejlesztette ki az első világháború végén, és feltörhetetlennek hitték, amíg a
lengyel matematikusokból és kriptológusokból álló csoport meg nem találta
gyenge pontjait. Ez a gép végre igazi kihívást jelentett Turingnak, aki hatéves
korától a matematika bűvöletében élt, és huszonnégy évesen egy absztrakt
számítógép matematikai modelljét vázolta fel. A humán tárgyaktól viszolygott,
nem tudott helyesen írni, fogalma sem volt az Újtestamentumról, többször
megbukott az érettségin, de a cambridge-i Royal College elvégzése után a
Princeton Egyetemen doktorált. Hazatérve Wittgenstein előadásait hallgatta, és
alaposan összevitatkozott vele a matematika lehetőségei és korlátai kapcsán.
Csak a legközelebbi barátainak árulta el, hogy az angol kódfejtőknek dolgozik,
és az Enigmáról is mindvégig hallgatott.
Joan Clarke, a Nyolcas Kunyhóban dolgozó matematikusnő látszólag a németektől
zsákmányolt kódkönyveket lapozgatta. Olykor a szétszerelt gépbe feledkező
Turingra pillantott, szeme sarkából figyelte, ahogy szerelmesen simogatja a
bakelitkorongokat, a bronztüskéket, a kapcsolótábla áramköreit és jellegzetes,
olvashatatlan kézírásával oldalakat zsúfol tele. Három napja voltak jegyesek. Turing
egy különösen hosszúra nyúlt munkanap végén vonta félre, és úgy kérte meg a
kezét, mintha matematikai egyenletet vezetne le, precízen, az apróságokra is
ügyelve: a sötétkék dobozkából elhúzott jegygyűrű éppen megfelelő méretű volt.
Egy pillanatra megszorította a kezét, miután a dísztelen aranykarikát az ujjára
húzta, de nem csókolta meg. Azóta sem. Bletchley Park mindennapos forgatagában
a többiek ügyet sem vetettek az ilyen bornírtságokra, másnap kapták az
értesítést az Enigma érkezéséről, és Alan Turing mintha megfeledkezett volna az
eljegyzésről.
A Kriegsmarine Enigma gépének négy tárcsája volt. A háromtárcsás gépek 16 900
leütésenként ismételték magukat, ezért a németek különösen ügyeltek, hogy pár
száz leütésnél hosszabb üzeneteket ne küldjenek. A negyedik, kézzel áttekerhető
tárcsa további variációkat jelentett. A haditengerészet a Wehrmacht és a
Luftwaffe eljárásait is szigorította: titkosítás előtt minden üzenetet egy
kódkönyv alapján készítettek elő. A Kurzsignalheft táblázatai szerint a mondatokat
négybetűs kódokká alakították. A tüzelőanyag-vételezéstől a utánpótlást
szállító hajókig jószerével minden lehetséges üzenetet előre kódoltak:
térkép-pozíciókat, kikötő-neveket, országokat, fegyvereket, időjárási
jelenségeket, ellenséges pozíciókat és hajókat. Egy másik könyvben az azonosító
és üzenetkulcsok voltak. A könyveket vízben oldódó vörös tintával nyomtatták,
hogy ha támadás érné a tengeralattjárót, a tengerbe kerülve azonnal
megsemmisüljenek. Ezt a sokszorosan védett kódot kellett Turing csapatának
feltörnie, de a feladat a kódkönyvek birtokában sem volt egyszerű.
Christopher Morcom egy osztállyal járt felette a drága dorseti magániskolában,
amelynek igazgatója az első év vége felé aggódó levelet írt a Turing-szülőknek:
a fiú csak vesztegeti az idejét az illusztris intézményben, hiszen
nyilvánvalóan nem vágyik igazi műveltségre: csupán a tudományok érdeklik. Az
idősebb diák figyelme és barátsága kapaszkodót jelentett Alannek, akit tanárai
tehetsége és kiemelkedő fizikai teljesítményei ellenére sem becsültek. Evezett,
biciklizett és vitorlázott, de legszívesebben futott: így vezette le az
indulatait. Az olimpián is indult volna, ha edzés közben meg nem sérül, és még
a harmincas éveiben is alig pár perccel maradt el maratoni távon futott teljesítménye
a világbajnokétól. A szüleivel ritkán találkozott: apja Indiában szolgált mint
köztisztviselő. Morcomhoz fűződő barátsága az évek során egyre mélyült, és
idővel az alacsony, fehér bőrű fiú lett Alan számára a legfontosabb ember.
Együtt vizsgálták a különféle matematikai problémákat, Einstein
relativitáselméletét, amelyet minden segítség nélkül értelmeztek, és Turing még
arra is hajlandó volt, hogy vasárnap délutánonként elkísérje barátját egyik
tanáruk házába, ahol Christopher zongorázott és gramofonlemezeket hallgattak.
Aztán Morcom tizennyolc éves korában tuberkulózisban meghalt, Turing meg
elmélyedt a kvantumfizika új lehetőségeket kínáló tudományában, hogy megtalálja
holt barátja szellemét.
A lengyelek már a háború előtt kidolgoztak egy elektromechanikai szerkezetet,
amit hatásossága miatt bombának neveztek. Ezt fejlesztette tovább Turing, és
mivel a gép külső borítása bronzból készült, a kódfejtők Bronz Istennőként
emlegették. A bomba kizárásos technikán alapult: sok ezer tárcsaállást
tesztelt, jelentősen csökkentve a lehetséges variációkat, így a maradékot
kézzel, néhány óra alatt végigpróbálgathattak. Az üzenet elküldése után 3-6
órával az angolok rendszerint már tudták, mit terveznek a németek. Mindezt a
legnagyobb titokban kellett tartani, mert ha a németek megsejtik, hogy az
Enigma kódját feltörték, új rendszert használnak. Ezért a legmagasabb
biztonsági fokozatnál is titkosabb ügyeket Ultra Secretnek nevezték, röviden
Ultrának. Az így szerzett információkat minden esetben álcázták: ha kódolt üzenetből
értesültek egy tengeralattjáró pozíciójáról, repülőgépet küldtek a térségbe,
amely „véletlenül” észrevette a német hajót. Egy alkalommal nem volt elég idő,
ezért Churchill engedélyét kérték, hogy az Észak-Afrikában állomásozó Rommelnek
utánpótlást szállító hajókat elsüllyeszszék. A németek gyanakvását hamis
üzenettel altatták el, amelyben a miniszterelnök személyesen gratulál az
akcióhoz egy nápolyi kémnek és szolgálataiért jutalmat ígér. Dönitz tengernagy
azonban az egyre növekvő veszteségek láttán eltűnődött, hogyan lehetséges, hogy
a szövetségesek hajói és repülői a legváratlanabb pillanatokban és helyeken
bukkannak fel. Vizsgálatot indított, és bár az angolok titkára nem derült fény,
német alapossággal lecseréltette a beállításokat tartalmazó könyveket. Eltelt
némi idő, amíg a Bletchley Park-i kódfejtők áttörték az újabb akadályt.