Az író leadta a kéziratot. Személyesen vitte el
a kiadóhoz, „kézbe adta”. Ez volt az egyetlen kézbesítési mód, ami
megnyugtatta, és azt gondolta, a teljes hónapnyi bizonytalankodás, a kínzó
tépelődések után megérdemli a fesztelen imbolygást az utcán, lötyögést a
kényelmesre taposott, fekete cipőjében. Nem kell másik cipő! Miért kellene?
A padon elpilledt, el is bóbiskolt, de a padka egyre szűkebb lett,
kiszálkásodott, nyújtózkodott alatta, mintha le akarná vetni magáról. Erre
aztán ripsz-ropsz kieresztette a csápjait, hogy új témát keressen, ami majd
kedves lesz hozzá, melléje ül a téren, ölébe kuporodik, sétál és hallgat vele.
Két antennaszerű tapogatószerv nyúlt ki az orrából, kettő a füléből, és a földet
is pásztázta már valami tapintyú, ami láthatatlan fonállal valahogy a gyomra
köré tekeredett, hogy szükség esetén könnyedén húzhassa maga után.
Megtorpant. A felszerelés kis híján beleakadt egy tolókocsiba... Egy koldusba.
Az alsó fele hiányzott ugyan, de gurult, gurult tovább. Már meg volt írva.
Ekkor megsúrolta egy öreg néni arcát, aki egyetlen zsemlével jött ki a boltból,
pedig kettőt szeretett volna enni, ám azonnal látta, hogy az idős hölgy
újságcikkbe, és nem novellába való. Engedte, araszoljon csak tovább. Végül is
hiába van jó felszerelésed, ha nincs szerencséd. Hazament. Mára ennyi.
A bérház földszintjén lévő egyetlen lakás világoskékre mázolt ajtaján, annak is
a kilincsén rózsacsokor lógott. A kókadt, sárga virágok a hamvasztó melegben
nem tudták fenntartani fejüket, szirmaikat a koszos lábtörlőre ejtették.
Meghalt a kisasszony.
„Lehetetlen”, mondogatták a ház lakói. Túl fiatal volt a halálhoz. Túl magas,
szálfa-egyenes. Úgy gondolták, hogy az elmúlás előtt, ha kicsit is, de meg kell
görnyedni, mintegy beleegyezésként a dologba. „Hihetetlen”, rémült meg az író.
Mindig futott a kisasszony után. A sétáit úgy alakította, hogy véletlenül
szembekerüljön vele az utcán, és széles, meghajlásos köszönéseket táncolt el
színe előtt, hogy a járókelők felfigyeltek, de a hölgynek szeme se rebbent, bár
a szemét senki se látta, mert óriási, fekete napszemüvegek mögé rejtette.
Ezeket a különös, sokszor szív-alakú, néha kövecskékkel kirakott
napszemüvegeket álarc helyett hordta, mintha az egész világ óriási maszkabál
volna, ahol nem tudhatjuk meg, ki kicsoda. Hát az ő kilétéről aztán igazán
senki nem sejthetett semmit. Hangtalanul járt-kelt, gőgösen és szomorúan, mint
egy elkeveredett germán istennő, aki kipottyant a Nibelung-gyűrűből.
„Most aztán utolértelek”, fújtatott az író, és úgy érezte, hosszú futásból
érkezett. Hozzám tartozol majd, mert én leszek az, aki megírlak; semmi más
módod nem lehet a további létezésre. Magamon kívül nem ismerek olyan barmot,
aki csak egyetlen percet is szánna rád, amilyen részvétlenül és utálatosan
viszonyultál az emberekhez, az utcához, és a mellettünk lévő, gyönyörű parkhoz
is, ahol több fát megbántottál... Te nem tudnál átölelni egy kétszáz éves fát,
ugye? Több lehetsz magad is, mint kétszáz esztendős! Hány éves vagy? A macskák
hétszer élnek. Macska volnál? Matildnak hívnak. A nevedet a postaládádról
olvastam le. Ez az igazi neved?
Durva mozdulattal kirántotta a csatot, ami Matild haját a fejtetőn kontyba
fogta. Régi ábrándja volt ez, már-már fantazmagória. Látni akarta, ahogy a
fekete hajzuhatag elszabadul. Végre! A haj hullámokat vetett, ahogy sötéten
lezuhant. Fényes, koromfekete függönyként fedte el a képet a szeme elől.
Eltakarta a kisasszony arcát, aztán lassan-lassan eltörölte egész alakját,
belemosta a semmibe. „Hát így nem lehet dolgozni!” Ebbe a rettenetes
feketeségbe burkolózott. Ezt ő át nem viszi, ezen nem tud áttörni. Ráadásul nem
is rendes sötétség, nem erdő mélyi, nem a csillagtalan, nyári égről való, hanem
különleges állagú, mint az örök világosság, csak ellenkezőleg. Feladja. Hiába
talál rád a szerencse, ha még egy órára sem marad veled.
A kisasszony édesanyja leoldotta a hervadt csokrot a kilincsről – ki tehette
oda? –, kiment a folyosó udvarra nyíló ajtaján, és a szemétbe dobta, ami
közvetlenül a kisasszony ablaka előtti gyűjtőben volt. Találgatták a házban,
vajon miért vásárolt Matild szemétre néző lakást, mikor a szóbeszéd szerint az
apja igen gazdag volt, vezérigazgató-helyettes. Ő maga a társtulajdonosok
utolsó gyűlésén azt kérte, fessék újjá a szeméttároló házikó ajtaját. És kékre.
Világoskékre. Ezt feljegyezték. „A festést most már meg kell oldani, ha kell,
ki kell harcolni” – gondolta az író –, mert a kérés utolsó kívánság lett.
Szóval kékre.
Mikor az anya bement az ajtón, Leo – mert baráti körben, ha létezett volna
ilyen kör, így hívták az írót – elrohant a sarki virágüzletbe, és újabb, most
már friss rózsacsokorral csengetett be.
– Mi történik itt? Sírt csinálnak a lakásból? – hápogott az asszony. – Ha
érdekelné, hát most már én lakom itt. A lányomat rendesen eltemettük.
– Gondoltuk... – bólogatott az író. – Azt is gondoltuk, hogy elhamvasztották.
De a legutolsó divat szerint a hamvakat szétfújják a levegőbe, és őt, aki
mindig olyan divatos volt, már biztosan szétfújták. A ház lakóival együtt azt
gondoltuk tehát, hogy talán itt állítunk emléket neki, a kilincsen, mármint a
rózsákkal. Ugye, az előző csokor elhervadt?...
– Nem szokásunk szélbe szórni a családtagokat! – húzta ki magát az anya. –
Családi kriptánk van Val d’ Oise-ban. Ott nyugszik az édesapja mellett. Ha
ugyan nyugszik, és nem a saját sötét lelkében kóborol. Megölte a testvérét.
Lelőtte. Attól kezdve belső féreg rágta éjjel is, nappal is. Az orvosok ráknak
mondták a megveszekedett pondrót, ami végül is villámgyorsan átrohant rajta,
mint a tűz, és elégette belsejét. Isten irgalmazzon az én szegény
gyermekeimnek...
Sírt.
Az író azt hitte, megbolondul. Feszült a feje. Ilyen hatalmas témával még
életében nem találkozott! És éppen ma, amikor a szerkesztő kezébe adhatta a
kéziratot! Azonnal felajánlotta az anyának, hogy megírja az egész történetet.