Nem lehet a percet kalickába zárni, még saját aranyhálójában sem lehet rabul
ejteni, állította Louis MacNeice a harmincas években, az európai történelem
egyik baljós elôjelekkel fenyegetô korszakában. De csak azért is megírta a
Napfény a kerten címû verset, amelyben kijelenti, hogy nem lehet a percet saját
örömeiben sem fogva tartani: You cannot cage the minute / Within its nets of
gold... És persze a vers fogva tartja a perc örömét elmúlásának rémületével
együtt, s így megtapasztalhatóvá teszi az örök mozgásban lévô percek és a
végtelen idô egyensúlyát. Talán minden vers, minden mûalkotás ebbôl az „azért
is”-bôl születik: a lehetetlent véghezvinni, a „futós idôt” (15) megállítani,
az idôtapasztalatnak értéket adni. Ez a „fogatösszeszorító dac” (525) hajthatta
azokat is, akik megcsinálták ezt a könyvet, a Liget Verses öröknaptárát,
amelynek megjelenése fölötti örömünket kinyilvánítani és megosztani gyûltünk
most össze. Mint mûtárgy ez a kötet is erre a paradoxonra épül, a fogalmi
összeegyeztethetetlenségére a napnak és az öröknek, a huszonnégy órából álló
napnak, a háromszázhatvanöt napból – mellesleg a szerkesztôk szökôévvel
számoltak, tehát háromszázhatvanhat napból – álló évnek, ezeknek a természeti
tapasztalatainkkal mérhetô ritmusegységeknek és a végtelenrôl való
sejtelmünknek.
Kant szerint a képzelet nem képes összefogni a megmérhetetlent, „összeroskad
önmagába a feladat súlya alatt”. Az, hogy képtelenek vagyunk egészében
megragadni a végtelent, mint egészet elgondolni, félelmet kelt, de ez a félelem
elôhívja az észben eleve benne lévô fenséges eszméjét, mely ráébreszt bennünket
fölényünkre a természettel szemben, az észnek az érzékeléstôl független
lehetôségeire. A fenséges tapasztalatát kísérô érzelmi állapotot Kant mint a
félelmen felülemelkedô örömöt határozza meg.
Feltehetôen ez a félelmen való felülemelkedésre, a megmérhetetlen magunk alá
gyûrésére ösztönzô vágy késztette az észt, hogy apró részeire szabdalja az idôt
(15), és létrehozza a végtelen mérhetô egységeinek fikcióját. Hogy ez miként
történt, arra Platón enged következtetni: az ember felnézett a csillagos égre
és megtalálta a természeti rendben ismétlôdô mozgásokat, a csillagok szabályos
járását, és az égi harmóniában felismerte a saját értelmében mûködô rend
érzékelhetô képét. Ezzel a renddel azonosítható Platón demiurgosza, aki „az
örökkévaló istenek számára létrejött szentélynek” láttán „örvendezett, és
örömében arra gondolt, hogy mintaképéhez még hasonlóbbá teszi... mozgó képmását
alkotja meg az örökkévalóságnak, és berendezvén az eget, ezzel megalkotja az
egységben megmaradó örökkévalóság szám szerint tovahaladó örök képmását,
amelynek mi az idô nevet adtuk.”
Az i. e. 3. század végén a világ egy másik pontján keletkezett Jób könyvének
írója már tud mérôeszközrôl is: a napórán az árnyék lassú kúszása mutatja a
végtelen idô mérhetô szakaszait, az évekké, hónapokká összeálló napokon belül
az órákat: „Nem rabszolga élete van-é az embernek a földön és az ô napjai nem
olyanok-é, mint a béresnek napjai? Amint a szolga kívánja az árnyékot és amint
a béres reményli az ô bérét: úgy részesültem én keserves hónapokban és
nyomorúságnak éjszakái jutottak számomra.”
Ezt a szubjektíve a keserûség által kimért idôt, objektíve a fény elôl futó
árnyék sebességével meghatározható idôt a modern kalendáriumok egy szûkebb vagy
tágabb közösség mindennapi életéhez kötik azáltal, hogy összehangolják az egyén
és a közösség érdekeit. Rögzítik a társadalmi, kereskedelmi, gazdasági élet
eseményeit, s hozzá hangolják az azokban résztvevô egyedek mentalitását,
minthogy a felkínált információkon és egyszerû moralizáló szövegeken keresztül
felekezettel, régióval, csoporttal való azonosulásra késztetik, például nôként,
férfiként, gyermekként szólítják meg, földmûvesként, tanítóként vagy diákként
határozzák meg a felhasználót. A Liget-naptár a hagyományos kalendáriumoktól
eltérôen olyan közösség tagjává avatja az olvasót, amely nem tud
embercsoportokra vonatkozó osztályozási kategóriákról, vagyis történelmi,
életkor- vagy nembeli, nemzeti, vallási korlátok által meghatározható egyénrôl.
Olyan a végtelenségig tágítható olvasóközösséget hoz létre, melynek tagjai
ismerik és felismerik Kant fenségesét, vagy akik vallásos megrendülést élnek át
a platonikus égbolton vándorló csillagképek láttán (36), s mindenekelôtt
akikben örömteli megrendülés támad, ha újra megtapasztalják a magyar nyelvû
irodalmon belül keringô áramkörök erejét, ha szinte egyszerre gyönyörködhetnek
Babits és Bornemisza Péter nyelvi csodáiban (82, 84).
A történelmi értelemben vett barátok itt ismét együtt vannak: Pilinszky
Négysorosa mellett ott van Kondor Béla egyik Rajza, Petôfi újra maga mellett
tudhatja Arany Jánost: március 15-én két vers szerepel, a Nemzeti dal és az
Évnapra (120). Február a legsúlyosabb hónap, de itt újra találkozik Babits és
József Attila, mert egymás után olvashatjuk a Balázsolást és a Magad emésztôt,
a Nem emel fölt és az Ôsz és tavasz közöttet (66, 68; 81, 82). Tágabb ívû
kapcsolódásoknak is tanúi vagyunk, például Weöres Sándor T. S. Eliot iránt
érzett nagyrabecsülésének (201), Kosztolányi Virág Benedek iránti hódolatának
(51), vagy Kondor Béla Blake elôtti tisztelgésének, sôt, azáltal, hogy Kondor
Szent Péter képét is a vers mellé illeszti, egy mélyenszántó Blake-értelmezést
is nyújt a szellemes társításokon át fogalmazó naptár (238). Mert ugyancsak
gondolatébresztô a versek és képek párbeszéde. Sokszor a kép illusztrálja, de
forma- és színspekulációi jóvoltából elmélyíti a versek korábban felismert
jelentésrétegeit: A puszta télen dimenzióit Tornyai János Téli tája nyitja még
tágasabbra, Vörösmarty Elôszavának megôszült istenét, mely megteremti a világot
s az embert, e félig istent, félig állatot és elborzad a zordon mû felett,
mintha Vajda Lajos Ezüst gnómja a szöveg alatt valami félszemû vagy sokszemû
életellenes idolként fogalmazná újra (26-7). Vajda János Virrasztók címû
versének kategorikus imperatívuszát felerôsíti Ország Lili képén az egymásra
hányt sziklákon lebegô gyöngéd bokor formája, zöldje (46-7). Sokszor a kép
ellenpontként szerepel: Vörösmarty iszonytató kijelentésének súlyán – „az ember
fáj a földnek..., a testvérgyûlölési átok virágzik homlokán” – könnyít valamit,
nem is keveset, Anna Margit bûbájosan ártatlan Múzsája rögtön a vers alatt zöld
levelekbôl font koszorújával (266-7). Csokonai kéjt óhajtó esedezése a
rózsabimbóhoz a férfi és a nô szempontjából kap értelmezést a mellé helyezett
Gulácsy-képen, az Eksztázison (199). Hihetetlenül felerôsíti egyik-másik kép
hatását, hogy milyen szövegkörnyezetbe kerül, vagy egy-egy vers erejét, hogy
milyen képek, formák és az azokkal hagyományos asszociációs kapcsolatban
felmerülô gondolatok mellé kerül. Talán leginkább Mednyánszky képeinek
aktualitása és mindentudása válik ismét nagyon is egyértelmûvé. Felmagasztosul
a test, holott csak „rossz gúnya, melyet a könny öntöz” (32), holott csak „a
lassú lázak háza” (33) csodás férfiaktjaiban, lenyûgözô intenzitású arcaiban.
Az is gondolat- és érzelemgazdag élményt nyújt, ahogy a verseket a
széljegyzetekben elôolvasóink szemérmesen személytelenül vagy meghitten
személyesen, kisajátítva magyarázzák. Milyen megfellebbezhetetlen a hang, amely
szerint a Téli éjszaka jól ismert két sora – „Üllôt csapott a tél, hogy
megvasalja / a pántos égbolt lógó ajtaját” – azt közli, hogy
visszavonhatatlanul magunkra maradtunk, s milyen igaza van annak is, akinek
gondolat- és érzelemvilágában József Attila szeretetet kolduló kisöcsénkként
van jelen!
Az újra olvasott versekrôl írt kommentárokban felsejlik kinek-kinek az egész
élete, életének fontos terei, például a Városmajor, vagy meghatározó
idôpontjai, például az ötvenes évek. A személyes érintettség a látszólag
objektív hang- és ritmusmagyarázatokból, a kultúrtörténeti érvelésekbôl, az
okos szöveg-egybevetésekbôl is kiolvasható, s ez megkérdôjelezhetetlen hitelt ad
az értelmezéseknek.
A szó legszorosabb értelmében öröknaptárt kaptunk: nincs korszakolás a versek
és képek sorrendjében, a vers soha nem redukálódik a közéleti gondok merô
illusztrációjává. Azonban valóságos történelmi lecke fiúknak és lányoknak,
ahogy január 18-án éppen a Fortissimo szerepel, ahogy március 15-e
hagyományosan a Nemzeti dalt hívja elô kulturális emlékezetünkbôl, április 4-én
a Harmadnapont kínálja a naptár újraolvasásra, ahogy október 23-án az Egy
mondat a zsanokságrólt. A képek mindeközben átívelnek ezeken a pontokon és azt
sugallják, hogy egybeesik a kezdet és a vég.
Ahogy az idô mérhetô, mérhetô talán a jutalom is, amelyben a naptár által
életre hívott közösség részesül. Mit kap a költô béréül? Jó esetben egy almát
Virág Benedektôl. A szerkesztôk reményeim szerint újabb együtt való töprengésre
kész barátokat. Az olvasó meg valamit abból, ami az Ember víg célja: „Piros,
tartós öröm”-öt (89), a gazdagság, az együtt átélt érzések és gondolatok s
rajtuk keresztül a gazdagodás élményének az emlékét.
A zárójelekben szereplô számok a verses naptár oldalaira vonatkoznak.
http://www.liget.org/microsite/oroknaptar