Liget.org »
2009 / 11 » Z. Karvalics
László – Változatok az örök-ségre
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1815
1.
Weöres Sándor így beszél az Öröklét soraiban: „Mit eltemet a feledés,/ egy
gyík-kúszás, egy szárnyverés/ egy rezdület, mely elpörög/ Múlónak látszik és
örök/ Mert ami egyszer végbement / azon nem másít semmi rend,/ se Isten, se az
ördögök:/ múlónak látszik és örök.”
Jámborné Balog Tünde erről prózában üzen. „Ebben a múltban minden momentum
egyformán fontos, legyen apró kavics, vagy égig érő hegy... Itt elveszíti
jelentőségét az idő, a múlt mélyén körkörössé válik, nincs benne előtte és
utána”. Igen, ettől lehet akár egy kiskanál is az elveszett gyermekkor és az
otthon jelképe (még ha a sok évtizedes használattól az egykor belevésett 218-as
szám meg is kopott). Ám mindez csak akkor igaz, ha a momentumok megőrizhetőek
és felidézhetőek, és ennek színtere egyedül és kizárólag az emlékezet. Sajátunk
és másokéi. Olykor segíthetnek papírra vetett jelek, festett ládikában
átmentett családi iratok, születési és halotti bizonyítványok, frontlevelek,
gyászjelentések, daru- és lótuszmintás fekete lakkdobozokban kék szalaggal
átkötött levélpaksaméták, vagy bábatáska alján pihenő, kendercérnával
összevarrt jegyzetek, olló és köldökcsipesz alatt. De az írás elkallódhat,
elégethetik a kertben, megsemmisítheti víz vagy bomba. Ahogy csak az az étel és
ital a miénk, amit elfogyasztottunk, csak az válik emlékké, amely agyakba és
szívekbe íródik. De ha már ott vannak, téli estéken körénk gyűlnek, és
vonulnak, vonulnak, mint hóborította sziklákról véget nem érő rőtbarna sorokban
lefelé, a völgybe hömpölygő szarvasok. Emlékei mindenkinek vannak, de akár
ugyanaz a dolog is lehet fontos valakinek, lényegtelen másnak. Egyedivé azok a
mintázatok és kombinációk tesznek minket, ahogyan elrendeződnek és jelentést
kapnak az emlékeink. Ugyanannak a torzszülött kocsisnak a képe idézhet fel
viszolygást valakiben, miközben másnak a kötődés és a megbízhatóság pókfonatain
keresztül szépnek látszik. Kedves helyek, kedves nők és kedves felmenők
népesítik be a megmásíthatatlan múltat, néha akkora erővel, mintha egy másik
világból is képesek lennének beavatkozni a miénkbe.
De hiszen ezt teszi Jámborné Balog Tünde is. A múló pillanatok foglyait
szabadítja ki a jelen kalodájából, amikor saját egyedi emlékeiből szöveget
szőve valahogyan mégis egy titokzatos, közös történet momentumaivá tudja tenni
azokat, felébresztve hol rejtett, hol sejtett tudásunkat, hogy a körkörös
időnek ugyanazon labirintusaiban utazunk. Emiatt nemcsak a múltra, a jövőnkre
is kíváncsiak vagyunk, hogy a világról és magunkról többet tudjunk és érezzünk
meg. Az örök-ség így nyer kettős értelmet.
2.
Ha egy nagymama és egy unoka közösen főz lekvárt, ott előbb-utóbb
elkerülhetetlenül történetek is beúsznak a konyhába.
Kis csomaggal és hatalmas tervekkel érkezett Judit, a világszép tanítókisasszony
az eldugott zalai faluba, S.-re. A várt varázslat helyett azonban a mély
szegénységben élő, horvát többségű lakosság mindennapi gondjaira nyitottak
kisablakot a pálinkától és nohabortól folyamatosan bódult gyerekek, a
„krabótkák”, akik ritkán tudták akár kenyérhéjjal is kiegészíteni a reggeli
útravalóul kapott italneműt. Judit egy húszéves leánytól szokatlan tapintattal,
de következetesen igyekezett megértetni gyerekkel, szülővel, hogy valami mást
kellene kitalálniuk, és az első tanév végére a tantestületi szekrény tetejét
mementóként lepték be a reggelente elkobzott flaskák és üvegek. A
tanítókisasszonyt olyannyira megérintette, amit tapasztalt, hogy szívszorító
kis tárcákban örökítette meg a falu keserves harcát a méltóságteli túlélésért, és
küldte az írásait rendületlenül, felületes tisztázás után a mindenható helyi
orgánumhoz, a Zalai Hírlaphoz. Néha egy vers is útra kelt, mert Judit érzett
némi kedvet a poétai dolgok iránt is.
Addig nézegették – és olykor-olykor meg is jelentették – a zalaegerszegi
újságírók a s.-i tanítónő friss és szerethető szövegecskéit, hogy felébredt az
érdeklődésük iránta. Így esett, hogy egy szép napon poros és mogorva
szerkesztőségi gépkocsi fékezett az iskola előtt, és a bennülők felváltva
invitálták gyakornoknak a tehetségét próbálgató kollégát. Judit még várt egy
évet, hogy befejezhesse, amit az alsó tagozatosokkal elkezdett, de aztán a
szaporodó látogatások hatására fogta magát, és az új tanévben már az
újságírócéhben tanoncoskodott.
A szerkesztőségi munka azonban a maga szigorú pont- és prémiumrendszerével,
határidőivel kevés örömöt hozott neki, így gyakorta segítette ki őt egy vele
majdnem egyidős, tehetséges újságíró. Az életvidám, sportos, ügyes és
intelligens, kifejezetten jóképű fiatalember véletlenül mindig a szerkesztőségi
kocsiban ült, amikor az S.-re látogatott, de nehéz megmondani, hogy már akkor,
vagy csak később, a közös újságírói munka mókuskerekében lobbant-e fel a láng
közöttük.
Ám én leginkább azon tűnődöm erősen, hogyha nem Jámborné Balog Tündét olvasgatok
hétvégén, vagy a lányom nem csalogatja elő ezt az emléket a nagymamából, vajon
mikor kezdtem volna magam kíváncsiskodni, és kitől tudtam volna meg, hogyan
talált egymásra félszáz éve anyám és apám?