←Vissza

Liget.org   »   2009 / 11   » Jámborné Balog Tünde  –  A konyhaasztal
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1809

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Tanácstalanul álldogálok dédanyám, Vogel Anna kockás viaszosvászonnal letakart konyhaasztala mellett, rajta elegáns, vákuumos csomagolásban spanyol feketekagylók, de hogy feketék, ezt csak a ráragasztott céduláról tudom, mert gyöngyházasan irizálnak a vastag fóliaborítás alatt. Életemben először vettem ilyet, és nemigen tudom, mit csináljak vele. Főzzem vagy süssem? – töprengek. Vajon Vogel Anna mihez kezdene velük? Nem valószínű, hogy valaha is volt dolga tengeri kagylóval; legtöbbször káposztát főzött, krumplit, meg vasárnap knédlit a marhahúshoz, ebből nem engedett, ma nem paprikasch! ma ünnep, és az egyetlen tengeri jószág, amit beengedett konyhájába, a sós hering volt. Nem vagyunk mink talián, mondaná, és kidobná az egészet, azután lesúrolná utána az asztal tetejét.
Hej, ha ez az asztal beszélni tudna! De sok mindent megért Vogel Anna menyegzője óta, amikor a vásári asztalos műhelyéből a vásári varga házába került. Ezek a mesterségek réges-régen kihaltak a világból, és a maguk idejében sem voltak valami megbecsült foglalkozások, magyarázta apám, különösen dédapámé nem jelentette a szakma csúcsát, ugyanis egylábas bakancsokat és csizmákat csinált, amiknél nincs különbség jobb- és ballábas fazon között. Ilyet csak ágrólszakadt szegény ember vett a vásárban, mert aki kicsit is adott magára, inkább spórolt, hogy a csizmadiánál vásárolhasson kétlábasat. Már ebből is látszik, hogy dédapámat nem vetette fel a pénz, ráadásul költekező ember volt, szeretett szépen öltözködni, úriemberekkel barátkozni, kártyázni az Arany Hód fogadó különtermében, kacsasültet vöröskáposztával enni, és méretre csináltatott cipőt viselni, amire Édesvica ártatlanul lesütött szemmel megjegyezte, apósom soha nem hordott maga készítette lábbelit.
Hosszas böngészés után felfedezek a fólián egy apróbetűs magyar nyelvű szöveget, a kagyló bormártásban receptjét. Óvatosan levágom a zacskó tetejét, bögrébe csurgatom a levét, és kiborítom a kagylókat egy tálcára. A kagylóhéjak mind nyitva vannak, szemérmetlenül kitárják belsejüket, úgy mutogatják a meglepően apró, narancsszínben virító kagylótesteket. Már főttek, nyugtat meg a felirat, tulajdonképpen csak a melegítéshez és ízesítéshez kell a szósz.
Vogel Anna, mint a régi asszonyok mind, sok időt töltött a konyhaasztal mellett, amelynek szétnyitott, belisztezett tetején nyújtotta a metéltnek való tésztát vagy fonta a kalácsot. Az asztalnak panaszolta el jóképű, ám csélcsap férje miatti bánatát, sírdogált is néha, de legtöbbször csak sóhajtozott, mein Gott, mert félig német volt az istenadta, félig meg cseh az anyja után, s karonülő kislány korában kapta a harmadik nyelvet ajándékba, mikor a hegyek közül lezuhogó Orlice mellől délre vándoroltak, ahol szókincse további kifejezésekkel gyarapodott. De a kutyafája!, mondta például, amikor dédapám frissen borotválva, tűhegyesre pödört bajusszal, pöttyös Lavallière-nyakkendőt kötve megpróbált kiosonni a háta mögött, s nem is engedte útjára addig, míg valami pénzt el nem kunyerált tőle, a fiúcskáknak nincs cipő, ruha, maga meg kártyász, háborgott, és a zsákmányt a kredenc peremén álló üres teásdobozba rejtette.
Olivaolajat öntök egy kis jénai tálba, apróra vágott lilahagymát és fokhagymát párolok benne. Borssal, bazsalikommal megszórom, pohárnyi borral felengedem, ráöntöm a kagyló levét, és amíg a hagyma puhára fő, kiszedegetem a kagylókat kívül fekete, belül szivárványszínű héjukból.
Édesvicáról, Vogel Anna menyéről, az asztal második tulajdonosáról már el tudom képzelni, hogy tengeri herkentyűket főz. Intarziás hálószobájának tükörasztalán ágasbogas tengeri kagylók zúgtak-búgtak, tedd a füledhez bogárkám, hallod a tengert?, de nekem elég volt rájuk nézni, már akkor hallottam a hullámok moraját, néha még a szirének énekét is. Nedves, sós szél borzolta fel a hajamat, strandpapucsos lábomra tengervíz löttyent, homokot sodorva lábujjaim közé. A kagylókat Sandri bátyámnak hozták Abbáziából városházi barátai, a tükörkeretbe tűzött képeslapok is tőlük jöttek, sokat gondolunk Rád és kedves Feleségednek kézcsókjainkat küldjük.
Édesvica tízéves volt a huszadik század beköszöntekor, és tizenhárom évvel később, az utolsó békebeli farsangon ment férjhez Vogel Anna kisebbik fiához. Ez a nyurga fiatalember sok mindenben hasonlított az apjához, és beteljesítette annak vágyait is: igazi csíkos nadrágos, gamásnis, keménygalléros, sétapálcás úriember lett belőle: díjnok a városnál. A nagyobbik fiú, a nyomdász sem tudott elszakadni az apai szemlélettől, de ő az osztályharcban vélte megtalálni a felemelkedés eszközét, megrögzött balpártiként öregedett meg, azért vagy ilyen kódis, morgolódott Örzsi nagyanyám, az elvtársaid folyton ígérik, hogy hozzák, azután meg mindig csak viszik a pénzt.
Mindketten ugyanabba a parasztcsaládba házasodtak be, testvéreket vettek feleségül, nyomdásznagyapám feltételek nélkül, szerelemből, az öccse azonban – bár a tizenhat esztendős Édesvica gömbölyded formái álmában is kísértették –, eltökélte, hogy pénzért fog nősülni. Nagy hozományt akart, az áhított úri életmód anyagi alapját, dédapám azonban a szeme közé nevetett, mit gondol az úr? szívott nagyot hosszú szárú pipáján, ha mögadom, amit akar, a többinek nem marad sömmi és magam is koldusbotra jutok. Keresködjön másutt, ha ilyen sokra tartja magát.
Kereskedett is Sandri bátyám, de hiába, mert gazdagot és szépet, akinek éppen ő kellett volna, nem talált, öreget és csúnyát meg nem akart, de restellt visszamenni. Kerek hét esztendőt várt, mint Jákob Ráhelre, míg újra meg merte kérni Édesvicát. Két szoba bútor mög a staférung, aztán majd örököl valamit, ha mink elmögyünk. Ez az utolsó szavam, mondta ki dédapám, de akkor meg a lány kötötte meg magát, neki nem kell olyan férj, aki először a hozományt nézi. Úgy alkuszik, mintha tehenet vönne a vásárba, sírta el magát Édesvica Örzsi nagyanyám vállára borulva. Bolond vagy, ha nem mész hozzá, oktatgatta nagyanyám. Kire vársz? A mesebeli hercegre? Az ugyan nem gyün erre. Ezt a Sándort mög úgy tekeröd az ujjad köré, ahogy akarod. Bolondok ezök mind. A sógorodat éppen tegnap ötettem meg szekfűgombával. Azt mondta, ő nem öszik gombát, ki nem állhatja, fél is tűle. Nem is gomba ez, hanem csirkemáj, csak ugrasztottalak, mondom, mire mögövött egy fél lábossal, és eszibe nem jutott, hogy egy tucat csirkének sincs annyi mája, mint amennyit ő egyszörre kiszödött.
Beleteszem a kagylókat a lébe, citromot facsarok rá, és mikor újra felforr, fagyos vajdarabkákat kavarok bele, ettől sűrűbb és simább ízű lesz a mártás. Finom, mondja Z., Vogel Anna asztalánál eszegetve a kagylót vajas-pirítós kenyérrel, ilyet máskor is csinálhatsz.
Vogel Anna konyhaasztala nem sokkal az esküvő után került Édesvicához, akinek pipiskedni kellett, hogy a sodrófával átérje a túloldalát, és ki tudja nyújtani a leves- meg a metélttésztát. Sandri, magas ez az asztal neköm, panaszkodott folyton az urának, az meg nevette, te vagy kicsi, anyukám, állj föl a kisszékre, onnan majd eléröd! Addig-addig csúfolódott, míg Édesvica fogta magát és Tóni öccsével lefűrészeltetett vagy öt centit az asztal lábából.
Nem értöm, morgolódott az ura ebédnél, eddig elfért a lábom az asztal alatt, most mög folyton beveröm a térdöm. Értöd te ezt, anyukám? fordult a feleségéhez. Biztosan nőttél, mondta Édesvica ártatlan arccal, de nem mert az urára nézni, a férfiak harmincéves korukig nőnek, te mög csak huszonkilenc vagy. Nyújtsd ki jobban a lábod, akkor biztosan elfér. Kérsz még egy kis csirkemájat?
Sandri bátyám természetesen kért. Mert a vásári varga és Vogel Anna fiai ebben is hasonlítottak egymásra: mindkettőt orránál fogva vezették a nők.