A gyerek nyomkodja a mobiltelefonját, lehorgasztott fejjel, mintha szakadék
sötétjébe hunyorogna. Mögötte az összecsapott márványszökőkút lomhán köpködi a
habos vizet, illetve nem is köpködi, inkább csak gurgulázik vele, mindenesetre
a kavargó kút fenekén nem rozsdásodik pénzérme.
Tavasz van, lassan melegedő friss levegővel, kötéseiket ledobott hormonokkal,
kiolvadt végtagokkal, de a lehelet még látszik. Reménykedőbbek az emberek,
nyugodtabban sétálgatnak az utcákon, többször néznek fel, tovább maradnak
odakint, később sötétedik.
A gyerek meg nyomkodja a mobilját, pedig valószínűleg nem is ír senkinek, csak
úgy tesz, csak színleli, hogy a mellette elhaladók lássák, ő ír valakinek, ő
nincsen egyedül, még olyankor sem, amikor úgy tűnik, hogy igen, hiszen most is
üzenetet ír valakinek, egy lánynak például, mondjuk egy lánynak, így végképp
érthető. Egyedül ül a szökőkút előtt, de egy szökőkút előtt ül egyedül, ami,
valljuk be, nagyon is megfelelő találkahely, főleg, ha hozzávesszük a
feltételezést, hogy valóban egy lány jár a fejében, mikor a gombokat böködi,
bár nemigen lehet számításon kívül hagyni, hogy a megnyomott betűket a semmibe
küldi.
Ritkás, vékonyszálú, göndör hajától gömb-feje boglyas. Apró, okos szeme
sötétbarna – talán. Orra hosszú és vékony, sőt, kifejezetten vékony, szinte
csak egy vonal arcának kellős közepén, mint gyermekrajzokon a pálcikaembernek.
Vékony orrának keskeny nyergén szemüveg. A szemüveg lencséje karcos már,
sokszor leejthette a gyerek, mert kicsit ügyetlen a keze – vagy kapkod, vagy
sokszor ideges. Sohasem nyugodt teljesen. Persze megkarcolhatta faág, asztal
széle, egy másik gyerek körme.
Alacsony, petyhüdt kis srác, látszik, hogy nem lélegzetelállító
tornamutatványaival hívja fel magára a figyelmet. Görnyedten üldögél, háta
domború ívbe feszül, nyaka úgy lóg lefelé, mintha ő maga élettelen csirke
volna. Tizenöt, tizenhat éves lehet.
Gyakran felkapja a fejét, figyeli az embereket, szereti nézni őket, ahogy
vonulnak körülötte, ahogyan masíroznak, menetelnek előtte, elképzeli, hogy
valóban az ő szórakoztatására vonulnak fel, hogy tényleg neki szól ez a
látszólag cél nélküli magamutogatás, és ő, a szökőkút kopott
márványlépcsőzetének pulpitusáról nyomon követi a tömeg kusza vonaglását, élvezi
a szemlét. Ilyenkor nem kell az apró képernyőt tanulmányoznia.
Meleg, kötött, zöld pulóverben van, aminek az ujja kicsit hosszú, a kézhátat
takarásban tartja, csak a lányosan finom ujjak lógnak ki belőle. Ezzel a
pulóverrel törli meg időnként bepárásodó szemüvegét – lehet, hogy ettől olyan
karcos.
Én fedeztem fel ezt a gyereket, és azóta, azaz már vagy egy hete szemmel
tartom, ami nem valami nagy kihívás, mivel mindig itt ül a téren, a kút előtt,
aztán nyomkodja a telefont. Én fedeztem fel.
Mikor először szóltam róla a többieknek, ők szokás szerint nem foglalkoztak
velem, merthogy nekem elcseszett ötleteim vannak, amik mindig rosszul sülnek
el, de amikor ők is meglátták ott a kútnál, persze mindjárt máshogy álltak az
egészhez. Ez tényleg mindig itt bassza a rezet?, kérdezte akkor a Hernyó, aki
amúgy Laci, és akire mindig odafigyelnek, nem úgy, mint rám. Nagypofájú egy
patkány a Laci, hallgatnak rá a többiek. Mondom neki, hogy igen, ez tényleg
egész nap itt lógatja a kis pöcsét, ezért mondtam, hogy ismerkedjünk meg vele.
Így már nem is olyan rossz ötlet, hallod, mondják a többiek, hogy kapnák be.
Fel is élénkül a pofájuk, ami pár perce még olyan unott volt, hogy szinte
csöpögött a betonra. Nem köszönik meg a tippemet, meg hogy felfedeztem a
gyereket, a büdös kurvaanyjukat. Izgatottan susmorognak, vállon ragadják a
másikat, mutogatnak a kútnál szerencsétlenkedő csírára, röhögnek. Csak a Zoli
nem. A Zoli a legidősebb, és a legnagyobb közülünk, mármint termetre is, akkora
karja van, mint valami kidobónak, magasságra van vagy két méter, a nyaka meg,
mint a gorilláé, olyan vastag. Hallgatag, csöndes, mi mégsem szopatjuk, talán
mert félünk tőle, azért.
Ha Zoli bármelyikünknek odacsapna egyszer, hát az biztos, hogy annak beszakadna
a képe, talán bele is pusztulna.
Most mindenesetre Hernyóék is elhallgatnak, aztán egyszercsak Hernyó int a
fejével, hogy induljunk. Mi meg követjük, mintha ő lenne a vezetőnk, mintha az
ő ötlete lett volna az egész, de az a furcsa, hogy még a Zoli is követi. Nem
értem, egyszerűen nem fér a fejembe, hogy a Zoli mi az istennek nem veszi át
Hernyó helyét. Mindegy, majd egyszer talán ez is bekövetkezik. Nem mintha olyan
sok dolog változna vele.
A szemüveges a mobiljával sokáig nem veszi észre, hogy feléje tartunk, pedig
láthatná a szeme sarkából, láthatná, hogy közeledik öt idegen, közeledünk a
kúthoz meg hozzá. Csak akkor kapja fel a boglyas fejét, mikor már ott állunk
közvetlenül előtte, pontosabban körülötte, mert köréje állunk. Leereszti a
kezét, körbefuttatja rajtunk a mélabús tekintetét és nem szól semmit, nem
köszön, csak pislog, gyorsabban, mint azelőtt, mint ahogyan szokott.
Nem tudom visszafojtani első vigyoromat, hiszen jól látom a pulóveres gyereken,
hogy mennyire be van szarva tőlünk. Tőlem is, nemcsak a Hernyótól, nemcsak
Zolitól, nemcsak Sanyától és a Hadas Tomitól, hanem tőlem is. Hirtelen nagyon
jó kedvem lesz, végre erősnek érzem magam, annak ellenére, hogy eddig egy rakás
szar volt a napom, de az most lényegtelen, mikor itt van ez a kis görcs, és itt
vagyunk mi is, vele szemben, öten. Hernyóék hárman állva maradnak, igyekeznek
komoly arcot vágni, a Zoli rágyújt egy cigire, úgy tűnik, máris unja az
egészet, mert nagyon kedvetlen a pofája, de én szarok rá, nem fogja elrontani a
mulatságunkat. Letelepedek a szemüveges hülyegyerek mellé, és egy ideig
közelről nézem, csendben, szó nélkül, hadd fossa össze magát még jobban.
Lehajtott fejjel nézi a tér kövezetét, kicsit elnyílt a szája, közben meg úgy
piheg, mint egy kiscsibe. Szánalmas az egész gyerek, úgy, ahogy van.
Helló, mondom neki nyájas hangon, mert tudom, hogy nem erre számít, szóval
ezzel még jobban összezavarom. Helló, suttogja száraz torokkal, de továbbra is
lesütött szemmel mered maga elé. Hernyó horkantva felröhög, a Sanya meg rám
kacsint, hogy jól csinálom. Vársz valakire?, kérdezem a gyerektől, továbbra is
kedvesen, mire ő azt mondja, hogy igen, a haverjaira, sokan jönnek. Jelezni
próbálja, hogy nincs annyira kiszolgáltatva nekünk, mint amennyire mi hisszük,
hazudik, át akar vágni minket, azt hiszi, hogy mi meg majd beijedünk az ő
haverjaitól, akik sokan vannak, persze. Ennek a buzinak valószínűleg egy
barátja sincs, nemhogy sok, de ha mégis van neki, hát az se olyasfajta, akitől
mi tartanánk. De nem esem ki a nyugodt érdeklődő szerepéből, még nem, és még
akkor sem, amikor észreveszem, hogy a melák Zoli elpöccinti a csikket, majd az
órájára les, mintha azt mondaná, neki semmi köze ehhez az egészhez, ő csak
időhúzásnak tartja a mi szórakozásunkat.
Megnézhetem a telefonodat, teszem fel a következő kérdést, habár kétségtelen,
hogy a mondat végén leviszem a hangsúlyt, ezáltal inkább kijelentés, amit
mondok, s nem kérdés. A gyerek felém fordul és most először a szemembe néz. Egy
űzött állat. Egyszerre segélykérő, megalázkodó és riadt a tekintete. Csak úgy
árad a gyengeség ebből a szerencsétlenből. Visszataszító puhány. A
löttyedtségtől elfog a rosszullét és a harag. Add ide kicsit, csak megnézem,
mondom, azzal kikapom a kezéből a mobilt. Hernyó vállon veregeti a Hadas Tomit,
figyelmesen várja, hogy hová vezet ez az egész. Hogy hová vezetem én ezt az
egészet.
Miután megforgatom kicsit a telefont, és látom, hogy egy üres üzenet raboskodik
a képernyőjén, megkérdezem a szemüveges hülyegyerektől, kinek készült üzenetet
írni, mert biztos írt valakinek, nem igaz? Talán azt gondolja, ha kellőképpen
alkalmazkodó, hamarabb szabadul tőlünk, így azonnal felel, azt mondja, egy
lánynak írt, pontosabban egy csajnak. Csaj, mondja zavartan nevetve, próbál
bevágódni nálunk, próbál kedvünkre való szavakat használni, miközben
reménykedve ugráltatja rajtunk a sunyi szemét. Leteszem magam mellé a
telefonját, de úgy, hogy éppen ne érje el, ezért hát nem is próbálkozik, csak
nézi aggódva, gyötrődve, tépelődve, hogy vajon újra kezében tarthatja-e még,
vajon vagyunk-e annyira szívtelenek, annyira mocskok, hogy örökre elvegyük
tőle?
Hogy hívnak, mi, fordul hozzá Hernyó, mire én dühösen odakapom a fejem. Miért
kell neki is beszállni? Miért nem engedi, hogy egyedül csináljam végig, hát
tényleg ennyire semmibe vesz, tényleg ennyire lenéz engem? Hernyó még gyűlölködő
tekintetemmel sem törődik. Csak ő fontos, csakis ő. Mi a neved, azt kérdeztem,
hajol közelebb az összezsugorodott, félelemtől bebábozódott gyerekhez, az meg
idióta grimaszokat vág. Korhad bennem az utálat, de annyi azért bőven marad,
hogy a boglyas fejű ellen irányítsam indulatomat. Nem hallottad, hogy kérdeztek
tőled valamit, baszod, kiáltok rá. Erre már Zoli is felfigyel, végre nem az
órájával, meg a cigarettájával szöszmötöl.
De igen, hallottam, nyöszörgi a közöttünk kuporgó döghús, hallottam, Istinek
hívnak.