←Vissza

Liget.org   »   2009 / 11   » Kiss Lajos András  –  Újság
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1800

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Ben Jonson, az angol drámaíró már az ezerhatszázas években felfigyelt a különös jelenségre, hogy az újságokban megjelenő hírek szinte mágikus erővel hatnak az olvasóra. Jonson kiváló megfigyelőképességét és látnoki erejét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az ő kortársaihoz hasonlóan, az emberek többsége manapság is hajlamos úgy gondolni: pusztán azért, mert valami ki van nyomtatva, sokkal hitelesebb, mintha csak szóban hangzik el. Közel fél évezreddel ezelőtt Ben Jonsont mindez igencsak dühítette; lehetetlennek tűnt számára, hogy az újabb és újabb hírek végtelen áramlása ne a szimpla csalás köré szerveződjön, hiszen mégsem történhet mindennap valami egészen új. Ben Jonson természetesen még az olyan régi vágású, középkoriasan gondolkodó emberek közé tartozott, akik szerint az újdonság, a szokatlan dolgok felbukkanása eleve a csökkent értékű lét biztos jele, hiszen a valódi igazságok már régen megtörténtek, következésképpen ezeket már régen megírták. Ugyanakkor persze paradox jelenségről van szó, hiszen aki újságot ad ki, minden valószínűség szerint bízik a jövőben, s hinnie kell, hogy a jövő héten és az azt követő héten is lesz elegendő információ, amivel megtöltheti a papírt. Aki pedig újságot fizet elő, abban reménykedik, hogy érdemes megélni a következő reggelt is, hátha értesül valamilyen hátborzongató eseményről, ami természetesen nem vele esett meg. Luhman szerint a modern regény az újságírásból jött létre, illetve attól különült el, mivel kialakult az emberekben az igény a valóság és a fikció megkülönböztetésére. Így hát a regény a fikció műfaja, amelytől – elvben legalábbis – nem lehetne számon kérni az igaz/hamis egzakt megkülönböztetést, míg az újságtól – elvben legalábbis – egyenesen elvárható, hogy valódi, s ne álhírekkel traktáljon. Csakhogy ez sincs így! Már Baudelaire érzékelte, hogy az újságok a szenzációhajszolásban érdekeltek, mi több, a legutóbbi – hírínséges – időkben éppen a tömegmédia generálja a szenzációs híreket. A hetvenes évek egyik felkavaró és általános döbbenetet kiváltó újságírói botránya volt a különös észak-írországi eset, amikor amerikai újságírók és tévések – mivel pechükre éppen hosszabb békés időszakot fogtak ki – utcagyerekeket fizettek le, hogy jó kis protestáns/ katolikus csetepatét produkáljanak, hiszen a tévétársaság a semmiért mégsem utaztathatja őket a fél világon keresztül. Egy másik, biztosan sokak által ismert epizód valamelyik törzsi háború sújtotta afrikai országban történt, szintén a hatvanas/hetvenes években. Egy belga operatőr éppen filmre akart venni egy monstre kivégzést, mikor észrevette, hogy nem megfelelőek a fényviszonyok, ezért megkérte a kivégzőosztag parancsnokát, hogy legyen kedves áthelyezni pár száz méterrel a kivégzés színhelyét – oda, ahol kiváló felvételeket lehet készíteni. De a médiahatalom ennél is többre képes, hiszen – miként arról Jean Baudrillard számos könyvében értekezik –, már a vietnami háborút a médialogika irányította, tudniillik a Pentagonban eleve úgy tervezték meg a hadműveleteket, hogy a tévétársaságok híradósai is elégedettek legyenek.
De hogy ne vádolhasson senki azzal, hogy csak a rosszat akarom meglátni a modern tömegmédia manipulatív információs gyakorlatában, azt sem szeretném elhallgatni, hogy más entellektüelek viszont rajongtak az újságokért. Például Dosztojevszkij, aki megrótta a napi sajtótól viszolygó kortársait. „Olvasson újságot – tanácsolja 1867-ben –, az istenért, ma lehetetlen másképp meglenni, és nem is csak a divat miatt, hanem mert csak így lehet meglátni a sok nagy és a sok kis dolog között egyre erősödő, és világosabbá váló összefüggést...”
Egyébként, ami Baudelaire-t illeti, saját életében egyfajta modus vivendi kialakítására törekedett. Ez azt jelenti, hogy látta a mindenütt terjedő amerikanizált kultúra felszínességéből eredő veszélyeket, s gyakran hangot is adott félelmeinek. Ugyanakkor elfogadta a modern világ kihívásait, és maga is különféle újságok tudósítójául szegődött. A párizsi Salon évi rendes kiállításairól szóló írásai az idők során a modern képzőművészeti kritika megkerülhetetlen dokumentumaivá váltak.
A nemrég elhunyt francia szociológus, Pierre Bourdieu szintén óvott a médiával kapcsolatos szélsőséges állásfoglalásoktól. Sem az istenítés, sem a démonizálás nem vezet eredményre. Egy felelősségteljes gondolkodó nem fordíthat hátat a tömegmédiumoknak; igénybe kell venni az általuk kínált és semmi mással nem pótolható lehetőségeket – de nem feltétel nélkül! Mindenesetre Luhmannak abban feltétlenül igaza van, hogy a tömegmédiumok valósága a másodrendű megfigyelések „valósága”. Azaz nem egyszerűen megfigyelnek, hanem azt figyelik meg, hogy mások hogyan figyelnek meg. Ezen túlmenően a médiumok egymást is megfigyelik, továbbkommentálják a kommentárokat, tehát eleve konstrukciókat, pontosabban a konstrukció konstrukcióit produkálják számunkra. Mindez persze roppantul megnehezíti, hogy legalább nagyvonalakban kibogozzuk az igazságot. Olyan játékról van szó, amelyet azért meg kell próbálnunk komolyan venni. Kétségtelen, gyakran becsapnak, „átvernek” bennünk, de ha nem mondunk le az autonóm gondolkodás jogáról, előbb-utóbb leleplezhetők még a legügyesebb szélhámosok is. Aztán persze szükségünk van egy másik médiumra, hogy mindez ne maradjon titokban.