A sztereotip válasz Baudelaire panaszára az, hogy a világ soha nem volt
kevésbé bűnös és kevésbé szemérmetlen, csak amíg nem volt sajtó, az emberek nem
szereztek ilyen széles körben tudomást a gyalázatos tettekről. Hasonlóképpen
megfontolandó érvelés, hogy nincs több szélsőséges időjárási jelenség sem, mint
korábban, csak többről és látványosabban számol be a sajtó, a Nagy Szétszóró.
Baudelaire azonban nemcsak a bűnök végeláthatatlan óceánjától borzad el, hanem
a piszkos víz fölött szárnyaló magasztos szólamoktól is. Hogyne fájna a
visszaélés a szavakkal annak, aki közölni, kimondani, feltárni, megjeleníteni
szeretne velük valamit!
A nagy példányszámú sajtó működését Göbbels cinikus deklarációjából érthetjük
meg: „nem azért beszélünk, hogy mondjunk valamit, hanem hogy elérjünk vele egy
bizonyos hatást”. Amit Baudelaire közlésnek, gondolatnak, filozófiának olvas,
nem közlés, gondolat, filozófia, hanem propaganda. Nem tartalma, nem stílusa,
nem igazsága vagy hamissága miatt propaganda, hanem szerepénél és kontextusánál
fogva az.
A hetvenkedés bírálata azért téveszt célt, mert nincs, ami a propagandát
hitelessé tegye – nem közlés, hanem a közlés imitálása. Ez a leglényegét adó
hazugság, melyre aztán akárhány igazság báránybőre ráhúzható. Látszatkeltés,
mert nem valamely személy áll mögötte, csupán egy szándék. A véleményformálás
és mozgósítás szándéka. A rejtett cél szentesítette eszközök teszik a
propagandát. A propaganda nem dialógus, hanem a dialógus kikapcsolása és
felszámolása. Nem egyenrangú viszony: alany és tárgy különíthető el benne.
Egyenlőtlenségen és az emberi méltóság elvételén alapszik, s ezeket puszta
létével újratermeli – kijelentései tartalmától függetlenül.
Ha elmondtuk, mennyi kárt okoz ez a jelenség, azonnal tegyük hozzá, hogy
Jacques Ellul a hatvanas évek elején megjelent Propaganda című könyvében
kellemetlen megállapításra jutott: a propaganda nemcsak a diktatúrák kelléke,
de a demokratikus elveket hirdető technológiai társadalomnak, a szakértők
irányította világnak is szükségszerű, kiküszöbölhetetlen eleme.
A kultúrantropológia és szociálpszichológia 20. századi szakértői sikerrel
bocsátották áruba tudományosnak tűnő módszereiket. Márpedig mennél több tudást
vet latba a propagandista, annál nagyobb a hatalma, annál aszimmetrikusabb
viszonyokat alakíthat ki. Korlátozza-e vajon valami ezt a technikai fejlődést?
Meddig mehet el a manipuláció? Építhetünk-e az emberek félelmeire és
gyűlöletére? Ha nincs bennük elegendő félelem és gyűlölet, kelthetünk-e?
Elmehetünk-e például a terrrorfenyegetés hírének közzétételéig? Ha az embereket
még ez sem mozgósítja, elkövethetjük-e mi magunk a terrorakciót – az ellenség
nevében? A technológiai gondolkodás körében a válasz ezekre a kérdésekre nagyon
egyszerű: mindent megtehetünk, amennyiben hatékony. A propaganda a mindenütt
problémákat látó és megoldásokat kereső modern gondolkodás terméke, a technikai
univerzum része, azaz: eszköz. Az eszköznek pedig egyedül a hatékonysága
számít.
De hogyan, milyen elvek szerint működik ez a gépezet?
A propagandának mindig a kor kollektív meggyőződéseire kell támaszkodnia.
Bevett hiedelmek megkérdőjelezése csak az értelmiségiek zártkörű és hatástalan
szórakozása. A propagandistának (például a Zeitgeist című interneten terjesztett
videó készítőjének) tudnia kell, mi foglalkoztatja az embereket, és ahhoz kell
kapcsolódnia. Tudnia kell, hogy a tömegtársadalomban az emberek már képtelenek
tájékozódni, a sajtó csak az illúzióval ajándékozza meg őket. Az ott bemutatott
történések túlnyomó részéhez nincs személyes közük, valódiságukat közvetlenül
nem ellenőrizhetik. Mivel életük alakulása számtalan olyan döntéstől függ,
melyekre nincsen ráhatásuk, tájékozódás címén rendszeresen hallgatják,
olvassák, nézik a híreket. Ha valami látványos esemény történik, az odaszögezi
őket a képernyő elé: félnek, hogy lemaradnak valami fontosról. Másnapra
kiderül, hogy nem. Az új hírek mindig leváltják a régit. Az emberek spontán
módon védekeznek az információ túlzott bősége és a személyiségük egységét fenyegető
belső ellentmondások ellen. A legjobb védekezés, ha a korábbi eseményt
egyszerűen elfelejtik. Ami tegnap szenzáció volt, ma már érdektelen, holnapután
pedig senki sem emlékszik rá. A propagandista jól tudja, hogy amit két héttel
ezelőtt mondott, annak ma nyugodt szívvel mondhatja az ellenkezőjét. A
médiafüggő emberek élete összefüggéstelenül sorjázó pillanatokra hullott szét.
Figyelmük szétszórt, gondolkodásra semmi esélyük, a hírek legfeljebb érzelmi
reakciókat váltanak ki, csak valami homályos és irracionális hiedelemhalmaz
marad vissza utánuk. Ezt használja fel és alakítja a propaganda.
A legtöbben könnyen áldozatul esnek a propagandának, mondja Ellul, mert az a
téves meggyőződés él bennük, hogy a propaganda csupán hazugságokból és
dajkamesékből áll, illetve megfordítva: ami igaz, semmiképp sem lehet
propaganda. Aki azt gondolja, immunis a propagandára, mert meg tudja ítélni, mi
igaz és mi nem, az rendkívül fogékony rá, mert amikor a propaganda tényszerű
dolgokat állít, azt fogja hinni, hogy az nem propaganda. Az ilyen igazhitű, aki
az ellentábor minden állítását propagandának, tehát hazugságnak tartja, mikor
bebizonyosodik, hogy amit odaát mondanak, tényszerűen igaz, hajlamos lesz
átbillenni a túloldalra.
Összefoglalva: a propaganda léte három elemen nyugszik. Egyfelől az egyén, aki
kiszakadt a múlt áttekinthető, de mára szétesett mikroközösségeiből és
belehullott a tömegtársadalomba, elszigeteltsége és tehetetlensége miatt éhezi
az iránymutatást, másfelől a modern civilizáció gépezete sem működhetne egy
percig sem propaganda nélkül. Harmadszor: a modernitás meg is teremtette azokat
az eszközöket, amelyek képesek a közösség tereit információval, illetve ennek
ürügyén propagandával telíteni.
Ellul könyve, melyet magyarul mindmáig nem adtak ki, a propaganda jelenségének
alapos fenomenológiai leírását tűzte ki célul, mondván, eszközeit leleplezve,
az elkerülhetetlen tényekkel szembesülve valamennyit viszszaszerezhetünk emberi
méltóságunkból. Talán azt is sejtette, hogy művéből, sajnos, előbb lesz módszertani
kézikönyv, mint felszabadító olvasmány.