←Vissza

Liget.org   »   2009 / 11   » Nacsinák Gergely András  –  Felületek
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1798

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Régebben gyakran előfordult, hogy gyanútlanul ajtót nyitottam néhány szelíd arcú, idősebb nénikének; eleinte bizakodón és kissé vaksin pislogtak a lépcsőház félhomályában, ám rövidesen a római kori zsidó apokaliptikusoknál is vehemensebb világvége-prófétáknak bizonyultak. Mielőtt kezemet a kilincsről leemelhettem volna, már figyelmeztettek az idők jeleire; a „jó napot” környékén a szaporodó égszakadásoknál és földindulásoknál tartottak, és mire megérdeklődtem volna, mi járatban vannak, már a várható háborúkról, éhínségekről és járványokról kaptam tájékoztatást, melyekre illene lélekben fölkészülnöm. A színes brosúrákban, amelyeket minden tiltakozásom ellenére hátrahagytak, a jelent s a közeli jövőt főként öldöklések, vulkánkitörések és egymásnak feszülő hadoszlopok rajzai illusztrálták, afféle naiv danse macabre-ként, míg a zöld mezők, árnyas ligetek és jóllakott kisdedek, úgy tűnt, az eljövendő messiási korszak számára voltak fönntartva. A virányos térségeken, hibátlanul kék egek alatt kószáló üdvözültek ruhájáról és hajviseletéről világosan kitűnt, hogy ezek az ábrázolások mindenekelőtt a nyolcvanas évekbeli amerikai középosztály tévéhíradókból és videofilmekről elsajátított vágyainak és félelmeinek megtestesítői. A nénik is épp erre játszottak, a kilencvenes évek Magyarországán: mert ugyan ki tagadhatná – szegezték nekem a kérdést –, hogy nap mint nap egyre több borzalom történik a világon, mi más is volna hát korunk, mint maga az életre kelt Jelenések Könyve? És hiába vetettem ellen, hogy talán nem is a szörnyűségek lettek számosabbak, csak több alkalmunk nyílik, hogy mások testi és lelki szenvedésének tanúi legyünk, szavaim rendre süket fülekre találtak, hisz efféle csűrés-csavarásnak a hit tényeivel szemben nincs helye.
Ha az egy főre jutó tragédiák száma nem is nőtt, tagadhatatlan, hogy az ember orra alá dörgölt borzalmak száma meghatványozódott, még ha nincs is semmi meglepő abban, hogy ha a korábbinál pár milliárddal több ember osztozik ugyanazon a földgolyón, ott több vér is fog folyni az élőhelyekért és erőforrásokért vívott küzdelemben. Az emberi agy pedig ugyanolyan élénken reagál a borzalmakra és az élvezetekre, és mindkettőből igyekszik kivenni a részét.
Baudelaire idején még csak az újságok ólombetűi és a rikkancsok kürtölték világgá a gazságokat és szerencsétlenségeket, de már ez is épp elég változást jelentett ahhoz a néhány száz év előtti időhöz képest, amikor az ember – és akkor is csak a privilegizált kevesek! – jószerivel csak kellemes lantszó kíséretében értesülhetett egy-egy dicső vagy épp dicstelen csata kimeneteléről. Korábban is meg-megjelentek ugyan kézzel sokszorosított hírlapok, mint az ókori Rómában a város életét taglaló Acta Urbis, de ezek a technikai korlátok miatt nem terjedhettek széles körben. Kommunikáció-történeti közhely, hogy a könyvnyomtatás feltalálása sokféleképpen hatott az emberi tudás szerkezetére: mindenekelőtt megnövelte azt a felületet, amelyen az írásbeli érintkezés zajlott. Az írásbeliség már évezredek óta az információ biztos rögzítésének módját jelentette, de csak ekkor vált igazán hatékonnyá ennek sokszorosítása is; innentől a tudás már nem volt kiszolgáltatva a kódexmásolók ügyetlenkedéseinek és munkabírásának. Éppen az írott sajtó megjelenése és elterjedése a 17. század elején az egyik legnyilvánvalóbb példa erre a változásra: az új korszaknak mintegy védjegye a gyorsan és pontosan sokszorosított információ, amelyhez könnyű hozzájutni. De bármennyire megnövekedett is a felület, amelyen alkalom nyílt a gondolatok továbbadására, még messze nem volt képes kielégíteni az olvasni tudó ember információéhségét, amely az újfajta kommunikációs csatornák megjelenésével párhuzamosan nőttön-nőtt. Az elmét csiklandó hírek és érdekességek áradata valamennyi újonnan feltalált technikai eszközön helyet kért magának a filmhíradótól a világhálóig, és alighanem csak mostanság támadt az az érzésünk, hogy befogadóképességünk határára értünk, valamenynyi érzékszervünk ostromzár alatt van, s ha akarnánk, sem tudnánk akár csak egy információmorzsával is többet leerőltetni a torkunkon. Az infoszférában való jelenlét gyakorlatilag a létezés szinonimájává vált, s aki csak él, elérhető; a tájékozatlanok önmaguk felett hoznak ítéletet, információs robinsonokként rekesztve ki önmagukat a civilizált társadalomból, minthogy „messze” immár nem egy óceániai sziget, Tibet vagy az Antarktisz van, hanem az a hely, ahol nincsen térerő. (Néhány éve a hegymászók nagy öregjét, Edmund Hillaryt, a Csomolungma legendás meghódítóját új-zélandi otthonában fölhívta mobiltelefonon a fia, hogy köszöntse őt a Mount Everest tetejéről.) Úgy tűnik, ebben a hírfolyamban egyetlenegy dolog maradt csak változatlan: az ember közlendője önmagáról. Hiába tágul kommunikációs kozmoszunk is csaknem olyan fölfoghatatlan sebességgel, mint a fizikai, hiába áll rendelkezésére mind több papír vagy elektronikus tárhely, az ember továbbra is azzal a kényszeres mohósággal próbálja kitölteni ezt a teret mindennel, ami eszébe jut, amellyel egykor kőcsipkéket, szenteket és ördögpofákat faragott a katedrálisok legkisebb fiatornyaira is. Információs horror vacui. És ugyan miért különbözne az e felületen megjelenő tartalom attól, amit ébredéstől elalvásig a fejünkben cipelünk? „Egy olyan út kezdetéről van szó, amelynek lényege: az ösztönök szolgálatába állított ész” – írta negyven évvel ezelőtt Stanislaw Lem, fantasztikus irodalomnak álcázott egyik elmélkedésében. „Az anyagi formát öltött szellemi termékek túlnyomó többségét ugyanis szibarita jellegű tevékenységre használják. Az okosan megszerkesztett televíziós készülék badarságokat sugároz, a nagyszerű közlekedési technika arra szolgál, hogy a turistának öltözött tökfej ne otthon igya le magát, hanem a Szent Péter-bazilika szomszédságában. Ha ez az irányzat odáig vezet, hogy a technikai eszközök rászállnak az emberi testre, nyilván az lesz a cél, hogy az elérhető kellemességek skáláját maximálisan kibővítsék, sőt a szexen, a kábítószeren, a gasztronómiai gyönyörökön kívül az érzéki ingerek és beteljesülések újabb, eddig ismeretlen fajtái álljanak rendelkezésre.” A nyomtatott szó inflációjáról pedig a következő epés megállapítást teszi: „Civilizációnk olyan állapotot örökölt, amelyben csak a gondosan kiművelt, kiválasztott személyek tudtak írni és olvasni, s ezek a szempontok a nyomtatás feltalálása után is érvényesültek. Ha kiadták is tökfejek műveit – amit aligha lehetett teljesen elkerülni – az ostoba művek száma nem volt olyan csillagászati, mint manapság. Jelenleg az értékes művek óhatatlanul belefulladnak a szemétáradatba, mert könnyebb megtalálni egyetlen értékes könyvet tíz silány között, mint ezret millió között.”
Amikor kéjesen szörnyülködünk a televíziós műsorok silányságán – amelyről azért valahogyan értesülünk –, vagy a hírcsatornák szenzációhajhász kíméletlenségén, esetleg fejünk már zsong a töméntelen információs szeméttől, ami a lapokból és óriásplakátokról, gyufásskatulyákról és hangosbemondókból árad felénk, mindössze arról feledkezünk meg, hogy mindez belőlünk készült, és nincs rá különösebb ok, hogy nálunk jobb legyen: még a legkiműveltebb emberfők is fáznak, félnek, ölelésre vágynak, és mindezt szeretnék a legjutányosabb áron és lehetőleg minél hamarabb megkapni. Elég a bölcs prágai Löw rabbi teremtményére, a Gólemre gondolnunk, akit a Szent Név keltett életre, és aki szerelmi bánatában törve-zúzva fejezte be rövid földi pályafutását. A kérdés inkább csak az, vajon mennyire vagyunk képesek fölkészülni ennek az információs attaknak a kezelésére, „az egyetemes kegyetlenség részegségének” elviselésére, és képesek vagyunk-e adott esetben lemondani róla. A kapcsolat ugyanis egyre inkább szimbiózis-jelleget ölt: a média élősködik rajtunk, mi pedig a médián: saját információs excrementumunkat emésztjük újra és újra. Mennyire képes az infogumicukorral felheccelt ember határt vonni, és a média által kitágított univerzumnak helyet találni a maga szűkös kis életében, azaz képes-e leválni arról, ha mentális egészsége úgy kívánja? Ehhez mindenekelőtt erről a bizonyos „önmaga életéről”, sőt: „önmagáról” kellene világos fogalmat alkotnia, csakhogy elsősorban épp ez az, amelynek érzékelését kikezdi az információözön. Ebben a folyamban az én határai elmosódnak, hiszen annyi minden kínálkozik az azonosulásra: szappanopera-sorsok, tengerentúli sztárok sikerei és bukásai, sőt: a globális gazdasági és ökológiai problémák is. Így válhat valaki, pusztán információs alapon és szigorúan elméletileg állatvédővé, harcművésszé, természetjáróvá. A kommunikáció éppen nem a határok betartásáról szól, legyenek azok bármiféle határok. Ilyen körülmények között ki-ki csak bátortalan kísérletekbe foghat, egyéni megoldásokat próbálgatva. Például, mióta néhány éve új lakásba költöztünk, a retikülös próféták látogatásai jószerével megszűntek; tévénk nincs, csengőt nem szereltettem fel, s így észrevétlen suhannak el mellettem az idők jelei.