Liget.org »
2009 / 10 » Kiss Lajos
András – A modern kapitalizmus paradoxonjai
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1793
Változatok a rendszerapológiára és a rendszerkritikára
Mert az eljövendő politika többé már nem az a harc lesz, amely az állam
fölötti kontroll meghódításáért folyik, hanem az állam és a nem-állam (az
emberiség) közötti küzdelem formájaként jelenik meg. Ez a politika a
tetszőleges szingularitások és az államszervezet legyőzhetetlen megosztását
jelenti.
(Giorgio Agamben)
A modern, illetve késő-modern kapitalizmus működéslogikáját szinte lehetetlen
egyetlen elbeszélésben felfejteni. Úgy tűnik, mintha ez a tény már önmagában is
elégséges volna a rendszer életképességének belátására. Hiszen bármennyire is
nyilvánvalóak a kortárs „menedzserkapitalizmus” ígéretdeficitjei, ez a világ
hihetetlenül rezisztensnek mutatkozik a bírálatokkal szemben. Például, ha
valaki a nyugati társadalmak individualista hedonizmusát kritizálja, nyomban
szemére vethető, hogy az illető miért nosztalgiázik a tradicionális (más néven Gemeinschaft
típusú) közösségek után, ahol az emberek többségének életét jórészt a szűkösség
ellen folytatott mindennapi, szívós küzdelem jellemezte. Elemi történelmi
ismeretek birtokában lévő embertársaink számára evidens a kijelentés, hogy a
premodern világ rétegzett társadalomszerkezete igencsak szűkre szabott mozgási
lehetőséget biztosított a személyes ambíciók megvalósítására, sőt, egyáltalán
arra, hogy megszülethessenek olyan egyéni elképzelések, élettervek, amelyek
radikálisan túlmutattak a rendi korlátokon – akár mint diffúz vágyak vagy mint
homályos imaginációk. Ezért aztán – az egészen ókonzervatív eszméket valló
teoretikusokat kivéve – senki sem gondolhatja komolyan, hogy vissza lehetne
forgatni a „történelem kerekét”, és érdemes győzködni embertársait: térjenek
vissza, mondjuk, az európai középkor világába, még akkor sem, ha egyébként a
lovagi kultúra szépsége és az akkortájt csak „mérsékelten szennyezett”
környezet kétségkívül megbűvöli a mai kor emberét. Ezekből az evidenciákból
persze „hasznot húz” a soknevű kapitalizmus (főként a parlamentarizmussal
kombinált változata), és a társadalmi-gazdasági formák Houdinijeként, mint egy
igazi szabadulóművész, még a látszólag legreménytelenebb helyzetből is képes
kimenteni magát. Mi sem mutatja jobban napjaink menedzserkapitalizmusának
rendkívüli flexibilitását, mint az a különös helyzet, hogy egészen kifinomult
filozófiai és társadalomtudományi elméletek – jórészt ugyanazokból a tényekből
– a lehető legellentétesebb következtetésekre jutnak, a konszenzus minden
reménye nélkül. Ez még akkor is meglehetősen paradox szituációnak tűnik, ha
először: a nyugati világban mindig a viták és a kontraverziák jellemezték a
tudományokat; másodszor: tulajdonképpen az egyet nem értés, az úgynevezett
disszenzus is lehet működőképes. A modern kapitalizmus sikere persze elsősorban
nem a tradicionális társadalmakkal szemben megmutatkozó fölényében rejlik,
hanem hogy a huszadik században legyőzte két nagy ellenfelét: önmaga rosszabbik
változatát (az átfogóan fasizmusnak nevezett kapitalista totalitarizmust),
illetve a sokáig valódi konkurensének tekintett, ún. „reál-szocialista”
diktatúrát.
Hogy mit is jelentett ez a győzelem, arra nézve erősen megoszlanak a filozófiai
és a szociológiai álláspontok. Például Niklas Luhmann, a huszadik század egyik
legjelentősebb szociológusa azt mondja, hogy a létezett szocializmus bukása
nyilvánvalóvá tette: egyszer és mindenkorra befellegzett a humanista típusú
társadalmi kísérleteknek. Lehet, hogy ez sokakat meglep, de Luhmann
szerint a marxizmussal, és a belőle fakadó társadalmi kísérlettel éppen az volt
a legfőbb probléma, hogy mindent alárendelt egy emberközpontú
egységszemantikának, nem tisztelve a társadalmi alrendszerek autonóm
működéslogikáját, kivált a gazdaságét, még ha a hajdani szocializmus egyébként
önmagát a gazdasági törvényszerűségek igazi és egyetlen ismerőjének tüntette is
fel. „A szocialista tervgazdaság összeomlása arról tanúskodik, hogy nincsenek
kivételek (mármint a társadalmi alrendszerek funkció-specifikus működésének
törvénye alól – K. L. A.). A proletárforradalom, amelyet Marx a hegeli szellem
materiálisan megalapozott párhuzamos cselekvésformájának tekintett, akár
törvényjellegű, akár dialektikus, akár ezek nélküli, akár pedig tudatosan
kidolgozott elitcselekvések formáiról legyen szó, a maga felettébb költséges és
gigantikus kísérletében azt mutatta meg, hogy nincs többé visszaút az emberi
viszonyokhoz. Azt, ami gazdasági, csak a gazdaság tudja előállítani. Ha a
politika információt akar szerezni erről a folyamatról, hagynia kell a
gazdaságot gazdaságszerűen működni, különben olyan helyzet áll elő, mintha a
politika tükörbe nézne, s abban mindössze azt látná a gazdaságból, vajon
teljesül-tek-e a tervei vagy sem, s ezután már a legjobb esetben is csak az
okokat és a bűnösöket kereshetné.” Luhmann tehát abban látja a létezett
szocializmus legfőbb problémáját, hogy az egyszerre követelt túl sokat a
gazdaságtól (mert szavakban ugyan az embert teljes egészében homo
oeconomicusként határozta meg), a gyakorlatban mégis semmibe vette a gazdaság
alrendszerének autonómiáját (mivel a gazdaságot alárendelte a tőle idegen
politikai akaratérvényesítés vágyálmainak). Luhmannt általában a konzervatív
társadalomtudósok közé szokás sorolni, elsősorban mert szemben áll a balosnak
tekintett kritikai elméletekkel (főképpen Habermas kommunikatív
cselekvéselméletével). Csakhogy konzervativizmus és konzervativizmus között
jelentős különbségek vannak! A Németországban élő és úgyszintén konzervatívnak
tekintett orosz filozófust, Assen Ignatowot, szinte kiverte a veríték, mikor
ezeket a luhmanni sorokat olvasta. Ignatow, aki a múlt század kilencvenes
éveinek közepén egész könyvben bizonyította, hogy a létező szocializmust
tudatosan vagy félig tudatosan vállalt antihumanista etikája ítélte bukásra,
sehogyan sem képes megbékélni Luhmann hiperracionális modernségfelfogásával –
mint az állítólagosan egyetlen józan alapokon nyugvó világleírással –, és
láthatóan az 1917 előtti orosz vallásfilozófia istenember-eszméjének és a
nyugati világ parlamenti demokráciájának az egyesíthetőségében reménykedik.
Ignatowot egyaránt taszítja a luhmanni rendszerelmélet és a francia
posztstrukturalizmus, mivel mindkét felfogás visszautasítja a szubjektum
fogalmát mint a filozófiában és a szociológiában egyaránt használhatatlanná
vált kategóriát, illetve mindkét értelmezés megfosztja a szociális világot egy
holisztikus és vallási-etikai alapokon nyugvó egységszemantikától. Ignatow sem
kedveli napjaink neomarxista kísérleteit, mondván: az ateista irányultságból
amúgy sem jöhet ki semmi jó. A legkevésbé sem osztom Ignatow vallásos
konzervativizmusát, de a Luhmann-féle rendszerelmélet kritikájában sok igazság
rejlik. Tudniillik, ha a társadalomban lévő folyamatokat egyfajta önteremtő és
önszabályozó rendszerként fogjuk fel, amelynek működtetése mögül immár teljesen
hiányoznak a hús-vér szubjektumok (az ún. emberek, a maguk intencionális
aktusaival és érzelmi-akarati háztartásukkal), akkor mivel lehet magyarázni a
különféle rendszerszinteken tartósan jelenlévő, illetve éppen napjainkban
megsokasodó defektusokat, sorozatos kudarcokat és félreszabályozásokat? A
rendszer rosszul használja fel a környezetét, illetve nem épített ki megfelelő
finomsággal operáló belső szelekciós mechanizmusokat a környezeti irritációk
feldolgozására – hangzik a lakonikus válasz. Luhmann számára a lelki élet
defektusai (pl. a szorongás), illetve a szociális konfliktusok (sztrájkok,
lázongások) olyan jelenségek, amelyeknek tisztán episztemológiai jelentőségük
van: a rendszerek mindig tanulnak valamit a környezetükről, illetve a
környezetüktől, s ezt a tudást önmaguk tökéletesítésére használhatják fel, így
persze önmagukról is megtudnak valami olyat, amit addig még nem tudtak. Például
a múlt század végén a liberális kapitalizmus megtudta önmagáról, hogy
egyértelműen jobban érti a gazdaság alrendszerének logikáját, mint a létezett
szocializmus. Persze, ha azt a kérdést tesszük fel, hogy voltaképpen mit
bizonyít ez a tény, hogy tudniillik valami átmenetileg életképesebbnek
bizonyult, mint a konkurense, akkor erre körülbelül ezt válaszolhatjuk: azt,
hogy a szóban forgó valami átmenetileg életképesebbnek bizonyult, mint a
konkurense. Vagy nézzük meg kicsit közelebbről a szorongás kérdését mint a
modern nagyvárosi ember egyik első számú „lelki” problémáját! Azt szokás
mondani, hogy a szorongás hátterében a belső autonómiáját és „autentikus
mivoltát” elvesztett szubjektum kóros elbizonytalanodása áll, vagyis hogy a
felgyorsult élet, az állandóan változó körülmények közepette élő modern ember
folyton retteg valamitől, leginkább attól, hogy bármi is történjék a következő pillanatban,
ő úgysem képes adekvát választ adni a külvilág irritációira. Ebből általában
azt a következtést vonjuk le, hogy valamiképpen meg kellene szabadulni a
szorongástól, akár eseti kezeléssel (pl. pszichiáterek és egyéb szakemberek
segítségével) vagy (s ez már az egészen ambiciózus imaginációk körébe tartozik)
radikálisabban: életforma változtatással, és a nyugati társadalmak polgárainak
mihamarabb az emberi együttélés egészen más léptékű kereteit kellene
kimunkálni. Luhmann viszont ezt nem így gondolja. Tudniillik a szorongás,
amennyiben „kommunikálva lesz”, éppenséggel maga járul hozzá az autentikus
emberi lét kialakításához. Aki szorong, pontosabban hangot ad a
szorongásának, éppen ezzel az aktussal formál jogot arra, hogy autonóm
személyiségként ismerjék el. „A szorongás kommunikálása mindig autentikus
kommunikációnak számít, az ember ezzel azt tanúsíthatja, hogy szorong (Angst zu
haben) anélkül, hogy a többiek ezt visszautasíthatnák.” Vagyis minden olyan
téma, amely a szorongással áll kapcsolatban, rendkívül attraktívnak tűnik a
kommunikáció számára, mert a szorongást a funkcionális rendszerek kívülről,
mégis a társadalmon belül maradva figyelhetik meg és írhatják le. Majd Luhmann
ironikusan megjegyzi: a szorongás ellenáll a tiszta ész kritikájának, nem
empirikus, hanem egyfajta transzcendentális aprioriként működik, ezért aztán
„(...) nagy politikai és morális jövőt jósolhatunk neki.” Mindez egyszerűbben
fogalmazva azt jelenti: a szorongással olyan téma jelenik meg a nyugati
társadalom emberének mindennapjaiban, amelyet szinte a végtelenségig lehet
folytatni anélkül, hogy beleunnánk. Luhmann maga nemigen hiszi, hogy a lelki
betegségek kezelésére szakosodott pszichológia valaha is valamilyen nagy
igazságot mond „szorongás-ügyben”. Az ember fejébe egyszerűen nem lehet
belelátni (ugyanis végső soron ez lenne a pszichiáter első számú ambíciója):
mégpedig azért, mert Luhmann szerint az ember sohasem jelenik meg műveleti
egységként, mert egyszerre több, de alapvetően eltérő módon működő
rendszerszint alkalomról alkalomra változó terméke. Vagyis az ember része az
organikus rendszereknek (táplálkozik, vérkeringése van, mint az állatoknak).
Ugyanakkor az emberi fenoménnel színre lép egy új, ún. emergens rendszerszint,
a pszichikai rendszer is. Mindenkinek vannak gondolatai, ezekhez szükség van
agysejtekre. De az agysejtek működéséből sohasem tudunk a gondolatokra
következtetni. Nem az agysejtek gondolkodnak, hanem a gondolatok gondolkodnak.
A szociális rendszerekkel megint megjelenik egy újabb szint, amelyben viszont
már nem a gondolatok, hanem a kommunikációk produkálják és reprodukálják a
rendszert. Ez azért van így, mert minden ember gondolatai végső soron saját
fejébe zártak, tehát Luhmann szerint nem a gondolatok kommunikálnak, hanem
csakis a kommunikáció kommunikál. A szorongás társadalmi (szociális)
megjelenési formája csakis kommunikációként lesz megtapasztalható
(megfigyelhető, ahogyan Luhmann fogalmaz). „Nekem már két pszichiáterem is
van”, hangzik az egyik közlés. „Én már keleti jógagyakorlatokon is részt
veszek, sőt, megvettem a legújabb angol nyelvű szakirodalmat” – hangzik a
válasz. Amint látható, Luhmann nézőpontjából kizárólag a kommunikációs
folyamatok ismeretelméleti dimenziója érdekes. Az, hogy a kommunikációs
partnerek egyre többet ismernek meg mások és önmaguk szorongásairól
(pontosabban a szorongásról tett kijelentésekről!), miközben a kommunikáció
részeként folyamatosan manifesztálják autentikus mivoltukat is, hiszen ahhoz,
hogy valaki „Valaki” legyen a modern társadalomban, immár feltétel, hogy a
szorongásról kommunikáljon. Viszont tény, hogy a mindennapok emberének a
szorongás elsősorban mégis valamilyen egzisztenciális és abszolút személyes
problémaként jelenik meg és válik valóban átélhetővé – ez a lehetőség kívül
marad Luhmann érdeklődési körén. Az életvilágot és a benne ténykedő empirikus
szubjektumokat teljesen kiiktató rendszerelmélet szempontjából a szorongás az
értelemadás funkcionális megfelelője, amely éppen a modern ember számára
jelenik meg az autentikus létét manifesztáló kommunikációként. Szerintem ez a
teljes képtelenséggel határos álláspont. Éppen ezért egyetértek Andreas Weber
kritikájával: „Valójában a modern világban nem találunk egyetlen olyan embert
sem, aki a krónikus szorongás által meghatározott önmegélésben a modern értelemproblematika
egyfajta megoldási lehetőségét ismerné fel. Éppen ellenkezőleg. A modern
emberek leginkább arra vágynak, hogy szorongás nélkül éljenek, vagy hogy
maximum időleges és kontrollálható befektetésnek tekintsék az önmegélés különös
formájaként megjelenő szorongást. Luhmann persze világos álláspont alapján
trivializálja a szorongást. A szubjektumtól megfosztott rendszerelmélet
nézőpontjából egyáltalán nem lehetséges a modern autenticitás-problémában egy
emocionálisan és a gyakorlati élet szempontjából jelentős fenomént megismerni.
Mert itt nincsenek is empirikus szubjektumok, akik a vágyaikat (...)
kommunikálnák.” A funkcionális rendszerelmélet minden olyan fogalmat, amely
érzéseket, affektusokat, az ember fájdalmát és örömét hivatott kifejezni, gyakorlatilag
kiiktatott a társadalomelméletből. Nem a szenvedés érdekes, hanem legjobb
esetben is a szenvedéssel kapcsolatos kommunikáció. Estelle Ferrarese hasonlata
nagyon szellemes: Luhmannról szóló kismonográfiájában Donna Harway
„kiborg”-jához hasonlítja a rendszerelmélet derivált szubjektumát. Empirikusan
tekintve a luhmanni szubjektum nem szenved, csak elromlik, mint egy
masina. Ha például valaki – minden valószínűség szerint az általa
feldolgozhatatlan szorongása miatt – öngyilkosságot követ el, ez a
rendszerelmélet szempontjából annyit jelent: az illető megszűnik az organikus
és a pszichikai, valamint a szociális világ alkalmi csomósodási pontjának
lenni, és többé nem vonható be a kommunikációba. Vagyis az „illető” rosszul
dolgozta fel a környezete irritációit. Ennyi!