←Vissza

 

Liget.org   »   2009 / 10   »   Kiss Lajos András  –  A modern kapitalizmus paradoxonjai
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1793

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Változatok a rendszerapológiára és a rendszerkritikára

Mert az eljövendő politika többé már nem az a harc lesz, amely az állam fölötti kontroll meghódításáért folyik, hanem az állam és a nem-állam (az emberiség) közötti küzdelem formájaként jelenik meg. Ez a politika a tetszőleges szingularitások és az államszervezet legyőzhetetlen megosztását jelenti.
(Giorgio Agamben)

A modern, illetve késő-modern kapitalizmus működéslogikáját szinte lehetetlen egyetlen elbeszélésben felfejteni. Úgy tűnik, mintha ez a tény már önmagában is elégséges volna a rendszer életképességének belátására. Hiszen bármennyire is nyilvánvalóak a kortárs „menedzserkapitalizmus” ígéretdeficitjei, ez a világ hihetetlenül rezisztensnek mutatkozik a bírálatokkal szemben. Például, ha valaki a nyugati társadalmak individualista hedonizmusát kritizálja, nyomban szemére vethető, hogy az illető miért nosztalgiázik a tradicionális (más néven Gemeinschaft típusú) közösségek után, ahol az emberek többségének életét jórészt a szűkösség ellen folytatott mindennapi, szívós küzdelem jellemezte. Elemi történelmi ismeretek birtokában lévő embertársaink számára evidens a kijelentés, hogy a premodern világ rétegzett társadalomszerkezete igencsak szűkre szabott mozgási lehetőséget biztosított a személyes ambíciók megvalósítására, sőt, egyáltalán arra, hogy megszülethessenek olyan egyéni elképzelések, élettervek, amelyek radikálisan túlmutattak a rendi korlátokon – akár mint diffúz vágyak vagy mint homályos imaginációk. Ezért aztán – az egészen ókonzervatív eszméket valló teoretikusokat kivéve – senki sem gondolhatja komolyan, hogy vissza lehetne forgatni a „történelem kerekét”, és érdemes győzködni embertársait: térjenek vissza, mondjuk, az európai középkor világába, még akkor sem, ha egyébként a lovagi kultúra szépsége és az akkortájt csak „mérsékelten szennyezett” környezet kétségkívül megbűvöli a mai kor emberét. Ezekből az evidenciákból persze „hasznot húz” a soknevű kapitalizmus (főként a parlamentarizmussal kombinált változata), és a társadalmi-gazdasági formák Houdinijeként, mint egy igazi szabadulóművész, még a látszólag legreménytelenebb helyzetből is képes kimenteni magát. Mi sem mutatja jobban napjaink menedzserkapitalizmusának rendkívüli flexibilitását, mint az a különös helyzet, hogy egészen kifinomult filozófiai és társadalomtudományi elméletek – jórészt ugyanazokból a tényekből – a lehető legellentétesebb következtetésekre jutnak, a konszenzus minden reménye nélkül. Ez még akkor is meglehetősen paradox szituációnak tűnik, ha először: a nyugati világban mindig a viták és a kontraverziák jellemezték a tudományokat; másodszor: tulajdonképpen az egyet nem értés, az úgynevezett disszenzus is lehet működőképes. A modern kapitalizmus sikere persze elsősorban nem a tradicionális társadalmakkal szemben megmutatkozó fölényében rejlik, hanem hogy a huszadik században legyőzte két nagy ellenfelét: önmaga rosszabbik változatát (az átfogóan fasizmusnak nevezett kapitalista totalitarizmust), illetve a sokáig valódi konkurensének tekintett, ún. „reál-szocialista” diktatúrát.

Hogy mit is jelentett ez a győzelem, arra nézve erősen megoszlanak a filozófiai és a szociológiai álláspontok. Például Niklas Luhmann, a huszadik század egyik legjelentősebb szociológusa azt mondja, hogy a létezett szocializmus bukása nyilvánvalóvá tette: egyszer és mindenkorra befellegzett a humanista típusú társadalmi kísérleteknek. Lehet, hogy ez sokakat meglep, de Luhmann szerint a marxizmussal, és a belőle fakadó társadalmi kísérlettel éppen az volt a legfőbb probléma, hogy mindent alárendelt egy emberközpontú egységszemantikának, nem tisztelve a társadalmi alrendszerek autonóm működéslogikáját, kivált a gazdaságét, még ha a hajdani szocializmus egyébként önmagát a gazdasági törvényszerűségek igazi és egyetlen ismerőjének tüntette is fel. „A szocialista tervgazdaság összeomlása arról tanúskodik, hogy nincsenek kivételek (mármint a társadalmi alrendszerek funkció-specifikus működésének törvénye alól – K. L. A.). A proletárforradalom, amelyet Marx a hegeli szellem materiálisan megalapozott párhuzamos cselekvésformájának tekintett, akár törvényjellegű, akár dialektikus, akár ezek nélküli, akár pedig tudatosan kidolgozott elitcselekvések formáiról legyen szó, a maga felettébb költséges és gigantikus kísérletében azt mutatta meg, hogy nincs többé visszaút az emberi viszonyokhoz. Azt, ami gazdasági, csak a gazdaság tudja előállítani. Ha a politika információt akar szerezni erről a folyamatról, hagynia kell a gazdaságot gazdaságszerűen működni, különben olyan helyzet áll elő, mintha a politika tükörbe nézne, s abban mindössze azt látná a gazdaságból, vajon teljesül-tek-e a tervei vagy sem, s ezután már a legjobb esetben is csak az okokat és a bűnösöket kereshetné.” Luhmann tehát abban látja a létezett szocializmus legfőbb problémáját, hogy az egyszerre követelt túl sokat a gazdaságtól (mert szavakban ugyan az embert teljes egészében homo oeconomicusként határozta meg), a gyakorlatban mégis semmibe vette a gazdaság alrendszerének autonómiáját (mivel a gazdaságot alárendelte a tőle idegen politikai akaratérvényesítés vágyálmainak). Luhmannt általában a konzervatív társadalomtudósok közé szokás sorolni, elsősorban mert szemben áll a balosnak tekintett kritikai elméletekkel (főképpen Habermas kommunikatív cselekvéselméletével). Csakhogy konzervativizmus és konzervativizmus között jelentős különbségek vannak! A Németországban élő és úgyszintén konzervatívnak tekintett orosz filozófust, Assen Ignatowot, szinte kiverte a veríték, mikor ezeket a luhmanni sorokat olvasta. Ignatow, aki a múlt század kilencvenes éveinek közepén egész könyvben bizonyította, hogy a létező szocializmust tudatosan vagy félig tudatosan vállalt antihumanista etikája ítélte bukásra, sehogyan sem képes megbékélni Luhmann hiperracionális modernségfelfogásával – mint az állítólagosan egyetlen józan alapokon nyugvó világleírással –, és láthatóan az 1917 előtti orosz vallásfilozófia istenember-eszméjének és a nyugati világ parlamenti demokráciájának az egyesíthetőségében reménykedik. Ignatowot egyaránt taszítja a luhmanni rendszerelmélet és a francia posztstrukturalizmus, mivel mindkét felfogás visszautasítja a szubjektum fogalmát mint a filozófiában és a szociológiában egyaránt használhatatlanná vált kategóriát, illetve mindkét értelmezés megfosztja a szociális világot egy holisztikus és vallási-etikai alapokon nyugvó egységszemantikától. Ignatow sem kedveli napjaink neomarxista kísérleteit, mondván: az ateista irányultságból amúgy sem jöhet ki semmi jó. A legkevésbé sem osztom Ignatow vallásos konzervativizmusát, de a Luhmann-féle rendszerelmélet kritikájában sok igazság rejlik. Tudniillik, ha a társadalomban lévő folyamatokat egyfajta önteremtő és önszabályozó rendszerként fogjuk fel, amelynek működtetése mögül immár teljesen hiányoznak a hús-vér szubjektumok (az ún. emberek, a maguk intencionális aktusaival és érzelmi-akarati háztartásukkal), akkor mivel lehet magyarázni a különféle rendszerszinteken tartósan jelenlévő, illetve éppen napjainkban megsokasodó defektusokat, sorozatos kudarcokat és félreszabályozásokat? A rendszer rosszul használja fel a környezetét, illetve nem épített ki megfelelő finomsággal operáló belső szelekciós mechanizmusokat a környezeti irritációk feldolgozására – hangzik a lakonikus válasz. Luhmann számára a lelki élet defektusai (pl. a szorongás), illetve a szociális konfliktusok (sztrájkok, lázongások) olyan jelenségek, amelyeknek tisztán episztemológiai jelentőségük van: a rendszerek mindig tanulnak valamit a környezetükről, illetve a környezetüktől, s ezt a tudást önmaguk tökéletesítésére használhatják fel, így persze önmagukról is megtudnak valami olyat, amit addig még nem tudtak. Például a múlt század végén a liberális kapitalizmus megtudta önmagáról, hogy egyértelműen jobban érti a gazdaság alrendszerének logikáját, mint a létezett szocializmus. Persze, ha azt a kérdést tesszük fel, hogy voltaképpen mit bizonyít ez a tény, hogy tudniillik valami átmenetileg életképesebbnek bizonyult, mint a konkurense, akkor erre körülbelül ezt válaszolhatjuk: azt, hogy a szóban forgó valami átmenetileg életképesebbnek bizonyult, mint a konkurense. Vagy nézzük meg kicsit közelebbről a szorongás kérdését mint a modern nagyvárosi ember egyik első számú „lelki” problémáját! Azt szokás mondani, hogy a szorongás hátterében a belső autonómiáját és „autentikus mivoltát” elvesztett szubjektum kóros elbizonytalanodása áll, vagyis hogy a felgyorsult élet, az állandóan változó körülmények közepette élő modern ember folyton retteg valamitől, leginkább attól, hogy bármi is történjék a következő pillanatban, ő úgysem képes adekvát választ adni a külvilág irritációira. Ebből általában azt a következtést vonjuk le, hogy valamiképpen meg kellene szabadulni a szorongástól, akár eseti kezeléssel (pl. pszichiáterek és egyéb szakemberek segítségével) vagy (s ez már az egészen ambiciózus imaginációk körébe tartozik) radikálisabban: életforma változtatással, és a nyugati társadalmak polgárainak mihamarabb az emberi együttélés egészen más léptékű kereteit kellene kimunkálni. Luhmann viszont ezt nem így gondolja. Tudniillik a szorongás, amennyiben „kommunikálva lesz”, éppenséggel maga járul hozzá az autentikus emberi lét kialakításához. Aki szorong, pontosabban hangot ad a szorongásának, éppen ezzel az aktussal formál jogot arra, hogy autonóm személyiségként ismerjék el. „A szorongás kommunikálása mindig autentikus kommunikációnak számít, az ember ezzel azt tanúsíthatja, hogy szorong (Angst zu haben) anélkül, hogy a többiek ezt visszautasíthatnák.” Vagyis minden olyan téma, amely a szorongással áll kapcsolatban, rendkívül attraktívnak tűnik a kommunikáció számára, mert a szorongást a funkcionális rendszerek kívülről, mégis a társadalmon belül maradva figyelhetik meg és írhatják le. Majd Luhmann ironikusan megjegyzi: a szorongás ellenáll a tiszta ész kritikájának, nem empirikus, hanem egyfajta transzcendentális aprioriként működik, ezért aztán „(...) nagy politikai és morális jövőt jósolhatunk neki.” Mindez egyszerűbben fogalmazva azt jelenti: a szorongással olyan téma jelenik meg a nyugati társadalom emberének mindennapjaiban, amelyet szinte a végtelenségig lehet folytatni anélkül, hogy beleunnánk. Luhmann maga nemigen hiszi, hogy a lelki betegségek kezelésére szakosodott pszichológia valaha is valamilyen nagy igazságot mond „szorongás-ügyben”. Az ember fejébe egyszerűen nem lehet belelátni (ugyanis végső soron ez lenne a pszichiáter első számú ambíciója): mégpedig azért, mert Luhmann szerint az ember sohasem jelenik meg műveleti egységként, mert egyszerre több, de alapvetően eltérő módon működő rendszerszint alkalomról alkalomra változó terméke. Vagyis az ember része az organikus rendszereknek (táplálkozik, vérkeringése van, mint az állatoknak). Ugyanakkor az emberi fenoménnel színre lép egy új, ún. emergens rendszerszint, a pszichikai rendszer is. Mindenkinek vannak gondolatai, ezekhez szükség van agysejtekre. De az agysejtek működéséből sohasem tudunk a gondolatokra következtetni. Nem az agysejtek gondolkodnak, hanem a gondolatok gondolkodnak. A szociális rendszerekkel megint megjelenik egy újabb szint, amelyben viszont már nem a gondolatok, hanem a kommunikációk produkálják és reprodukálják a rendszert. Ez azért van így, mert minden ember gondolatai végső soron saját fejébe zártak, tehát Luhmann szerint nem a gondolatok kommunikálnak, hanem csakis a kommunikáció kommunikál. A szorongás társadalmi (szociális) megjelenési formája csakis kommunikációként lesz megtapasztalható (megfigyelhető, ahogyan Luhmann fogalmaz). „Nekem már két pszichiáterem is van”, hangzik az egyik közlés. „Én már keleti jógagyakorlatokon is részt veszek, sőt, megvettem a legújabb angol nyelvű szakirodalmat” – hangzik a válasz. Amint látható, Luhmann nézőpontjából kizárólag a kommunikációs folyamatok ismeretelméleti dimenziója érdekes. Az, hogy a kommunikációs partnerek egyre többet ismernek meg mások és önmaguk szorongásairól (pontosabban a szorongásról tett kijelentésekről!), miközben a kommunikáció részeként folyamatosan manifesztálják autentikus mivoltukat is, hiszen ahhoz, hogy valaki „Valaki” legyen a modern társadalomban, immár feltétel, hogy a szorongásról kommunikáljon. Viszont tény, hogy a mindennapok emberének a szorongás elsősorban mégis valamilyen egzisztenciális és abszolút személyes problémaként jelenik meg és válik valóban átélhetővé – ez a lehetőség kívül marad Luhmann érdeklődési körén. Az életvilágot és a benne ténykedő empirikus szubjektumokat teljesen kiiktató rendszerelmélet szempontjából a szorongás az értelemadás funkcionális megfelelője, amely éppen a modern ember számára jelenik meg az autentikus létét manifesztáló kommunikációként. Szerintem ez a teljes képtelenséggel határos álláspont. Éppen ezért egyetértek Andreas Weber kritikájával: „Valójában a modern világban nem találunk egyetlen olyan embert sem, aki a krónikus szorongás által meghatározott önmegélésben a modern értelemproblematika egyfajta megoldási lehetőségét ismerné fel. Éppen ellenkezőleg. A modern emberek leginkább arra vágynak, hogy szorongás nélkül éljenek, vagy hogy maximum időleges és kontrollálható befektetésnek tekintsék az önmegélés különös formájaként megjelenő szorongást. Luhmann persze világos álláspont alapján trivializálja a szorongást. A szubjektumtól megfosztott rendszerelmélet nézőpontjából egyáltalán nem lehetséges a modern autenticitás-problémában egy emocionálisan és a gyakorlati élet szempontjából jelentős fenomént megismerni. Mert itt nincsenek is empirikus szubjektumok, akik a vágyaikat (...) kommunikálnák.” A funkcionális rendszerelmélet minden olyan fogalmat, amely érzéseket, affektusokat, az ember fájdalmát és örömét hivatott kifejezni, gyakorlatilag kiiktatott a társadalomelméletből. Nem a szenvedés érdekes, hanem legjobb esetben is a szenvedéssel kapcsolatos kommunikáció. Estelle Ferrarese hasonlata nagyon szellemes: Luhmannról szóló kismonográfiájában Donna Harway „kiborg”-jához hasonlítja a rendszerelmélet derivált szubjektumát. Empirikusan tekintve a luhmanni szubjektum nem szenved, csak elromlik, mint egy masina. Ha például valaki – minden valószínűség szerint az általa feldolgozhatatlan szorongása miatt – öngyilkosságot követ el, ez a rendszerelmélet szempontjából annyit jelent: az illető megszűnik az organikus és a pszichikai, valamint a szociális világ alkalmi csomósodási pontjának lenni, és többé nem vonható be a kommunikációba. Vagyis az „illető” rosszul dolgozta fel a környezete irritációit. Ennyi!