Liget.org »
2009 / 10 » Bujtor László
– Möbius és Altamira
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1792
Altamira barlangjának titkai évezredeken át háborítatlanul szunnyadtak a
föld mélyében – képletesen szólva: felfedezőjükre várva. Ugyanígy várt
felfedezőjére a Möbius-szalag egyszerű csodája. Mindkettő a 19. században
jutott nagyobb nyilvánosság elé. August Möbius végtelen és egyoldalú szalagját
1858-ban mutatta be a párizsi Tudományos Akadémiának, 1868-ban pedig egy vadász
felfedezése alapján szerzett a világ tudomást az „őskor Sixtusi kápolnájáról”,
az Altamira-barlang1 tizenötezer éves freskóiról. Ugyan, mi kapcsolhatja össze
ezt a két távoli jelenséget? Látszólag semmi – mondtam volna még nem is olyan
régen, míg egy előadás hirtelen összevillantotta, sőt, felfedeztette velem a
kapcsolatot.
Möbius-szalagot egy óvodás is képes készíteni – nagycsoportban egészen
biztosan. 1858-ig mégsem csinált senki, sem gyerek, sem felnőtt – s August
Möbius sem tudta megmagyarázni az egyszerű jelenség mélyén rejlő rendet (ez
csak 2007-ben sikerült két matematikusnak). Ám a játékos elme számára vonzó a
topológiai csoda: két kézben szemlélni a látszólag kétoldalú, ám valójában
egyetlen oldalú végtelen szalagot. Próbáljuk ki: vegyünk kézbe egy vékony
papírcsíkot, majd a papírcsík két végét közelítsük egymáshoz, mintha karikává
akarnánk hajtani és összeragasztani. De ragasztás előtt a papírcsík egyik végét
forgassuk el 180°-kal, és így ragasszuk össze a két véget. Kész is a
Möbius-szalag! A kezünkben tartott felület különleges... Mindennapi
tapasztalataink által vezérelve persze erre is rámondjuk: a Möbius-szalagnak
(bármely másikhoz hasonlóan) két éle és két oldala van. De ha a szalag „egyik”
élére, vagy „egyik” felületére rátapasztjuk ujjunkat (még jobb, érzékelhetőbb,
ha filctollal folyamatos vonalat rajzolunk), hamar bebizonyosodik: a
szalagnak bizony egyetlen oldala és egyetlen, önmagába záródó éle van!
Illúzió a két oldal és két él, ezt csak a köznapi tapasztalatokból levont téves
általánosítás „mondatja velünk”. A Möbius-szalagnak csak egy oldala és egy éle
van, és mégis kettőt vélünk látni: mintha a világ egyetlen valóságának elménk
kétféle leképezést tulajdonítana.
Néhány hónapja az Akadémia emlékülést rendezett Charles Darwin születésének
kétszázadik évfordulója alkalmából. Az egyik előadó az emberré válásról szólva
különös kérdést vetett fel: ősmaradvány-e a barlangrajz? Elsőre megütköztem a
provokatív szavakon: micsoda marhaság ez!? Mitől lenne ősmaradvány a
barlangrajz? Aztán a szépen felépített előadást hallgatva a kérdés tökéletesen
hatott. Elmémben Möbius-szalag csavarodott: összekapcsolódott két távoli
tudományfelület. Nézzük csak!
A természettudós paleontológus számára egy ősmaradvány igen jól
megfogalmazható, fizikailag megragadható, csakugyan kézzel fogható entitás.
Ősmaradványnak nevezzük a kőzetrétegekben megőrződött, egykor élt élőlények
lágytestének vagy vázának maradványait, vagy az élőlények életműködésének
nyomaként fennmaradt test-, váz-, és mászásmaradványokat, vagy az egyéb
életnyomokat. Ősmaradványnak tehát nemcsak a dinó-csontokat tekintjük, de a megkövült
csigák vázait, sőt, a kagylók héját kitöltő és kőzetté szilárdult üledéket is
(mint a kagylóhéj belső felületét leképező lenyomatot). Ide sorolhatók továbbá
az egykori tengerekben élt háromkaréjú ősrákok mászásnyomai, a tengerparton
vándorló dinoszaurusz-csordák lágy iszapban hagyott és megkövült vonulásnyomai,
és ugyanígy ősmaradvány az afrikai Laetoli2 néhány millió éves tufarétegeiben
megőrződött előember-lábnyomok is. Emberi beavatkozás nélkül, a természet
folyamatai révén véletlenszerűen keletkezett és fennmaradt életnyomok. De mit
kezdjünk a barlangrajzokkal? A tudomány, mely már régóta megkezdte hasadozását,
eleve kettévált természet- és társadalomtudományra, egymástól függetlenül,
kétféle megközelítésben, két látásmód szerint magyarázza a barlangrajzokat. Ma
már e két tudomány, az őslénytan és a régészet oly messze áll egymástól, hogy
átjárás szinte nincs is köztük – párbeszédről nem is szólva... A régészet
emberközpontúan intézi el a kérdést: a barlangrajzok nem ősmaradványok, hanem
művészeti képződmények, az első műalkotások, az ember szellemvilágának
leképezései. Tudatos alkotások, amelyek esztétikai célból készültek, vagy a
kőkori ember hitvilágának manifesztumai. Semmiképpen sem a véletlennek
köszönhető életnyomok, hanem a jövő ismeretét feltételező, jövőbeli
generációknak szánt üzenetek. Ekként a szellemvilág és az ember
kultúrtörténetének részei, semmi közük tehát a paleontológiához. Vitatkozom a
magyarázattal, a széthasítással. Elég egy pillantást vetnünk Altamira vagy
Lascaux3 festményeire, hogy meggyőződjünk: olyasmit látunk, mint a tufában
megőrződött és megkövült Homo-faj lábnyoma: a falakon sokhelyütt ott van az
okkerrel körbefújt emberi tenyér lenyomata. A lábnyom – mindenki által
elfogadottan és a régészek által sem vitatottan – ősmaradvány. Ám ugyanazon
Homo-nemzetség geológiai értelemben néhány pillanattal később élt egyedének
kézlenyomatai már művészi ábrázolásnak, nem pedig ősmaradványnak minősülnének?
Számomra túl éles a megkülönböztetés, ötletszerű a határvonal meghúzása. Biztos,
hogy a 3,5 millió évvel ezelőtt élt rokonunk lábnyomát véletlenül, a tudatos
megörökítés szándéka nélkül hagyta hátra a vulkáni hamuban. A 15 000 évvel
ezelőtti ember viszont tudatosan készítette el tenyérlenyomatát a barlang
falán, és ennek alapján gondolkodást, akár a jövő elvont fogalmának ismeretét,
valamiféle tervezést feltételezhetünk. Márpedig „tudatos” ősmaradványt nem
ismerünk. Kiemelhetjük tehát a barlangrajzokat az őslénytanból? Lényegét
tekintve a tenyérlenyomat ugyanolyan fosszília, mint a tufába kövült lábnyom.
Nem is erre vonatkozik a valódi kérdés, hanem az ábrázolt lények: vadlovak,
bölények, mamutok sorára. Sok, mára kihalt állatfajt csak a csontmaradványaik
alapján ismerünk, s így tudjuk rekonstruálni az egykor élt állatot: izmait, súlyát,
megjelenését, méreteit. Színükről, kültakarójukról, mozgásukról azonban vajmi
kevés fogalmat alkothatunk. Erről kizárólag az ősember által igen jó forma- és
arányérzékkel, a realizmust már-már túllépő művészi vonásokkal ábrázolt,
élethelyzetben megörökített festményekből értesülünk. (Megjegyzem: tudományos
értelemben a barlangrajzokat alkotó embert egyáltalán nem tartjuk ős-embernek,
hanem a modern ember, a Homo sapiens cromagnoensis első egyedeinek.) A
természettudomány egyik diszciplínája, az őslénytan egyértelműen sorolja ezeket
a barlangrajzokat az olyanfajta ősmaradványok közé, amelyek nem magát az
élőlényt örökítik ránk, hanem annak leképezését – jelen esetben többszörös –
közvetítő közegen keresztül. Az első közeg nyilvánvalóan az előember/ősember
mentális tere, amiben a vadló, bölény stb. képe kialakult/leképeződött. A
második közeg pedig maga a barlang fala és az alkalmazott anyagok: vörösagyag,
okker, mészkő.
Erőltetett lenne a párhuzam? Alaposabban megfontolva: nem. Ismerünk ugyanis
olyan nyomfosszíliákat, amik ugyancsak többszörös közvetítő közegen keresztül
maradtak ránk. Az ilyen ősmaradványok sajátos csoportját alkotják az egyik
élőlény által egy másikon ejtett, majd ősmaradványként fennmaradt sérülések
nyomai. A Bécsi Természettudományi Múzeumban őrzött kréta időszaki ammonitesz
példányok, amelyeken a tengeri őshüllő harapásnyomai, azaz fogainak benyomatai
megőrződtek, világhíres példáját adják a többszörös közvetítésnek. Az élőlény
(ammonitesz) a ragadozó hüllő harapását túlélte, és elmenekült a halálos
állkapcsok szorításából. Az állat külső váza, a héj megroppant ugyan és
átlukadt,4 örökre megőrizve a támadó fognyomát, de az állat tovább élt (egy
darabig) az ősi tengerben, majd természetes halállal kimúlt, váza a tenger
aljára süllyedt, kőzetté vált, megmaradt. A harapásnyomok alapján
rekonstruáltuk a támadót, és illesztettük be a földtörténeti középkor ősvilági
táplálékpiramisába a Mosasaurus-t és a számára táplálékul szolgáló fejlábút. A
barlangrajzokra pillantva én ugyanezt látom – 75 millió évvel később, nem
tengeri, hanem szárazföldi környezetben, nem ammonitesz–dinoszaurusz
interakcióban, hanem Homo sapiens–ősbölény viszonylatban. A predátor támadása
és gyilkos eszközének nyoma fennmarad (a Mosasaurus fognyoma a héjon, és az
ősember dárdájának rajza a falon), és megőrzi számunkra a fajok közti
interakció ritka esetét: rekonstruálhatjuk az ősember zsákmányállatai között a
lovakat, mamutokat, bölényeket, sőt, a vadászat módját is látjuk: lándzsáival
és nyilaival ejti el a prédát. Ugyanígy maradt ránk a Mosasaurus vadászati
technikája: állkapcsának hegyes és kúpos fogai kettéroppantják a fejlábú meszes
héját, hogy annak értékes tartalmához hozzáférjen.
Gondolataim papírcsíkja így fordult Möbius-szalaggá, s megértettem, hogy a
barlangrajz egyetlen egység. Képviseli az ősmaradványt – ugyanakkor művészeti
alkotás is. Akkor válik külön két funkciója (és hullik szét értelmetlen
szilánkká csillogó szépsége), ha szakmai elfogultságból, szűklátókörűségből,
egyetlen diszciplína felől közelítek. Csak így bomlik fel az egység, és szűnik
meg az átjáró tudomány és tudomány közt: csak ekként nem felel régészet az
őslénytannak, és fordítva. Ám ha a tudás és a dolgok teljessége felől
közelítek, a természet egységét próbálva megragadni, felsejlik a Möbius-szalag.
A korábban átjárhatatlannak tartott valóságot eggyé forrasztani képes topológia
csodája megjelenik a barlangban: a két tudomány összeolvad, és egyben
csodálhatom meg a valóság ezernyi arcát. Így megláthatja a régész a barlangi
festményben az ősmaradványt, a paleontológus az ősmaradvány mögött fölsejlő
emberi lélek teremtő erejét. Remélem, hogy egyszer a gerinceseket bemutató
egyetemi őslénytani tankönyvek kihalt emlősök oldalain a csontvázak mellett
feltűnik Altamira ősbölénye, és az ember kultúrtörténetét bemutató egyetemi
régészeti tankönyvek lapjain a barlangrajzok mellett megjelenik a kihalt faj
csontvázának rajza is. (Ha ez megvalósul, eltekintek attól, hogy ezek a
tankönyvek a Möbius-szalagot is megemlítsék.)