←Vissza

Liget.org   »   2009 / 10   » Mucsi Melinda Ágnes  –  Anca Vlasopolos (fordítás)
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1791

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Természet és szadizmus az ipari forradalom hajnalán

A természetet az idők kezdete óta a kizsákmányolás minden fajtájára nyitott nőként ábrázoljuk. Mint Chris Philo és Chris Wilbert írja, az „állatok természetrajza” elnevezésű tudomány megjelenésével az állatokat „különféle öszszefüggések alapján osztályokba soroltuk, aszerint, hogy melyik hasznosítható táplálékként, melyik háziállat vagy kártevő, hasznos vagy haszontalan, hal vagy rovar, érző vagy oktalan – ez utóbbi alatt nyilvánvalóan a nem emberi lényeket értettük”. Megkezdődött az állatok vizsgálata „természetes környezetükben”, és ez a környezet lehetett „képzeletbeli, irodalmi, pszichológiai vagy akár virtuális tér is”.

Vajon mi torzította el a híres írók, mint Balzac és Melville érzékeit, s mi befolyásolhatott olyan kevésbé ismert szerzőket, mint Olmsted és Ely, vagy a japán szigetek madárvadászait, hogy az ember állatokhoz fűződő kapcsolatát perverzióként jelenítették meg? Hiszen a 19. században és a 20. század elején a természet meghódítása még tökéletesen biztonságos folyamatnak tűnik. Számos expedíció indul a tengerek, a távoli kontinensek és szigetek felfedezésére. A kereskedők vízi útvonalai kitágítják a világot, megismerjük a katonai elszigeteltségben élő Japánt, korallzátonyokat aprítunk fel, hogy új kikötőket nyissunk, és a kövekből hivatali és kereskedelmi épületeket, börtönöket és templomokat építsünk. A szárazföldi kereskedelmi útvonalak hegyeken vágnak át, völgyek és folyók felett függnek, még a vasutat is elbírják. Új fajokat fedezünk fel, és szinte azonnal ki is irtjuk. A teljes fauna és flóra az ipari méretekben zajló feldolgozás szabad prédája: kerekeket, dugattyúkat, golyóscsapágyakat, csigákat, emelőket és a gyárakban működő gépeket olajozzák velük, közlekedési eszközként szolgálnak, a háziipar kellékei vagy a nők, neves színészek, arisztokraták közszemlére tett testét és a messze földön állomásozó katonák ruházatát díszítik.

A természeti akadályok felett aratott vitathatatlan győzelmek ellenére az itt tárgyalt írók, naplóírók és vadászok mind olyan gyanakvással viseltetnek a természet iránt, amelynek nyomán a szadizmus határán mozgó irodalmi alkotások és személyes beszámolók születtek. Elgondolkodtató, hogy egy olyan korban, amikor a hódításokkal egy időben a nők és a gyarmatosítottak a jogaikért küzdöttek, és a liberális középosztály körében terjedtek a rabszolgaság-ellenes nézetek, a nőként ábrázolt, gyarmatosított és alárendelt természet ilyen jelentős aggodalmat keltett. Ezek az aggodalmak jelennek meg az alábbiakban elemzett irodalmi alkotásokban és nap,lókban – de a természet fenyegetése, dacára az emberekben ébresztett félelmeknek, csupán lehetőségként merül fel, sosem realizálódik. Az elemzett szövegek: Balzactól a Sivatagi szenvedély; Melville Moby Dickjének két kulcsfontosságú fejezete; egy orvostanhallgató naplójának bejegyzése, aki melankóliáját azzal próbálta kúrálni, hogy csatlakozott egy bálnavadász hajó legénységéhez; és egy matróz bálnavadászatról szóló beszámolója. Emellett az 1920-as években készült filmfelvételről teszek még említést, amelyen japán albatroszvadászok felgyújtanak egy fészkén ülő rövidfarkú tojót. Ez a fekete-fehér felvétel Hiroshi Hasegawa japán ornitológus dokumentumfilmjében bukkan fel, aki a mára kihalófélben lévő rövidfarkú albatroszok megmentéséért küzd.

Mind az öt példám kizárólag férfiközösségből származik. A két irodalmi mű főhőse túléli a találkozást az állatokkal, a fogak és körmök csupán a halálos veszély lehetőségét jelzik, de a valóságban nem fenyegetik az embert, csupán provokációjára reagálnak. A férfiak, akik tengerre szállnak, vagy ember nem lakta szigeteken kötnek ki, hogy bálnára vagy madarakra vadásszanak, veszélybe kerülhetnek, de ennek forrása általában nem az áldozatként megjelenő állat. Így aztán képtelenség megállni, hogy ne gondolkozzunk el az alárendelt természet keltette vágy tisztátalanságáról, ami arra ösztönzi a férfiakat, hogy szadista módon fitogtassák hatalmukat, és erőszakot tegyenek az állatokon. Ez a vágy egyben indíték is, amelynek hatására a civilizációból kiszakadt férfiak véres tetteket hajtanak végre, hogy kielégítsék és ugyanakkor elrejtsék vágyukat.

A Sivatagi szenvedély történet a történetben, amit egy férfi mesél egy nőnek. Afféle tanmese a romantikus kapcsolatokról. A narrátor így szól a történetben meg nem nevezett hallgatójához: „Úgy végződött ez is, mint annyi más nagy szenvedély: egy félreértéssel. Mindkét fél azt hiszi, hogy a másik árulást követett el, és csupa büszkeségből senki se magyarázza ki a dolgot, míg végül merő konokságból összevesznek!” De ez a történet a történetben éppúgy szól a természetről és a gyarmatosított területről, mint a provence-i katona és a párduc közti szenvedélyről. Kezdetben, megszökve fogvatartóitól és elvágva a szakaszától, a fiatal férfi a sivatagot kietlen pusztaságként érzékeli: „Az ég tiszta pompája, mint keleten annyiszor, kétségbeejtő, mert nem hagy helyet a vágynak és a képzeletnek.” Ez az égbolt idegen, „keleti”, higgadtan és dacosan ellenáll a gyarmatosító vágyának, hogy saját mintáit, ábráit vetítse rá. Végül a katona visszatér a korábbi megfigyeléshez: „... a sivatagban... ott minden van, és semmi sincs...”. Mégis, a párduchoz fűződő kapcsolata idején ráébred rokonságára a természettel, így az többé nem üres vagy embertelen:

Ez a társasviszony lehetővé tette a katonának, hogy gyönyörködni tudjon a sivatag fenséges szépségeiben. Amióta... talált... egy élőlényt, akivel törődhetett, lelkében ellentétes érzelmek kavarogtak... A magány feltárta előtte minden titkát, beburkolta szépségeibe. A napkelte és napnyugta olyan szemkápráztató látványosságokkal szolgált, amelyeket szinte senki sem ismert... Képzeletbeli zenét hallott az égbolt felől.

A katona nem csupán a sivatag rejtett szépségeire vagy az égbolt zenéjére lesz nyitott: szexuális vágy ébred benne a párduc iránt, és azt hiszi, a készséges állat is viszonozza érzelmét. Ahogy a sivatag gúnyos pusztaságból élettel, zenével és hangokkal teli világgá változik, a vérszomjas ragadozóból nagyigényű szerető lesz. Balzac leírásai a katona szemén át rögzítik a párduc nővé alakulását. Az obsitos a tapasztalt szerető szemével veszi számba a nagymacska testét: „Kedvtelve nézegette az állatlányt és finom körvonalainak játékát, tetszett neki hasa fehérsége, feje kecses formája.” El is nevezi „Cicusnak” egy korábbi szeretőjéről, akinek erőszakos természete miatt adta tréfából a becenevet, mert természetesen ugyanolyan erőszakosnak hiszi a párducot is. „Szőke szépségem”-nek, „kisasszony”-nak nevezi az állatot, és alakjáról azt írja, „olyan szép, mint egy asszony”. Ugyanakkor megfosztja vadállati identitásától azzal, hogy megjegyzi: „A párduc úgy játszott most vele, mint egy kölyökkutya a gazdájával, tűrte, hogy forgassák, verdessék, sőt, időnként ő kezdett ki vele, pajkosan előrenyújtva egyik mancsát kérő mozdulattal.” A férfi nyilvánvalóan legyőzte a ragadozóval szembeni félelmét, és kedvencévé tette a párducot a szó mindkét értelmében: házimacskaként és nőként.

Miközben a párduc szépségéről, feltételezett féltékenységéről és „megértő természetéről” elmélkedik, a katona azt a következtetést vonja le: „De hiszen ennek lelke van...” Ez jogosítja fel a férfit, hogy megtörje a fajok közti szexuális kapcsolatok tabuját. De mikor megpróbál szeretkezni az állattal, megsérti a nőstényt. Az okozott fájdalom a férfi számára azt jelzi, hogy a magányos macska szűz – ez a feltevés még a történet elején megjelenik, amikor a férfi azzal hízeleg magának, hogy ő az első a párduc életében, az „első szerelme”. Fel sem merül, hogy a férfi talán ügyetlen szerető ebben a fajok közti kapcsolatban. A párduc ösztönösen nekitámad, nem ellenségesen, de a katona ijedtében halálra döfi. Minthogy behatolási kísérletét azzal próbálja igazolni, hogy a párducot az emberi nő szintjére emelte, megbánást érez, amiért a kése, nemiszervével ellentétben, sikeresen hatol az állatba: „Mindent megtettem volna érte. Érdemkeresztemet is, amely még nem volt akkor, odaadtam volna azért, hogy újra életre keltsem. Úgy voltam vele, mintha embert gyilkoltam volna.” Miközben a férfi korholja magát, úgy próbál elhatárolódni az eseményektől és a vadállattól, hogy a párducot „valóságos emberi lényből” visszaváltoztatja állattá. Az embert az állattól elválasztó határvonal, a nőként értelmezett – azaz kiszámíthatatlan, vad és veszélyes – természet elidegenítő áthatolhatatlansága teszi lehetővé, hogy a katona megölje a vele összebarátkozó állatot, és ismét úgy tekintsen a sivatagra, mint kezdetben: „emberek nélküli” helyként. Nem hallunk többet a narrátor női hallgatójáról: mintha megadta volna magát a csendnek, „megszelídült” volna a szerelmi bűntény történetétől.

Melville ünnepelt fejezetei, az „Egy kézszorítás” és „A nagy armada” a perverzitás még szörnyűbb természetét tárják elénk, mert az ámbráscetekhez fűződő kapcsolat szükségszerűen kimeríti a halottgyalázás fogalmát (még messze vagyunk a manapság népszerű bálna megfigyelésektől és delfinekkel úszástól). Ismael boldogságát, hogy a bálna-tetemében dagonyázhat, csak a termékeny anyatermészet iránti kegyetlensége múlja felül. Az „Egy kézszorítás” azzal ér véget, hogy a férfi a cetvelő megkeményedő gumóinak érzéki szorongatását egyéb örömök között a házassághoz hasonlítja: „Bár örökké nyomkodhattam volna azt az olajat! Mert ma, hosszú és ismételt tapasztalatok után rájöttem, hogy az embernek végül le kell szállítania vagy legalábbis meg kell változtatnia fogalmait az elérhető boldogságról; nem az értelemben vagy a képzeletben kell keresnie, hanem a feleségben, a szívben, az ágyban”. A házi boldogság dicsőítése ellenére Ismael az önkielégítésben és homoerotikus vágyakban talál gyönyört, és mindezt keblek és péniszek felidézésével fokozza az érzékek és testvnedvek formátlan orgiájában:

„Préselni! nyomkodni! szorítani! egész reggel nyomkodtam a spermacetolajat, míg végül szinte magam is beleolvadtam; addig nyomkodtam, szorítottam, míg valami furcsa eszelősség fogott el; és azon vettem észre magam, hogy dolgozó társaim kezét szorítom benne, összetévesztve azt a lágy golyóbisokkal. Olyan túláradó, szeretetteli, baráti, ragaszkodó érzéseket ébresztett a foglalatosság, hogy végül már állandóan a kezüket szorongattam, és érzelmesen a szemükbe néztem, mintha azt mondanám: Ó, drága embertársaim, miért táplálnánk tovább társadalmi keserűségeket, miért nevelnénk a legkisebb rosszindulatot és irigységet? Gyertek, szorítsunk kezet körös-körbe; sőt, szorítsuk, préseljük magunkat egymásba, szorítsuk-préseljük magunkat egyetemesen a kedvesség tejébe és spermacetolajába.”

Az elképesztő felszólítás a közismert klisé, „a kedvesség teje” ijesztő átformálásával végződik: „a kedvesség spermacetolaja” lesz belőle, az anyatej átalakulás a férfi ejakulációjának eredményévé, ami – legalábbis az én olvasói tapasztalatom szerint – sehol másutt nem kapcsolódik a „kedvesség”-hez.

Ismael az érzéki szinesztéziában megidézi az aratás és az erdei séták örömét is: „ahogy megfürösztöttem kezemet ama puha, olajjal átitatott szövedékgolyóbisok között... ahogy dúsan szétpattantak ujjaim alatt, és kibocsátották gazdagságukat, mint egészen érett szőlőszemek a nedvüket... felszívtam azt a szennyezetlen aromát... mint a tavaszi ibolyák illata.” Vajon tudatában van-e az olvasó, míg erről a mámoros delíriumról olvas, hogy Ismael kezével egy döglött bálna fejnyílásán kiáramló, megkocsonyásodó olajban turkál?