Liget.org »
2009 / 10 » Gárdos Bálint
– A reneszánsz mint ősrobbanás – William Hazlitt: Az Erzsébet-kor
irodalmáról szóló előadásokhoz
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1790
Shakespeare és kora megítélése igen sokat változott a 18. században. Érdemes
összehasonlítani néhány kijelentést a század elejéről és végéről. Lord
Shaftesbury például, akit a modern esztétika egyik előfutárának tartanak,
lényegében barbár kornak látta a Tudor uralkodók éveit. Úgy vélte, ezt a
kezdetleges durvaságot még az ő idejére sem sikerült megszüntetni. 1710-ben
kiadott Magánbeszéd, avagy Tanácsok egy szerzőnek című írásában is
erről panaszkodik.
A brit múzsák... még csecsemőkorúak. Sem megjelenésük, sem személyiségük
kibontakoztatásában nem tartanak sehol. Selypítenek, mintha bölcsőben
feküdnének, és (amire legfeljebb fiatalságuk és éretlenségük szolgálhat
mentségül) dadogó nyelvükkel eddig csupán rettenetes szójátékokra és
szócsavarásokra voltak képesek. Drámaíróink közül Shakespeare, Fletcher,
Jonson, és epikusunk, Milton is ezt a stílust őrzik.
Még amikor művei erkölcsiségéért dicséri Shakespeare-t, akkor sem állja meg,
hogy ne olvassa rá „természettől fakadó durvaságát, csiszolatlan stílusát, ósdi
nyelvezetét és szellemét, a módszeresség és az összefüggőség hiányát, s a
drámai írásmód szinte minden bája és dísze terén mutatott hiányosságait.”
Shaftesbury szavai mögött erőteljes vízió rejlik a civilizáció
előrehaladásáról. Mint a folyóban vagy a tengerben sodródó kövek, egymással
érintkezésbe kerülve mi is elveszítjük majd személyiségünk szúrós
kiszögelléseit, viselkedésünk, nyelvünk durvaságát. A kor ezt az ideált a ’politeness’
szóban foglalta össze, amelyet udvariasságnak, tapintatnak szokás fordítani,
bár a kifejezés hordozza a ’csiszoltság’ szó szerinti jelentését is.
Shaftesbury és kortársai gondolkodásában a szépirodalom szerves része a
kultúrának, s az úriembert jellemző ’wit’ (szellem vagy szellemesség)
egyik megjelenési módjaként éppolyan „csiszolásra” szorul, mint a társas élet
bármely egyéb formája, a nemek közötti érintkezéstől a párbajozásig.
A 18. század második felére azonban egyre többen gondolták, hogy bár a
barbárságtól a civilizáció felé vezető út alapvetően jó, szükséges, sőt,
elkerülhetetlen, mégis határozott veszteségekkel jár. A költészet történetét a
kultúra egészének változásaitól elkülönítve szemlélték, és sokan úgy hitték, a
„primitívebb” költészet „költőibb” költészetet jelent.
Nagyszerűen példázza ezt a folyamatot Thomas Warton 1774 és 1781 között,
eredetileg három kötetben megjelent Az angol költészet története a
tizenkettedik századtól a tizenhatodik század végéig című munkája, az első
igazán jelentős angol irodalomtörténet. Warton már az első kötet elején
elmagyarázza olvasóinak: a büszkeség érzése miatt érdemes tanulmányoznunk a
múltat. „Őseink vad körülményeire a felsőbbrendűség diadalával tekintünk
vissza, és örömmel követjük a kezdetleges állapotoktól elegáns korunkig vezető
lépéseket.” Hazlitt határozottan tiltakozik majd, hogy egyszerű
fejlődéstörténetként szemléljük a kultúra alakulásait, s a fejlődés csúcsára
önmagunkat állítsuk. Ám már Wartont elfogja néha a gyanú: vajon szükségszerűen
hasznára van a kultúra a művészetnek? Megfigyelése szerint például Chaucer
korának „vándorénekesei, akik egészen tanulatlanok voltak, és spontán rímeiket
a természet hatásainak engedve árasztották magukból, gyakran több valódi
szenvedély és képzelőerő jelét mutatják, mint a hivatásos költők.”
Kifinomultságát tekintve Warton szemében még az Erzsébet-kor is rendkívül
messze állt a felvilágosult 18. századtól. Ennek ellenére egyetértően írja,
hogy „Erzsébet királynő korát többnyire az angol költészet aranykorának
nevezik”, és azt is minden lenézés nélkül állítja, hogy „egy tanultabb és
csiszoltabb kor Shakespeare-je nem írt volna olyan varázslóról, aki délben
elsötétíti a napot, sem a boszorkányszombatról, vagy a bűbájolás üstjéről.” Az
előrehaladó civilizáció felvilágosult története kiegészül az ellenpontozó
történettel: a költészet és a képzelőerő egyéb műveinek körében a kezdet olyan
gazdagsággal rendelkezik, amellyel a későbbi, kifinomultabb korok nemigen
tudnak versenyre kelni.
A nyelvhasználat változásait közelebbről vizsgálók esetenként Wartonhoz hasonló
megállapításokra jutottak. Hugh Blair például, az edinburghi egyetem
professzora, aki 1783-ban publikálta retorikai tárgyú előadásait (amelyeket a
19. század során világszerte, így Magyarországon is széles körben használtak
kézikönyvként), már elég magabiztos volt, hogy nyelvtörténeti tananyagként
rögzítse ezeket a gondolatokat.
A nyelv eleinte szegényes szókészlettel rendelkezik, de e szavak hangalakja
miatt mégis nagy a leíróereje, a jelentéses hangszín és gesztikuláció pedig
kifejezővé teszi. A stílus figuratív és költői, a szavak elrendezése
képzeletgazdag és élénk. Ahogy a világ fejlődött, a nyelv minden ezt követő
változásával az értelem nyert teret a fantáziával és a képzelőerővel szemben. A
nyelv változása ebben a tekintetben az emberi élet előrehaladására hasonlít. A
képzelőerő fiatal korunkban a legerőteljesebb, ilyenkor ez van túlsúlyban; az
évek múlásával azonban a képzelőerő hűvösebbé válik, az értelem pedig érettebbé.
Így aztán a nyelv a kezdeti terméketlenségtől a bőség felé haladt, s ez
egyúttal az élénkségtől a pontosságig, a tűztől és rajongástól a hűvösséghez és
precizitáshoz vezetett.
Shakespeare-t Blair is a „géniusz vadhajtásának” nevezi, de az idézetet
tekintve ez kis túlzással kész szerencse: a költészet terén talán nem is a
kifinomult precizitás a fontos, hanem a képzelet ereje és a nyelv képi
gazdagsága. Ha a leírt folyamat általánosan jellemzi a nyelv történetét, ezzel
elméletileg megnyílt a tér Shakespeare kortársainak újrafelfedezésére is. A
gyakorlat azonban nemigen követte az elméletet. Shakespeare kedvéért esetleg
megkegyelmeztek a kornak, amelyben élt, de a „Bárd” egyre kultikusabb
tisztelete nem engedte, hogy műveinek sikereiben kortársai is osztozhassanak.
A helyzet a 19. század elejére is tisztázatlan maradt. Samuel Taylor Coleridge
például, Hazlitt nagy vetélytársa a Shakespeare-értelmezésben, egyrészt
hangsúlyozta, hogy a régi dráma vizsgálatánál kritikusan egybe kell vetnünk „a
korokat, az eredetet [és] a körülményeket”, azt azonban még ennél is nagyobb
szenvedéllyel állította, hogy „nincs semmi közös Shakespeare-ben és korának más
szerzőiben”.
Az egyik ok, amiért érdemes Hazlitt Shakespeare-elemzéseit olvasni, az üdítő
józanság. Számára Shakespeare – bár „természetesen” minden idők legnagyobb
tehetsége – ember, mint bárki más, s így nagyon is befolyásolják korának
szellemi és anyagi körülményei, sőt, tehetsége számos összetevője is rokon a
kortársaiéval. Hazlitt ráadásul jó barátságban állt Charles Lamb-mel, akinél
jobban valószínűleg senki nem ismerte az Erzsébet-kor drámaíróit akkoriban.
Lamb 1808-ban adta ki Szemelvények a Shakespeare idejében élt angol drámai
költők műveiből című antológiáját, amelyet máig az első igazán jelentős
eseménynek tekintenek Shakespeare számos kortársának újrafelfedezésében. Lamb
szemelvény-gyűjteménye előszavában arról panaszkodik, hogy a reneszánsz kor
remekműveinek jelentős része már csak a „British Museumban és egy-két kivételes
magángyűjteményben található meg.” Hazlitt, aki egész életében számíthatott a
Lamb-től kapott ötletekre, szintén elfogadhatatlannak tartotta, hogy szinte
senki nem ismeri az Erzsébet-kor nagyjait. „Ha tehetek valamit – írta – annak
érdekében, hogy ezek a szerzők megmeneküljenek az ismeretlenség homályából, és
igazságot szolgáltassak nekik, [...] sikerült teljesítenem a legfőbb
célkitűzésemet.”
Hazlittnek önálló, erőteljes elképzelései voltak a reneszánszról. Egy
értelmezője szerint ez a korszak volt számára az ősrobbanás: a pillanat,
amellyel mindaz kezdetét veszi, ami a modern világban számít. Jellemző a
természettudományos metafora: Hazlitt is számos fizikai, kémiai fogalmat
használ (fordítója őszinte bánatára). Hatalmas erő hozta ekkor mozgásba a
történelmet, a szellemi, politikai, erkölcsi folyamatokat, s ez az energia
Hazlitt számára egyértelműen az olvasásból ered. Egyik későbbi művében odáig
ment, hogy a francia forradalmat is „a nyomtatás felfedezésének távoli, de
elkerülhetetlen következményeként” írja le, ugyanis ez tette „az adott
közösségben föllelhető tudást mindenki számára hozzáférhetővé.” Hazlitt szerint
nem érdemes szellemi életről beszélni mindaddig, amíg ki nem alakul a publikum,
amelynek tagjai fontos közös ügyeikről önállóan formálnak véleményt. A sokféle
álláspont ezután elkerülhetetlenül ütközésbe kerül, s a viták dinamizmusa
tartja mozgásban a gondolkodást. A tudás demokratizálódásának – amely nélkül
tehát nincsenek komolyan vehető eszmecserék – a nyomtatás felfedezése volt a
technikai előfeltétele. Szellemi és érzelmi alapja pedig Hazlitt szerint a
reformáció, amely mindenkihez eljuttatta anyanyelven a Bibliát, s annak
olvasását, értelmezését a megváltás feltételévé tette.
Legújabb életrajzírója, Duncan Wu szerint Hazlitt felnőtt korára ateista lett.
Az mindenesetre biztos, hogy bár apja remélte, kisebbik fia követi majd
példáját, és unitárius lelkipásztor lesz, Hazlitt világi pályát választott. A
Biblia és különösen Krisztus alakja azonban rendkívül fontos maradt számára.
Jézusban emberként látott erkölcsi példaképet, akitől az önzetlenség és az
empátia jelentőségét kell megtanulnunk. A 17. század második felétől, Thomas
Hobbes hatalmas botrányt kiváltó eszméinek ismertté válásától fontos
prédikátori hagyomány alakult ki Nagy-Britanniában, amelyet benevolizmus néven
ismerünk. Hobbes azt állította, egyedül akkor adhatunk racionális magyarázatot
a társadalom működésére, ha az egyéni önzés alapjaira építünk. A benevolisták,
éppen a keresztényi szeretet krisztusi tanára hivatkozva, ezt
elfogadhatatlannak tartották. Szerintük a mások iránti jóindulat eredendőbb
része természetünknek, mint az önzés. Idősebb William Hazlitt is ennek a
hagyománynak volt örököse, amelyet továbbadott fiának. Hazlitt már nemigen
osztotta ezt az antropológiai optimizmust, de be akarta bizonyítani, hogy nem a
számító racionalitás irányítja minden tettünket, amit szerinte Hobbes örökösei
egészen a 19. századi utilitaristákig egységesen állítottak.
A reneszánsz kor értékelése során mai szemmel nehéz nem úgy látni, hogy Hazlitt
eltúlozza a nemzeti sajátosságok jelentőségét. De ne felejtsük el, hogy a pár
évvel korábban véget ért napóleoni háborúk jócskán felkorbácsolták a nemzeti
érzelmeket Európa-szerte. Ráadásul Hazlitt bonapartista volt, és kivételes
módon haláláig az is maradt, más műveiből pedig bőven kiderül, hogy tisztában
volt az „angol jellem” itt dicsőített vonásainak negatív oldalával is.
Hazlitt szenvedélyes kíváncsisága a reneszánsz korszak iránt még ma is magával
ragadó. „Az, hogy képzeletbeli utazást tehetünk egy elmúlt korszakba, még
nagyobb kitüntetés, mint hogy a valóságban is eljuthatunk távoli helyekre” –
írta egy másik előadásában.