←Vissza

 

Liget.org   »   2009 / 10   »   Gárdos Bálint  –  A reneszánsz mint ősrobbanás – William Hazlitt: Az Erzsébet-kor irodalmáról szóló előadásokhoz
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1790

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Shakespeare és kora megítélése igen sokat változott a 18. században. Érdemes összehasonlítani néhány kijelentést a század elejéről és végéről. Lord Shaftesbury például, akit a modern esztétika egyik előfutárának tartanak, lényegében barbár kornak látta a Tudor uralkodók éveit. Úgy vélte, ezt a kezdetleges durvaságot még az ő idejére sem sikerült megszüntetni. 1710-ben kiadott Magánbeszéd, avagy Tanácsok egy szerzőnek című írásában is erről panaszkodik.

A brit múzsák... még csecsemőkorúak. Sem megjelenésük, sem személyiségük kibontakoztatásában nem tartanak sehol. Selypítenek, mintha bölcsőben feküdnének, és (amire legfeljebb fiatalságuk és éretlenségük szolgálhat mentségül) dadogó nyelvükkel eddig csupán rettenetes szójátékokra és szócsavarásokra voltak képesek. Drámaíróink közül Shakespeare, Fletcher, Jonson, és epikusunk, Milton is ezt a stílust őrzik.

Még amikor művei erkölcsiségéért dicséri Shakespeare-t, akkor sem állja meg, hogy ne olvassa rá „természettől fakadó durvaságát, csiszolatlan stílusát, ósdi nyelvezetét és szellemét, a módszeresség és az összefüggőség hiányát, s a drámai írásmód szinte minden bája és dísze terén mutatott hiányosságait.” Shaftesbury szavai mögött erőteljes vízió rejlik a civilizáció előrehaladásáról. Mint a folyóban vagy a tengerben sodródó kövek, egymással érintkezésbe kerülve mi is elveszítjük majd személyiségünk szúrós kiszögelléseit, viselkedésünk, nyelvünk durvaságát. A kor ezt az ideált a ’politeness’ szóban foglalta össze, amelyet udvariasságnak, tapintatnak szokás fordítani, bár a kifejezés hordozza a ’csiszoltság’ szó szerinti jelentését is. Shaftesbury és kortársai gondolkodásában a szépirodalom szerves része a kultúrának, s az úriembert jellemző ’wit’ (szellem vagy szellemesség) egyik megjelenési módjaként éppolyan „csiszolásra” szorul, mint a társas élet bármely egyéb formája, a nemek közötti érintkezéstől a párbajozásig.

A 18. század második felére azonban egyre többen gondolták, hogy bár a barbárságtól a civilizáció felé vezető út alapvetően jó, szükséges, sőt, elkerülhetetlen, mégis határozott veszteségekkel jár. A költészet történetét a kultúra egészének változásaitól elkülönítve szemlélték, és sokan úgy hitték, a „primitívebb” költészet „költőibb” költészetet jelent.

Nagyszerűen példázza ezt a folyamatot Thomas Warton 1774 és 1781 között, eredetileg három kötetben megjelent Az angol költészet története a tizenkettedik századtól a tizenhatodik század végéig című munkája, az első igazán jelentős angol irodalomtörténet. Warton már az első kötet elején elmagyarázza olvasóinak: a büszkeség érzése miatt érdemes tanulmányoznunk a múltat. „Őseink vad körülményeire a felsőbbrendűség diadalával tekintünk vissza, és örömmel követjük a kezdetleges állapotoktól elegáns korunkig vezető lépéseket.” Hazlitt határozottan tiltakozik majd, hogy egyszerű fejlődéstörténetként szemléljük a kultúra alakulásait, s a fejlődés csúcsára önmagunkat állítsuk. Ám már Wartont elfogja néha a gyanú: vajon szükségszerűen hasznára van a kultúra a művészetnek? Megfigyelése szerint például Chaucer korának „vándorénekesei, akik egészen tanulatlanok voltak, és spontán rímeiket a természet hatásainak engedve árasztották magukból, gyakran több valódi szenvedély és képzelőerő jelét mutatják, mint a hivatásos költők.” Kifinomultságát tekintve Warton szemében még az Erzsébet-kor is rendkívül messze állt a felvilágosult 18. századtól. Ennek ellenére egyetértően írja, hogy „Erzsébet királynő korát többnyire az angol költészet aranykorának nevezik”, és azt is minden lenézés nélkül állítja, hogy „egy tanultabb és csiszoltabb kor Shakespeare-je nem írt volna olyan varázslóról, aki délben elsötétíti a napot, sem a boszorkányszombatról, vagy a bűbájolás üstjéről.” Az előrehaladó civilizáció felvilágosult története kiegészül az ellenpontozó történettel: a költészet és a képzelőerő egyéb műveinek körében a kezdet olyan gazdagsággal rendelkezik, amellyel a későbbi, kifinomultabb korok nemigen tudnak versenyre kelni.

A nyelvhasználat változásait közelebbről vizsgálók esetenként Wartonhoz hasonló megállapításokra jutottak. Hugh Blair például, az edinburghi egyetem professzora, aki 1783-ban publikálta retorikai tárgyú előadásait (amelyeket a 19. század során világszerte, így Magyarországon is széles körben használtak kézikönyvként), már elég magabiztos volt, hogy nyelvtörténeti tananyagként rögzítse ezeket a gondolatokat.

A nyelv eleinte szegényes szókészlettel rendelkezik, de e szavak hangalakja miatt mégis nagy a leíróereje, a jelentéses hangszín és gesztikuláció pedig kifejezővé teszi. A stílus figuratív és költői, a szavak elrendezése képzeletgazdag és élénk. Ahogy a világ fejlődött, a nyelv minden ezt követő változásával az értelem nyert teret a fantáziával és a képzelőerővel szemben. A nyelv változása ebben a tekintetben az emberi élet előrehaladására hasonlít. A képzelőerő fiatal korunkban a legerőteljesebb, ilyenkor ez van túlsúlyban; az évek múlásával azonban a képzelőerő hűvösebbé válik, az értelem pedig érettebbé. Így aztán a nyelv a kezdeti terméketlenségtől a bőség felé haladt, s ez egyúttal az élénkségtől a pontosságig, a tűztől és rajongástól a hűvösséghez és precizitáshoz vezetett.

Shakespeare-t Blair is a „géniusz vadhajtásának” nevezi, de az idézetet tekintve ez kis túlzással kész szerencse: a költészet terén talán nem is a kifinomult precizitás a fontos, hanem a képzelet ereje és a nyelv képi gazdagsága. Ha a leírt folyamat általánosan jellemzi a nyelv történetét, ezzel elméletileg megnyílt a tér Shakespeare kortársainak újrafelfedezésére is. A gyakorlat azonban nemigen követte az elméletet. Shakespeare kedvéért esetleg megkegyelmeztek a kornak, amelyben élt, de a „Bárd” egyre kultikusabb tisztelete nem engedte, hogy műveinek sikereiben kortársai is osztozhassanak.
A helyzet a 19. század elejére is tisztázatlan maradt. Samuel Taylor Coleridge például, Hazlitt nagy vetélytársa a Shakespeare-értelmezésben, egyrészt hangsúlyozta, hogy a régi dráma vizsgálatánál kritikusan egybe kell vetnünk „a korokat, az eredetet [és] a körülményeket”, azt azonban még ennél is nagyobb szenvedéllyel állította, hogy „nincs semmi közös Shakespeare-ben és korának más szerzőiben”.

Az egyik ok, amiért érdemes Hazlitt Shakespeare-elemzéseit olvasni, az üdítő józanság. Számára Shakespeare – bár „természetesen” minden idők legnagyobb tehetsége – ember, mint bárki más, s így nagyon is befolyásolják korának szellemi és anyagi körülményei, sőt, tehetsége számos összetevője is rokon a kortársaiéval. Hazlitt ráadásul jó barátságban állt Charles Lamb-mel, akinél jobban valószínűleg senki nem ismerte az Erzsébet-kor drámaíróit akkoriban. Lamb 1808-ban adta ki Szemelvények a Shakespeare idejében élt angol drámai költők műveiből című antológiáját, amelyet máig az első igazán jelentős eseménynek tekintenek Shakespeare számos kortársának újrafelfedezésében. Lamb szemelvény-gyűjteménye előszavában arról panaszkodik, hogy a reneszánsz kor remekműveinek jelentős része már csak a „British Museumban és egy-két kivételes magángyűjteményben található meg.” Hazlitt, aki egész életében számíthatott a Lamb-től kapott ötletekre, szintén elfogadhatatlannak tartotta, hogy szinte senki nem ismeri az Erzsébet-kor nagyjait. „Ha tehetek valamit – írta – annak érdekében, hogy ezek a szerzők megmeneküljenek az ismeretlenség homályából, és igazságot szolgáltassak nekik, [...] sikerült teljesítenem a legfőbb célkitűzésemet.”

Hazlittnek önálló, erőteljes elképzelései voltak a reneszánszról. Egy értelmezője szerint ez a korszak volt számára az ősrobbanás: a pillanat, amellyel mindaz kezdetét veszi, ami a modern világban számít. Jellemző a természettudományos metafora: Hazlitt is számos fizikai, kémiai fogalmat használ (fordítója őszinte bánatára). Hatalmas erő hozta ekkor mozgásba a történelmet, a szellemi, politikai, erkölcsi folyamatokat, s ez az energia Hazlitt számára egyértelműen az olvasásból ered. Egyik későbbi művében odáig ment, hogy a francia forradalmat is „a nyomtatás felfedezésének távoli, de elkerülhetetlen következményeként” írja le, ugyanis ez tette „az adott közösségben föllelhető tudást mindenki számára hozzáférhetővé.” Hazlitt szerint nem érdemes szellemi életről beszélni mindaddig, amíg ki nem alakul a publikum, amelynek tagjai fontos közös ügyeikről önállóan formálnak véleményt. A sokféle álláspont ezután elkerülhetetlenül ütközésbe kerül, s a viták dinamizmusa tartja mozgásban a gondolkodást. A tudás demokratizálódásának – amely nélkül tehát nincsenek komolyan vehető eszmecserék – a nyomtatás felfedezése volt a technikai előfeltétele. Szellemi és érzelmi alapja pedig Hazlitt szerint a reformáció, amely mindenkihez eljuttatta anyanyelven a Bibliát, s annak olvasását, értelmezését a megváltás feltételévé tette.

Legújabb életrajzírója, Duncan Wu szerint Hazlitt felnőtt korára ateista lett. Az mindenesetre biztos, hogy bár apja remélte, kisebbik fia követi majd példáját, és unitárius lelkipásztor lesz, Hazlitt világi pályát választott. A Biblia és különösen Krisztus alakja azonban rendkívül fontos maradt számára. Jézusban emberként látott erkölcsi példaképet, akitől az önzetlenség és az empátia jelentőségét kell megtanulnunk. A 17. század második felétől, Thomas Hobbes hatalmas botrányt kiváltó eszméinek ismertté válásától fontos prédikátori hagyomány alakult ki Nagy-Britanniában, amelyet benevolizmus néven ismerünk. Hobbes azt állította, egyedül akkor adhatunk racionális magyarázatot a társadalom működésére, ha az egyéni önzés alapjaira építünk. A benevolisták, éppen a keresztényi szeretet krisztusi tanára hivatkozva, ezt elfogadhatatlannak tartották. Szerintük a mások iránti jóindulat eredendőbb része természetünknek, mint az önzés. Idősebb William Hazlitt is ennek a hagyománynak volt örököse, amelyet továbbadott fiának. Hazlitt már nemigen osztotta ezt az antropológiai optimizmust, de be akarta bizonyítani, hogy nem a számító racionalitás irányítja minden tettünket, amit szerinte Hobbes örökösei egészen a 19. századi utilitaristákig egységesen állítottak.

A reneszánsz kor értékelése során mai szemmel nehéz nem úgy látni, hogy Hazlitt eltúlozza a nemzeti sajátosságok jelentőségét. De ne felejtsük el, hogy a pár évvel korábban véget ért napóleoni háborúk jócskán felkorbácsolták a nemzeti érzelmeket Európa-szerte. Ráadásul Hazlitt bonapartista volt, és kivételes módon haláláig az is maradt, más műveiből pedig bőven kiderül, hogy tisztában volt az „angol jellem” itt dicsőített vonásainak negatív oldalával is.

Hazlitt szenvedélyes kíváncsisága a reneszánsz korszak iránt még ma is magával ragadó. „Az, hogy képzeletbeli utazást tehetünk egy elmúlt korszakba, még nagyobb kitüntetés, mint hogy a valóságban is eljuthatunk távoli helyekre” – írta egy másik előadásában.