Liget.org »
2009 / 10 » Mesterházi
Márton – Be kell vallani
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1789
Boldog nemzetnek unalmasak az annalesei. Ilyen nemzetet közel s távol vajmi
keveset ismerünk.
De vannak szerencsésen polgárosult, gondolkodásra és kritikára képes nemzetek,
amelyek (egy marginális elmebeteg-rétegtől eltekintve) értik, hogy – a tudóssal
szólva – „a történelem ’célja’ nem a jelen igazolásában, hanem az ide vezető út
ismerete révén a jelen jobb megértésében áll; a történelemben... egymástól
különböző struktúrák vannak, nem pedig immanens fogalmak, közvetlenül
’példaként’ szolgáló, érzelmileg lelkesítő kategóriák és analógiák.”
És bár „Elegendő harc, hogy a múltat be kell vallani”, ezek a nemzetek ismerik
magukat: nem vakította el őket történelmük „aranylapjainak” ragyogása, nem
szaggatták ki ugyane könyvből a kevésbé fényes, netán mocskos lapokat.
Önérzetük éppen attól egészséges, hogy múltjuk hibáit, vétkeit, bűneit
bevallották, végiggondolták, tanultak belőlük. Ráadásul ezt az önismeretet
megújuló szellemi munkával ébren tartják.
Félreértés ne essék: az önismeret nem szerencse, hanem munka eredménye. Ezt a
munkát nem „a nemzet” végzi. Az iskolákban a tanárok az önismeret szellemében
tanítanak (természetesen nem mind ugyanazt), és ezért senki nem jelenti föl
őket semmilyen pártnál (senki nem akar bolondot csinálni magából). A kutatók a
dokumentumokat vizsgálják, melyekhez korlátozás nélkül hozzáférnek. Az írók a
nemzeti múlt keserves korszakairól, rossz döntéseiről is nyugodtan írnak, ha az
ihlet arra sarkallja őket, sem nemzetféltő tiltakozástól, sem a téma miatti
érdektelenségtől nem kell félniök. A családban-kocsmában beszélgető emberek, ha
a múlt hibás döntései szóba kerülnek, nem hallgatnak el riadtan, mondják, ami
eszükbe jut. A nemzet dolgait irányító hatalom pedig – bár természeténél fogva
kedvel bizonyos véleményeket, melyeket támogatni is hajlamos, míg kevésbé
kedvel másokat – megtartja magának a preferenciáit. No igen: az
emlékezés-munkához szabadság kívántatik.
Az ilyen szabadon, tehát értelmesen elvégzett emlékezés-munka friss példája egy
naplókból, levelekből, emlékezésekből válogatott, kommentárokkal összefűzött
angol szöveggyűjtemény: A Somme – ahogy a szemtanúk látták. Ízelítőül
néhány idézet:
1916. július 1-én a Somme-nál – Verduntől 450 kilométernyire nyugatra –
megindult a brit hadsereg offenzívája, azzal a céllal, hogy a német védvonalat
egy 19 kilométernyi szakaszon szétzúzva megnyissák, a résen át nagy erőkkel
mélyen benyomulva gyakorlatilag megnyerjék a háborút.
Egy héttel előbb elkezdődött a tüzérségi előkészítés: másfélezer üteg 1 627 824
lövedéket lőtt ki a német állásokra. „A falvakkal, rétekkel, erdőkkel és
szántókkal teli tájon egyetlen bokor, egyetlen pici fűszál nem maradt. Minden
tenyérnyi földet újra meg újra felszaggattak a lövedékek; elegyengetődtek a
dombok, a fák gyökerestől kifordultak helyükből, majd szilánkká aprítódtak; a
házakból törmelék és por maradt.”
A brit csapatok harcos optimizmussal készültek a támadásra. „Sok tucatnyian,
akik holnap rohamra indulnak, tegnap megáldoztak: én is. ... Erős az előérzetem,
hogy sértetlenül végigcsinálom, ám ha Isten szent akarata elszólít, készen
állok; ... ti pedig, drága Anyu és Apu, tudni fogjátok, hogy Istenem, hazám és
királyom iránti kötelességemet teljesítve haltam meg. Arra kérlek, tekintsétek
megtiszteltetésnek, hogy fiatokat adtátok a királyért és a hazáért.”
A hadparancsokat persze igazi harci szellem diktálta. „A tisztek
félreérthetetlenül véssék az állomány eszébe, hogy a ’visszavonulás’ szó a
legszigorúbban tiltva van, ha elhangzik, csakis az ellenség fortélya lehet, és
mint ilyen, hallatlanná teendő.”
Július 1-én, mikor „mindent áthatott a nyári reggel friss pompája... s az ég
kékjéből biztosra vettük, hogy eszményi szép napunk lesz...” százezer brit
katona indult rohamra a német állások ellen. Dombnak föl kellett haladniuk, a
németek többszáz méterről jól láthatták minden mozdulatukat. A kilőtt
egymillió-hatszázezer-akárhány lövedék kétharmada srapnel volt, mely sem a föld
alatti fedezékekben, sem a beton géppuska-állásokban, sőt, néhol még a drótakadályokban
sem tett kárt. Az angol, velszi, skót, ír, ausztrál, új-zélandi katonákat
csaknem teljes német tűzerő fogadta.
„Lekaszált rendekben hevernek a halott, haldokló, sebesült brit katonák...
Időről időre valaki feldobja a kezét és a földre rogy.” „Hallani lehetett,
ahogy a golyó eltalálja az embert, hallani lehetett! Aztán a nyögést, a
zuhanást.” „Szimpla mészárlás volt.”
Parancs szerint a negyedik hullám is rohamra indult, bár akkor már nyilvánvaló
volt a teljes kudarc. „Fáradt, éhes, szomjas banda tart visszafelé. Ezek nem
viccelnek. ’A franc egye ki őket, ha egy percig is maradnak, szar az egész.’
Egy fiatal, sportos hadnagy terelné őket vissza. Félrelökik. Előrántja a
revolverét, megfenyegeti őket. Rá sem hederítenek. Tüzel. Egy brit katona összerogy
előtte. A hatás azonnali. Sarkon fordulnak, és szorongatott bajtársaik
segítségére sietnek.”
Voltak sikeres szektorok is.
„Bevágtuk a gránátot a fedezékbe, aztán elindultunk az árok hosszában, mikor
három szép szál német jött felénk futvást, feltartott kézzel. Húsz méterre se
voltak. Mindketten tüzeltünk, kettő elesett. A haverom, mikor rájuk sütötte a
fegyvert, azt mondta: ’Ezt a bátyámért meg a Dardanellákért.’ Aztán, mikor
megint tüzelt, s a harmadik német is elesett: ’Ezt a lövészárokban töltött telemért.’
Odamentünk hozzájuk, s az egyik megmozdult. A haverom megrúgta, és belényomta a
bajnétot. Akkor vége lett.”
Július 1. estére egy falut sikerült elfoglalni a déli szektorban. 19 240 brit
katona elesett, 34 500 megsebesült, 2 160 eltűnt, 590 hadifogságba került.
Ezután koncentrált tüzérségi tűzzel előkészített kisebb támadások, olykor
sikeres rész-offenzívák következtek egy-egy erődített falu vagy sűrű erdő
ellen.
„Az ellenséges drótakadályon legalább annyi halott volt, mint előtte a földön.
Akár a hálóban rekedt halak. Groteszk pózban lógtak. Némelyik mintha
imádkoznék: amikor meghalt, térdre rogyott, s a háló nem engedte elesni.”
„Külön heverő végtagok, csonkolt törzsek, itt-ott egy levágott fej, köröttük
vörös foltok a lombok zöldjén, keresztre feszített ifjúságunk jelképeként pedig
az egyik fán fennakadt egy láb, a leszakadt húscafatok a levélfüggöny
díszeként...”
Szeptember közepén hadrendbe állt az első 36, óránként
A senkiföldjén rekedt sebesültek – ha kibírtak egy-két (néha négy-öt) napot, ha
a rendszeresen géppuskázott szanitécek hátravitték őket (a reménytelennek
látszó eseteket ott kellett hagyniok) – eljutottak az általánosan „hentesboltnak”
becézett kórházsátorba. „Egyikünknek tartani kellett a kart, amíg a doktor
levette. Nekem a pácienst kellett lefognom, a másik adogatta a műszereket, a
harmadik nyomta az érzéstelenítést.”
Azután – ha a német tengeralattjárók nem torpedózták meg a kórházhajót – a
sebesültek kikötöttek valamelyik otthoni kórházban, ahol a tervezett
beteglétszám három-négyszeresét agyonterhelt orvosok és nővérek kezelték, jó
esetben a gyógyulásig.
Negyvenöt faluért, nyolc kisebb-nagyobb erdőért, 4–8 kilométer előrenyomulásért
420 000 brit katonának kellett meghalnia.
Külön fejezetben olvashatók a vezérkar válogatott szövegei. Az offenzíva
terveit a franciaországi brit erők hadsereg-főparancsnoka, Sir Douglas Haig
(Haig első Earlje, 1861–1928) dolgozta ki. Mint annyi brit főtisztnek,
Napóleon-komplexusa volt neki is: eltökélte, hogy egyetlen zseniális
manőverétől az ellenség az első nap „összezavarodik, demoralizálódik és
szétesik”, s a brit erőknek már csak a sikert kell kamatoztatniok. „A teljes
veszteség pillanatnyilag 40 000 főre becsülhető. Ez nem tekintendő súlyosnak a
küzdő erőket és a támadott front hosszát tekintve” – írta naplójába július
2-án.
A főtiszti kar egyetértett.
„A létező hatalmasságok kezdenek kissé nyugtalankodni a helyzet kapcsán. A
veszteségek növekednek, s a miniszterek firtatják, milyen eséllyel kapunk értük
megfelelő ellenértéket... Alapvetően annak valószínűsége háborgatja őket, hogy
hamarosan 200 000-es illetve 300 000-es veszteségekről is szólhat a számla,
melynek ellenében egyelőre nem túl nagy a nyereség” – tájékoztatta Haiget Sir
William Robertson vezérkari főnök a Birodalmi Haditanács üléséről július végén.
Augusztusban aztán teljes – föltételes módú, jövő idejű, valamint erkölcsi –
érvrendszer született a Haditanács számára.
„a. A Verdunre nehezedő (német) nyomás megszűnt.
b. Oroszország múlt havi sikerei nyilván kudarcba fordulnak, ha az ellenség
szabadon csoportosíthatott volna át csapatokat a keleti hadszíntérre.
c. Annak bizonyítéka, hogy a Szövetségesek képesek energikus offenzívát
indítani és folytatni, s az ellenség legjobb csapatait legerősebb állásaikból
kivetni, megrendítette a németek – valamint barátaik és a kétkedő semlegesek –
Németország legyőzhetetlenségébe vetett hitét. A világ elé tárult továbbá
Anglia ereje és eltökéltsége, s a brit faj harcos ereje.
d. Súlyos veszteségeket okoztunk az ellenségnek. Még hat hét, és az ellenség
kifogy az emberanyagból!
e. A szakadatlanul fenntartott nyomás végül az ellenség teljes bukásához
vezet.”
Haig december 23-i napiparancsa pedig már valóságos győzelmi jelentés.
„Kétségkívül elégséges bizonyíték van rá, hogy az ellenség ember- és
hadianyagban mért veszteségei jelentősen meghaladják a Szövetségesek
veszteségeit. Erkölcsi szempontból pedig a mi oldalunkon mutatkozó előny még
nagyobb. Új hadseregünk... a megvívott heves küzdelemben sok értékes, a jövőben
is hasznosítható tapasztalatot szerzett.”
Hogy kell 420 000 saját halottat csinosan ad acta tenni, ha a létező
hatalmasságok kissé nyugtalankodni kezdenének? Így.
Kitérő:
„1916. szeptember 15-én a Cavendish Hotelben holtan találták Edwin Thomas
Falkner Sandys alezredest. Halálos fejsebét a kezében tartott revolverből
származó golyó okozta. Az alezredes zászlóalja a július 1-i rohamban 540 embert
vesztett (estére egyetlen tiszt és 28 közlegény vonult pihenőbe). Az alezredes,
aki maga is megsebesült (a háború során ötödször), sebesült tiszttársához
intézett búcsúlevelében a következőket írja: ’Azért jöttem ma Londonba, hogy
kioltsam az életemet. Július 1. óta egyetlen pillanat lelki békém nincs.’ A
halottkémi tárgyalás végzése: ’Pillanatnyi elmezavarban elkövetett
öngyilkosság.’”