←Vissza

 

Liget.org   »   2009 / 10   »   Levendel Júlia  –  A szocializmus állásáról
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1779

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Ha beomlanak a bányát
vázazó oszlopok,
a kincset azért a tárnák
őrzik és az lobog.
És mindig újra nyitnák
a bányászok az aknát,
amíg szivük dobog.


– az Ignotusnak ajánlott Alkalmi vers 4. részét, ezt az egyetlen metaforára épített romantikus-patetikus biztatást évtizedek óta nemcsak lelkemben dédelgetem, simogatom, dünnyögöm, de szinte fogható tárgyként hurcolom is magammal, és amióta hallom, józanul tudom is, hogy a hét sor merő romantika, meg hogy ez a fajta hitvallás (az összetett szó két tagjának eredeti-elemi értelmében) milyen korszerűtlen, még dacosabban szorongatom-idézem. Pedig rálátok az egymást generáló, összeadódó, véghetetlenül gubancolódó korszerűtlenségekre – néha mulatni is tudok a szövevényen, de mindez csak tovább kuszálja az egészet. A József Attila-i meggyőződés és érzület avíttságát nyilvánvalóan súlyosbítja az én konokságom, s minél kontrolláltabb mai-mostani kötődésem, vagyis minél több társadalmi-történelmi tapasztalat ellenére ragaszkodom, annál nagyobb terheket pakolok a kecses-törékeny sorokra; mintha a használat ezúttal nem elevenítené a verset, hanem éppenséggel megdermesztené – tartok tőle, hogy a konkrét művel együtt az életművet is.

A huszonkilenc éves József Attila Ignotus írására reflektálva gyöngéden (úgy érzem, némiképp eltökélt ez a gyöngédség) vitatkozik, de a méltányosságot – még az illendőséget is – megszegve, hiába no, mégiscsak „leszólja” és kioktatja a hatvanöt esztendős apai pártfogót (...azért tolom el a csendet, hogy belásd, / öreg vagy...), s közben bizonyára nem sejlik számára, hogy magyarázata – és a verses példabeszédből leginkább a 4. rész – sűríti a 20. századi baloldal (a szónak akkor még értelme volt) jellegzetes veszendőség-, sőt, pusztulástudatát, ezért aztán fiatalosan szertelennek aligha mondható. A biztatás a bekövetkezett összeomlás ismeretében, a tragédia jelenvalósága mellől szól, s így, mint annyi rokonszellemű műalkotás, csak pózos lehet. Még ha megejtően szép is ez a póz.

Sok évvel ezelőtt, az ugyancsak romantikus, József Attilával egy évjáratú Koestlert olvasva döbbentem rá, hogy az egyéni alkatoktól, életutaktól, tapasztalatoktól szinte függetlenül minden baloldali intellektuel csordultig tele volt reménytelenséggel. Saját gyönyörűséges jövőképüktől megbűvölten, mégis a vesztes helyzetéből, valamiféle csak-azért-is büszkeséggel éltek és dolgoztak, eleve dacosan képviselték a szocializmus eszméjét. Úgy gondoltam, azért, mert hit és gyakorlat szakadéka fölött nem maradt más nekik (árulások, önbecsapások, ilyen-olyan leépülések és elócskulások persze bőséggel), csak a hősies póz, a patetikus kötéltánc. De kérdés: nem így van ezzel mindenfajta gondolkodó?, bármilyen világnézetű, eléggé érzékeny ember? Mi köze ennek a baloldalisághoz? A szocializmushoz?

Meg hát önkéntelenül adódnak a további kérdések: milyen szocializmusról van szó? Mire gondolt József Attila (mert nem csupán ironikusan-önironikusan emelte a címbe a brosúra-kifejezést), és mire gondolhatok én (eltolva az aktuálpolitikai vonatkozásokat-ráhallásokat)? Van-e, lehet-e átfedés az 1934-ben meg a 2009-ben leírt szocializmus-fogalom értelmezésében? És a talán legfontosabb: van-e bármikor, bármilyen történelmi szituációban „állása” egy eszmének? Nem zavaró-zagyváló-e még manapság is megkülönböztetés nélkül hol szellemi irányultságnak, hol társadalmi berendezkedésnek tételezni a szocializmust? A 19. század húszas-harmincas évei óta oly sokan, sokszor, tudatlanul vagy kiszámítottan zsonglőrködtek ezzel – ideje volna már rendezni szellemi-fogalmi dolgainkat. De talán nem csak elméletileg-fogalmilag.

A szocializmus eszméje (már ami a töménytelen mennyiségű-milyenségű interpretálásból ülepíthető) meg a gyakran ideológiai ellen-párjaként szereplő konzervativizmus az elmúlt két évszázadban – szerte a világon, de különösen Európában – jól követhetően egymással rivalizált, egymás bűneire és botlásaira lecsapva alakította egyik is, másik is a maga arculatát, irányzatait; még a 20. század szörnyű diktatúrái is a diabolikus egymásra figyelésről tanúskodnak; mint valami abszurd sportversenyen, cél és érdem volt a másik „oldal” rémtetteinek, gátlástalanságának felülmúlása. A versengés azonban így eleve a vadhajtások, az ostoba túlzások, a „gyerekbetegségek” vagy egyenesen a brutalitások között zajlott – végül is, valamelyest érthető, sőt, méltányolható a jakobinus diktatúrától elborzadt Chateaubriand konzervativizmusa, ahogyan érthető (nekem nehezen méltányolható) a hitlerizmust túlélt nemzedékek fogékonysága a szocialista mozgalmiságra, a sztálinizmust is elfogadó, kiszolgáló világváltoztatásra.

De a szocializmus cimkéjét mintha jóval többféle változatban forgalmazták volna az idők során, mint a konzervativizmusét, s ez önmagában figyelemre méltó: talán ez is jelzi, hogy eleinte az ideák roppant gazdagsága gyűlt össze, a megvalósítás során azonban, a politikai gyakorlattal – mint valami tébolyodott óriás – önmaga rombolta ezt a sok mindent: tépte-vágta, zúzta, morzsolta – 1934-ben, Hitler és Sztálin uralmának idején Ignotus aggodalma igazán visszafogottnak, csendesnek minősíthető. De a különféle utópiák – Owené vagy a Fourier-féle falanszter – miben hasonlított a proletárdiktatúra eljövetelét hirdető bolsevik ideológiára? Hogy egy párt, egy politikai mozgalom mit ír a zászlajára, nem számít – soha nem az embertelenség programjával kampányolnak. Úgy tűnik, vagy másfél évszázadon át a nagyon különböző, bár rokon módon egyenlőséget, igazságosságot, szolidaritást és pozitív szabadságot kívánó ilyen-olyan „szocialista” irányzat közös nevezője a kapitalizmus-ellenesség volt. Vagyis valami negatívum? Sajnos, így van. A tulajdonra, termelési módra, együttélésre, elosztásra vonatkozó programok egymásnak feszültek – a kritikában, a létező elleni fellépésben mindig is könnyebb egyetértésre-együttérzésre jutni. Mindenesetre József Attila is bizonyíthatóan antikapitalistaként vallotta magát szocialistának (benne talán fel sem vetődött a mostanában divatos ingerkedés, miszerint „kibékíthető”, sőt, összeházasítható a tőkés lét és a szocialista meggyőződés) – és én is kérlelhetetlenül antikapitalista elvek alakította közegben nőttem fel; nem késztet hát semmiféle világfordulás átértékelésre – nem hódolok a kapitalizmus totális győzelemben megmutatkozó „életképessége” előtt, és nincs szükségem „átigazolásra”, hiszen nem most döbbenek a „létezett szocializmus” természetére; életem java abban telt, elég öntudatosan és ellenállóan. A magam alkalmijában legelőbb is azt rögzítem, hogy szellemi rendezés nem lehetséges önmentő csúsztatások, anyagi-hatalmi érdek-vezérelte kompromisszumok és átírások kísérlete mellett. Aztán hogy a különféle „megvalósulás”-sal kérkedő államalakulatok működése, a rendőri-katonai-hivatali- és párt-megnyilvánulások nem írhatók a szocializmus számlájára – az égvilágon semmit sem bizonyítanak és nem érvénytelenítenek.

Pontosan hetvenöt évvel ezelőtt, augusztus elején írta József Attila a verset – most is augusztus van, már augusztus, ma éjszaka lőtték le a kislétai cigánytelepen lakó negyvenöt éves nőt, és életveszélyesen megsebesítették a lányát. A magyar rendőrség – FBI segítséggel – a helyzet magaslatán áll, közjogi méltóságok és illetékesek sürögnek-forognak, beszámoltatnak és beszámolnak, mert amúgy nagy a tanácstalanság; óriási összegű vérdíjat tűztek ki, bár állítólag vérdíj még soha nem vezetett felderítéshez; szervezetek és pártok sietnek megszólalni, aggódnak az ország megítélése miatt; kvízjátékszerűen folyik a találgatás az elkövetők személyiségéről, s hogy a belső és külső politikai erők milyen célokra használják fel a tényt (felhasználják-e egyáltalán): az elmúlt évben, mintha háború volna, szokássá lett a cigányok „kilövése” (éjszaka, autópálya közelében lévő telepeken), és a profi sorozatgyilkosok ismeretlenek. A lerótt kegyeletek után meg az élet megy tovább.

Az Alkalmi vers előtt, még júliusban született A szigeten című, már nem is alkalmi, inkább bökvers a kínos élmény hatására: hogy a pici nyugalmat kereső költő „Hoch”-ok zúgását és a mecklenburgi kisiparos dalkar zajongását hallotta a Margitszigeten; éppen Barna szmokingban huzták a zenészek – két héttel később akkor miért próbálja elhitetni, hogy nem érti Ignotus aggodalmát? –, és a meghívott zenekar-vezető azt nyilatkozta a 8 Órai Újságnak, hogy csapata „Hitler Adolf Németországának az egyetlen hivatalos zenekara”, amelyik „a Führer harci eszközei közé tartozik és egyetlen célja, hogy a nemzeti szocializmus programját és a Führer művészi ideáljait megvalósítsa”. Azt hiszem, József Attila meg az én „aktualitásom” között nem szabad analógiát feltételezni – nem is a külső, hanem a belső viszonyok miatt villantom össze a kettőt; s azért, mert a vers szövegében (bár a cím ígérete szerint állapot-leírást fogunk kapni) nem is szerepel a „szocializmus” szó, nekem pedig a „szocialista” leges-legelőbb ezt jelenti, ezt a teljes odafordulást az éppen aktuális „aktualitáshoz” – nemcsak elméletileg, hanem testiesen-érzékletesen, az ember egész valójával, életmódjával, viszonyaival. A versindítás különben példázza, hogy a költői beszéd nem mellébeszélés, bár lehet az is – tanulságos antológiát lehetne szerkeszteni csak a 20. századi „költői” filozófiákat szemelgetve, hogy az igéző metaforák miképp olvasztják szét vagy inkább kerülik meg a kényes kérdéseket, hogy a költőiség milyen szépen csomagolja az erkölcstelenséget, és milyen az, ha a szót nem hitelesíti a magatartás.

Fák közt,
virág közt
ülök egy padon.
Kotyogok, mint elhagyott csolnak,
sok lágy levegő locsolgat –
a szabadság nagy csendjét hallgatom.
S valami furcsa módon
nyitott szemmel érzem,
hogy testként folytatódom
a külső világban –
nem a fűben, a fákban,
hanem az egészben.



– nekem talán még most is ez a testként folytatódás a legpontosabb kifejezése a szocialista érzületnek, meg az ökologikus érzületnek is – kivált azzal az ámulattal, bátor bizonytalansággal, hogy furcsa módon.