Liget.org »
2009 / 10 » Levendel Júlia
– A szocializmus állásáról
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1779
Ha beomlanak a bányát
vázazó oszlopok,
a kincset azért a tárnák
őrzik és az lobog.
És mindig újra nyitnák
a bányászok az aknát,
amíg szivük dobog.
– az Ignotusnak ajánlott Alkalmi vers 4. részét, ezt az egyetlen
metaforára épített romantikus-patetikus biztatást évtizedek óta nemcsak lelkemben
dédelgetem, simogatom, dünnyögöm, de szinte fogható tárgyként hurcolom is
magammal, és amióta hallom, józanul tudom is, hogy a hét sor merő romantika,
meg hogy ez a fajta hitvallás (az összetett szó két tagjának
eredeti-elemi értelmében) milyen korszerűtlen, még dacosabban
szorongatom-idézem. Pedig rálátok az egymást generáló, összeadódó,
véghetetlenül gubancolódó korszerűtlenségekre – néha mulatni is tudok a szövevényen,
de mindez csak tovább kuszálja az egészet. A József Attila-i meggyőződés és
érzület avíttságát nyilvánvalóan súlyosbítja az én konokságom, s minél
kontrolláltabb mai-mostani kötődésem, vagyis minél több társadalmi-történelmi
tapasztalat ellenére ragaszkodom, annál nagyobb terheket pakolok a
kecses-törékeny sorokra; mintha a használat ezúttal nem elevenítené a
verset, hanem éppenséggel megdermesztené – tartok tőle, hogy a konkrét művel
együtt az életművet is.
A huszonkilenc éves József Attila Ignotus írására reflektálva gyöngéden (úgy
érzem, némiképp eltökélt ez a gyöngédség) vitatkozik, de a méltányosságot – még
az illendőséget is – megszegve, hiába no, mégiscsak „leszólja” és kioktatja a
hatvanöt esztendős apai pártfogót (...azért tolom el a csendet, hogy
belásd, / öreg vagy...), s közben bizonyára nem sejlik számára, hogy
magyarázata – és a verses példabeszédből leginkább a 4. rész – sűríti a 20.
századi baloldal (a szónak akkor még értelme volt) jellegzetes veszendőség-,
sőt, pusztulástudatát, ezért aztán fiatalosan szertelennek aligha
mondható. A biztatás a bekövetkezett összeomlás ismeretében, a tragédia
jelenvalósága mellől szól, s így, mint annyi rokonszellemű műalkotás, csak
pózos lehet. Még ha megejtően szép is ez a póz.
Sok évvel ezelőtt, az ugyancsak romantikus, József Attilával egy évjáratú
Koestlert olvasva döbbentem rá, hogy az egyéni alkatoktól, életutaktól,
tapasztalatoktól szinte függetlenül minden baloldali intellektuel csordultig
tele volt reménytelenséggel. Saját gyönyörűséges jövőképüktől megbűvölten,
mégis a vesztes helyzetéből, valamiféle csak-azért-is büszkeséggel éltek és
dolgoztak, eleve dacosan képviselték a szocializmus eszméjét. Úgy gondoltam,
azért, mert hit és gyakorlat szakadéka fölött nem maradt más nekik (árulások,
önbecsapások, ilyen-olyan leépülések és elócskulások persze bőséggel), csak a
hősies póz, a patetikus kötéltánc. De kérdés: nem így van ezzel mindenfajta
gondolkodó?, bármilyen világnézetű, eléggé érzékeny ember? Mi
köze ennek a baloldalisághoz? A szocializmushoz?
Meg hát önkéntelenül adódnak a további kérdések: milyen szocializmusról van
szó? Mire gondolt József Attila (mert nem csupán ironikusan-önironikusan emelte
a címbe a brosúra-kifejezést), és mire gondolhatok én (eltolva az
aktuálpolitikai vonatkozásokat-ráhallásokat)? Van-e, lehet-e átfedés az
1934-ben meg a 2009-ben leírt szocializmus-fogalom értelmezésében? És a talán
legfontosabb: van-e bármikor, bármilyen történelmi szituációban „állása” egy
eszmének? Nem zavaró-zagyváló-e még manapság is megkülönböztetés nélkül hol
szellemi irányultságnak, hol társadalmi berendezkedésnek tételezni a
szocializmust? A 19. század húszas-harmincas évei óta oly sokan, sokszor,
tudatlanul vagy kiszámítottan zsonglőrködtek ezzel – ideje volna már rendezni
szellemi-fogalmi dolgainkat. De talán nem csak elméletileg-fogalmilag.
A szocializmus eszméje (már ami a töménytelen mennyiségű-milyenségű
interpretálásból ülepíthető) meg a gyakran ideológiai ellen-párjaként szereplő konzervativizmus
az elmúlt két évszázadban – szerte a világon, de különösen Európában – jól
követhetően egymással rivalizált, egymás bűneire és botlásaira lecsapva
alakította egyik is, másik is a maga arculatát, irányzatait; még a 20. század
szörnyű diktatúrái is a diabolikus egymásra figyelésről tanúskodnak; mint
valami abszurd sportversenyen, cél és érdem volt a másik „oldal” rémtetteinek,
gátlástalanságának felülmúlása. A versengés azonban így eleve a vadhajtások, az
ostoba túlzások, a „gyerekbetegségek” vagy egyenesen a brutalitások között
zajlott – végül is, valamelyest érthető, sőt, méltányolható a jakobinus
diktatúrától elborzadt Chateaubriand konzervativizmusa, ahogyan érthető (nekem
nehezen méltányolható) a hitlerizmust túlélt nemzedékek fogékonysága a
szocialista mozgalmiságra, a sztálinizmust is elfogadó, kiszolgáló
világváltoztatásra.
De a szocializmus cimkéjét mintha jóval többféle változatban forgalmazták volna
az idők során, mint a konzervativizmusét, s ez önmagában figyelemre méltó:
talán ez is jelzi, hogy eleinte az ideák roppant gazdagsága gyűlt össze, a
megvalósítás során azonban, a politikai gyakorlattal – mint valami tébolyodott
óriás – önmaga rombolta ezt a sok mindent: tépte-vágta, zúzta, morzsolta –
1934-ben, Hitler és Sztálin uralmának idején Ignotus aggodalma igazán
visszafogottnak, csendesnek minősíthető. De a különféle utópiák – Owené vagy a
Fourier-féle falanszter – miben hasonlított a proletárdiktatúra eljövetelét
hirdető bolsevik ideológiára? Hogy egy párt, egy politikai mozgalom mit ír a
zászlajára, nem számít – soha nem az embertelenség programjával kampányolnak.
Úgy tűnik, vagy másfél évszázadon át a nagyon különböző, bár rokon módon
egyenlőséget, igazságosságot, szolidaritást és pozitív szabadságot kívánó
ilyen-olyan „szocialista” irányzat közös nevezője a kapitalizmus-ellenesség
volt. Vagyis valami negatívum? Sajnos, így van. A tulajdonra, termelési
módra, együttélésre, elosztásra vonatkozó programok egymásnak feszültek – a
kritikában, a létező elleni fellépésben mindig is könnyebb
egyetértésre-együttérzésre jutni. Mindenesetre József Attila is bizonyíthatóan
antikapitalistaként vallotta magát szocialistának (benne talán fel sem vetődött
a mostanában divatos ingerkedés, miszerint „kibékíthető”, sőt, összeházasítható
a tőkés lét és a szocialista meggyőződés) – és én is kérlelhetetlenül
antikapitalista elvek alakította közegben nőttem fel; nem késztet hát semmiféle
világfordulás átértékelésre – nem hódolok a kapitalizmus totális győzelemben
megmutatkozó „életképessége” előtt, és nincs szükségem „átigazolásra”, hiszen
nem most döbbenek a „létezett szocializmus” természetére; életem java abban
telt, elég öntudatosan és ellenállóan. A magam alkalmijában legelőbb
is azt rögzítem, hogy szellemi rendezés nem lehetséges önmentő csúsztatások,
anyagi-hatalmi érdek-vezérelte kompromisszumok és átírások kísérlete mellett.
Aztán hogy a különféle „megvalósulás”-sal kérkedő államalakulatok működése, a
rendőri-katonai-hivatali- és párt-megnyilvánulások nem írhatók a szocializmus
számlájára – az égvilágon semmit sem bizonyítanak és nem érvénytelenítenek.
Pontosan hetvenöt évvel ezelőtt, augusztus elején írta József Attila a verset –
most is augusztus van, már augusztus, ma éjszaka lőtték le a kislétai
cigánytelepen lakó negyvenöt éves nőt, és életveszélyesen megsebesítették a
lányát. A magyar rendőrség – FBI segítséggel – a helyzet magaslatán áll,
közjogi méltóságok és illetékesek sürögnek-forognak, beszámoltatnak és
beszámolnak, mert amúgy nagy a tanácstalanság; óriási összegű vérdíjat tűztek
ki, bár állítólag vérdíj még soha nem vezetett felderítéshez; szervezetek és
pártok sietnek megszólalni, aggódnak az ország megítélése miatt;
kvízjátékszerűen folyik a találgatás az elkövetők személyiségéről, s hogy a
belső és külső politikai erők milyen célokra használják fel a tényt
(felhasználják-e egyáltalán): az elmúlt évben, mintha háború volna, szokássá
lett a cigányok „kilövése” (éjszaka, autópálya közelében lévő telepeken), és a
profi sorozatgyilkosok ismeretlenek. A lerótt kegyeletek után meg az élet megy
tovább.
Az Alkalmi vers előtt, még júliusban született A szigeten
című, már nem is alkalmi, inkább bökvers a kínos élmény hatására: hogy a pici
nyugalmat kereső költő „Hoch”-ok zúgását és a mecklenburgi
kisiparos dalkar zajongását hallotta a Margitszigeten; éppen Barna
szmokingban huzták a zenészek – két héttel később akkor miért próbálja
elhitetni, hogy nem érti Ignotus aggodalmát? –, és a meghívott zenekar-vezető
azt nyilatkozta a 8 Órai Újságnak, hogy csapata „Hitler Adolf Németországának
az egyetlen hivatalos zenekara”, amelyik „a Führer harci eszközei közé tartozik
és egyetlen célja, hogy a nemzeti szocializmus programját és a Führer művészi
ideáljait megvalósítsa”. Azt hiszem, József Attila meg az én „aktualitásom”
között nem szabad analógiát feltételezni – nem is a külső, hanem a belső
viszonyok miatt villantom össze a kettőt; s azért, mert a vers szövegében (bár
a cím ígérete szerint állapot-leírást fogunk kapni) nem is szerepel a
„szocializmus” szó, nekem pedig a „szocialista” leges-legelőbb ezt jelenti, ezt
a teljes odafordulást az éppen aktuális „aktualitáshoz” – nemcsak elméletileg,
hanem testiesen-érzékletesen, az ember egész valójával, életmódjával,
viszonyaival. A versindítás különben példázza, hogy a költői beszéd nem
mellébeszélés, bár lehet az is – tanulságos antológiát lehetne szerkeszteni
csak a 20. századi „költői” filozófiákat szemelgetve, hogy az igéző metaforák
miképp olvasztják szét vagy inkább kerülik meg a kényes kérdéseket, hogy a
költőiség milyen szépen csomagolja az erkölcstelenséget, és milyen az, ha a
szót nem hitelesíti a magatartás.
Fák közt,
virág közt
ülök egy padon.
Kotyogok, mint elhagyott csolnak,
sok lágy levegő locsolgat –
a szabadság nagy csendjét hallgatom.
S valami furcsa módon
nyitott szemmel érzem,
hogy testként folytatódom
a külső világban –
nem a fűben, a fákban,
hanem az egészben.
– nekem talán még most is ez a testként folytatódás a legpontosabb kifejezése a
szocialista érzületnek, meg az ökologikus érzületnek is – kivált azzal az
ámulattal, bátor bizonytalansággal, hogy furcsa módon.