Még sohasem szökött ilyen messzire. Máskor csak néhány versztára sétált el a
börtöntől, felfelé a teleptől, a közeli hegyre, ott leült, nézte az eget, a
tundrát, csak ült és bámult, akkor is, ha metsző volt a hideg vagy eső esett,
akkor is, ha sütött a nap. Néhány óra után visszaballagott a börtöntelepre. Nem
is szökések voltak ezek, inkább csak kiruccanások: többnyire nappal, világosban
indult útnak, még csak meg sem erőltette magát, hogy az eltűnését ne vegyék
észre azonnal. Rabtársai, a börtönparancsnok, sőt, még a körzeti elöljáró is
nevetett rajta, olykor-olykor előállították, de volt, hogy meg sem büntették.
Pedig a „Szabályzat” szerint ezért jogosan kiszabható büntetés a korbács vagy a
botozás.
Megszállta talán az ördög, hogy ezúttal sokkal távolabb merészkedett? Ha a
kikötőben sikerülne feljutnia egy kontinens felé tartó hajóra, megmenekül.
Építhetne magának egy kis tutajt. Hallott már ilyesmiről. Voltak, akiknek
sikerült. Igaz, a legtöbbet elfogták, és száz korbácsütést mértek rá. Az attól
függ, hogy a börtönfelügyelő vagy a körzeti elöljáró ítélkezik. A felügyelő
csak harminc, az elöljáró viszont száz korbácsütést szabhat ki a katorgásra.
Mondják még, hogy akik megszöktek, megfagytak, éhen haltak vagy széttépte őket
a medve. De volt, aki megszabadult. Olyan is volt.
Augusztus végén az idő párás, sokat esik, a föld nedves, az ember ruhája csupa
lucsok, csak tocsog az ócska fegyencbakancsban. Még hajnalban, napkelte előtt
indult útnak, a foglyok aludtak, csendes volt a tábor. Szerencsére senki sem
vette észre, hogy lelép, gond nélkül érte el az erdőt. Eleinte gyorsan, szünet
nélkül loholt, legalább nem fázott, aztán muszáj volt lassítani, annyira szúrt
az oldala. A sűrű bozótosban tört utat, neki-nekidőlt egy fának, úgy pihent.
Még egyszer sem ült le. Az ágak megszaggatták a ruháját, összevissza
horzsolódott a bőre. Saját csörtetését az őrök lépéseinek hallotta, a maga
zihálását kutyák csaholásának hitte. Szívverése minden más zajt elnyomott,
halántéka lüktetett. Nem is az, hogy lépni, haladni kellett – de a vihar
kidöntötte fatörzseket megmászni, meredek emelkedőn kaptatni, s ki tudja, jó
felé tart-e. Hamarabb kifulladt, mint gondolta. Másodpercenként hátranézett –
igaz, jöhetnek másfelől is –, ott lehetnek már, közvetlenül a nyomában, az
üldözői. Persze, ha lassítana, tovább bírná és messzebbre jutna. De nem
lassított. Átgázolt egy keskeny patakon, gyökerekbe botlott, akkor még egy
patak – ez másik vagy ugyanaz? Az éhség elveszi az ember erejét, a víz, amit
egy rabtársától elcsent kulacsban hozott, rég elfogyott. Folyton elesett.
– Istenem, csak eljussak a tengerpartig, nem lehet már messze. Csak a
tengerpartig.
Egy tisztáshoz érve megállt, az eget kémlelte – mennyi idő telt el? –, a nap
magasan járt. Hiszen akkor órák óta úton van. Vagyis csak néhány órája. Mikor
vehették észre, hogy megszökött? Utánaküldtek-e mindjárt? Nagyon-nagyon sokat
futott, pedig az őrhelytől nem esik messze a tengerszoros. Biztosan eltévedt.
Egyenesen kellett volna mennie, mindig észak felé, már régen odaért volna. Csak
az lehet, hogy eltévedt. Most már mindegy. Nem sikerült. Kitaposott ösvényhez
jutott, most először lerogyott egy kidőlt fa mellé. Itt fogja megvárni őket.
Már régen nem számolta, hány éves. Amikor a szigetre került, mert
féltékenységből megölte a feleségét, harmincnyolc volt. Annak négy éve. Annyi,
négy? Bajos volna eldönteni, igaz-e, amit az írnok feljegyzett. A katorgában
másképpen számolnak. Tíz évre ítélték, és tíz év iszonyúan hosszú idő.
Megmagyarázhatja-e nekik, hogy nem követett el semmilyen kihágást? Úgy
gondolta, a jó magaviselete miatt esetleg három, négy évvel hamarabb szabadul,
aztán most mégis inkább előbb akart új életet kezdeni, de ezzel nem ártott
senkinek. Nem bántott senkit. Most már mindegy. Ha egyszer szabad ember lesz,
az anyaföldre akkor sem térhet vissza. Mindegy már. Itt végzi, ezen az átkozott
helyen, vagy Szibériában.
Milyen ráncos a keze, durva és ráncos, mint egy öreg parasztnak. És a pipaszár
lába a koszos fegyencnadrágban. Senki se ismerné fel. Sokkal idősebbnek
látszik, azelőtt nem volt ilyen sűrű szakálla se.
Mégis, mennyi idő telt el? Mióta ül itt a vastag, esőtől nedves fatörzsön? Ezek
emberek. Közelednek és beszélnek. Most tényleg jönnek. Nem mozdult, meg se
rezdült. Akkor sem fordult feléjük, mikor a börtönparancsnok meg a két őr ott
állt előtte. A felszólításra némán nyújtotta a kezét, hogy rátegyék a
bilincset.
Másnap reggel a börtönparancsnok közölte vele a határozatot: kilencven
korbácsütéssel büntetik. Kelet-Szibéria főkormányzója érkezett a szigetre, meg
kell mutatni, hogy a hivatalnokok betartják a szabályokat és urai a helyzetnek.
A legszigorúbb büntetést kellett kiróni rá. A börtönorvos megvizsgálta,
meghallgatta a szívét, hogy kibírja-e a kilencven korbácsütést. Habozás nélkül,
azonnal döntött: igen.
Honnan várhat segítséget? Ide-oda kapkodja a fejét, el sem hiszi, hogy a döntés
őrá vonatozik. Talán tréfálnak, aztán ha ő visszamegy a cellába, jót nevetnek,
hogy megijesztették. Jó, nevessenek csak! El fogják engedni.
A börtön egyik félreeső, barakkszerű helyiségébe vezetik. A börtönfelügyelő és
a hóhér már ott van. A hóhért ismeri. Mindenki tudja, hogy ezt a nagydarab
embert a felesége és a két gyereke meggyilkolása miatt hozták a szigetre. Nem
mondanak semmit, mintha várnának. Jön az orvos, a katonafelcser meg az a fiatal
férfi, aki úgy két hónappal ezelőtt érkezett a szigetre, de nem büntetésből.
A katorgást hasra fektetve a padhoz kötözik. A hóhér nekiveselkedik. Az orvos
és a börtönfelügyelő beszélgetnek, az orvos valamit mesél, a felügyelő
egyszer-egyszer belekérdez, nem figyelnek se a rabra, se a hóhérra, csak az
első üvöltésre kapják oda a fejüket, aztán folytatni próbálják, ott, ahol
megakasztották őket. A katonafelcser viszont lázas tekintettel, megbabonázva nézi
a korbácsolást, mintha ajándékot venne szemügyre. Minden ütés után üvöltés
hallatszik, egy idő után inkább vinnyogás. Már nem értheti, nem hallhatja, ki
van a helyiségben, mit beszélnek. Ahogy a hóhér vissza-visszarántja a háromágú
szíjkorbácsot, hogy a következő sújtáshoz lendületet vegyen, vér fröcskölődik
szét. A felügyelő és az orvos kicsit hátrább lép. Az a fiatal férfi sápadtan,
verejtékezve, magában áll, mintha odaszögezték volna. Nagyot nyel, fehér
zsebkendőjével megtörli a homlokát. A fegyenc hátát nézi. A kezét ökölbe
szorítja. A hóhér minden ötödik ütés után félpercnyi pihenést tart. A fegyenc
hörög és öklendezik. – Hagyják abba! Hagyják abba! – Ez nem az ő hangja. Valaki
más vonyít belőle. A hóhér újra csapásra emeli a kezét, számol, a kilencven még
messze van. Bárcsak megszakadna benne valami. Jobb volna, ha nem bírná ki. A
katonafelcser mohón bámul, a hóhér üt. Élvezet nélkül dolgozik. Munka ez,
olyan, mint bármi más.
A fiatal férfi, aki addig eltökélten állt és nézte a véres, cafatos hátat,
mégis kimegy a börtön udvarára. Az üvöltést húzza magával. Mit keres itt az
udvaron? A telepen? Miért van itt? Miért kell hallgatnia a foglyok jajgatását,
a lánccsörgetést? Miért kell megnéznie még a büntetés végrehajtását is? Hiszen
már attól is bűnös, hogy nézi. Fél kézzel nekitámaszkodik a léckerítésnek,
előregörnyed, szégyelli, hogy hányni fog. Behunyja a szemét, mélyeket lélegzik.
Aztán visszamegy a barakkba.
Kilencven. A fegyencet felemelik, nem tud lábra állni, visszatámogatják a
cellájába.
– Szeretem nézni, ahogy korbácsolják őket. Megérdemlik – mondja a katonafelcser
a nem odavaló férfinak. Cinkosságot vár, de a másik szó nélkül elfordul és
otthagyja.
A katorgás cellabeli jajgatását még éjjel, másnap és évek után is hallja majd.