Liget.org »
2009 / 10 » Kapitány Máté
– Őrnagy úr
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1776
A magas fal mögött házak épültek, a gerendákon melósok lógtak, behajlított
karral, egymásnak kérkedve, orrukon, szájukon dőlt a füst. Lehet majd nyavalyogni,
hogy megint vágják a fákat. Én közben mentem az utcán, egyik kezemmel a zsebem
alján lévő aprópénzeket csörögtetve, másikkal meg igyekeztem félretolni az elém
botló iskolásokat, akik iszonytató méretű táskáik súlyától jobbra-balra dőltek.
Már jó ideje kint voltam, a fények mégsem változtak, pontosan olyan szutykos
volt az a gyenge napsütés, mint három-négy órával korábban, mintha északi
országban lennék. Az egyik kapualjba széket tett egy öregasszony és azon
kuporogva nézte az elhaladókat, közben szatyorfélét gyűrögetett, lehet, magokat
szórt belőle a galamboknak. Mikor elhaladtam mellette, felém köpött, valamit
mormogott is hozzá. Bűnbocsánatot osztva mosolyogtam, mint a szentképeken, de a
kezem azért ökölbe szorult, és átvillant rajtam, hogy de jó volna baltát vágni
ebbe az elkorhadt aszszonyba. Megvakartam az államat, igen borostás volt már.
Hamarosan kiértem a körútra, az autók itt egymáshoz ragadva, láncba csatlakozva
kúsztak előre, sarokról sarokra, mint egy lomha hüllő. Be kellene menni egy
éjjel-nappaliba, fordult meg a fejemben, venni kéne neki valamit. Szerencsémre
volt is a közelben nonstop bolt, az a fajta, ami előtt éjjel üvegek törnek
össze, meg okádékfoltok születnek, csókok csattannak, csöveseket vernek. Nappal
semmi különös, nappal csak álmosabb és nyugodtabb a szeme az eladónak.
Odabent az üzletben aztán ötletem sem maradt, minek örülne. Mit szokás ilyenkor
adni, egyáltalán kell-e adni valamit, tűnődtem a pultokat nézegetve, miközben
zsebre vágtam egy rágót, csak hogy kiderítsem, észreve-szik-e. Nem vették
észre, ettől kissé csalódott lettem. Egy idő után beláttam, hogy hiába toporgok
az áruk előtt akár órákig, akkor sem fogok rájönni, mivel lephetem meg, így
végül leemeltem valami olcsóbb bort a még olcsóbbak közül, és azt vettem meg
neki. A rágót majd csak az utcán bontom ki, döntöttem, mert az eladó így is
gyanakodva mustrálgatta a szemem.
Utoljára négy éve láttam őt, akkor szabadult, és ennek örömére nyomban
visszautazott külföldre, Afrikába, ahol volt neki egy néger nője, valami ócska,
helyi kis énekesnő. Ezen nem lepődött meg senki, és nem is rázott meg túlzottan
senkit, végül is nagy különbség nincs aközött, hogy lesittelve nem látjuk vagy
elutazva. Nemrégiben térhetett vissza, pontosan nem tudom, mikor, de két napja
írt nekem, hogy látogassam meg. Nem lettem akkor sem dühös, sem kíváncsi, sem
boldog, hogy újra látni fogom. Természetesnek tűnt az egész helyzet.
Visszajött, írt, megyek. Azt se tudtam, hány éves, ezt se éreztem tragédiának.
Biztos voltam benne, hogy ő sem gyújtott gyertyát minden születésnapomon.
Azt hiszem, mostanában melósként keresi a pénzt. Valószínűleg ő is valamelyik
építkezésen fújja ki orrából, szájából a fekete füstöt. Majd megtudom, ha
odaértem hozzá. A bort úgy kézben vittem az utcán, nem csomagoltam be semmibe,
gondoltam, nem azon múlik.
Kicsit hamarabb értem a házhoz, mint megbeszéltük, úgyhogy leültem a lépcsőre.
Fázott a seggem, de legalább le tudtam tenni magam mellé az üveget, a számba
meg a cigit. Négy éve már szinte teljesen ősz volt a haja, most is ősz lesz
tehát, nem az a fajta, aki aggkori hiúságból sötétre festi. Sokáig volt
hivatásos katona, talán húsz éven át az őrnagy úr, hozzászokott az
utasításokhoz, meg hogy másokat utasítson, ahhoz is. Egyenesen járt, de ferdén
beszélt. Sokakat becsapott, azt tudom, börtönbe is okirathamisítás miatt
került. Nem haragudtam rá emiatt sem, csak nem érdekelt különösebben. Felőlem
aztán lophatott volna, én is lopok időnként ezt-azt.
Felcsengettem, a telefonba szólt, hogy igen, kérem, ki az, én meg mondtam a
nevem, ő erre beengedett, felfelé a lépcsőn azon rágódtam, hogy mi a fasznak
kell neki mindenhez odamondania, hogy kérem. Mikor katonatiszt volt, biztos nem
használta ennyit ezt az idióta szót.
Bekopogtam az ajtaján, és vártam. Megvakartam az állam megint, lehet, hogy
illendő lett volna előbb megborotválkozni, de most már mindegy. Ettől még be
fog engedni. Beszélünk kicsit, aztán lelépek, vissza a csajomhoz, aki a múltkor
kisírt szemmel, de mosolyogva fogadott, az se normális teljesen.
Végre lépteket hallottam, papucs volt rajta, mert puhán lépett, de nem
csoszogott, arra odafigyelt. Nem akart öreguras lenni, nekifeszült vállal a
saját korának. Zörgött a kulcs, kattant a zár, nyílt az ajtó, ő meg ott állt
hirtelen előttem, a szemem és az orrom közé bámulva, mint a vakok,
borostásabban, mint én, paplanfehér hajjal és lógó tokával. Egy ideje már
alacsonyabb volt nálam, de arra nem emlékeztem, hogy ennyivel, mint valami
elhanyagolt, zömök manó, úgy nézett ki. A füle is szőrös volt, az is stimmelt,
mondom. Szevasz, köszöntem, szervusz, mondta, és intett a kezével, hogy
fáradjak beljebb, kérem. A bort még rejtegettem előle, bedugtam bénán az ingem
alá, mintha pornóújságot rejtegetnék, vagy mittudomén mit. Maga előtt terelt,
befelé a lakásába, hallottam magam mögött visszafogott szuszogását, papucsos
lábának döcögését. Megszemléltem a lakást, nem különösebben nagy, és elég sötét
is, de azért rendben tartotta az öreg. Néhány könyv a polcokon, érmegyűjtemény,
egyenruha, érdemrend a vitrinben, a konyhában parketta, a falak bordóra festve,
a wc-ben húgyszag, na és. Volt egy régimódi csillár is a nappaliban, gyertyákat
utánzó égőkkel, az még úgy ahogy tetszett is. A sarokban ment a tévé, valami
szart reklámoztak.
Megálltam kicsit, aztán feléje fordultam, hogy megint megnézzem magamnak, és
hogy a bort is odaadjam végre. Furcsa, ködös volt a tekintete, mintha Afrikában
még arra is szúnyoghálót varrt volna, a szájaszéle meg röhejesen, kutyamódra
lefittyent. A vállát magasabbra húzta a kelleténél, mintha így próbálná a levegőben
tartani összeesni kész testét. A bőre lesült, ha hozzáérek, biztosan érzem is a
hőt, amit sugároz. Tessék, mondtam, hoztam neked egy kis ajándékot, azzal
kezébe nyomtam az üveget. Átvette, megforgatta, leolvasta a cimkéjét, ő is jól
tudta, milyen szemét bort kapott, így aztán nem is örült, mondjuk éppenséggel
szóvá se tette a dolgot. Köszönöm, szólalt meg rövidesen, jó lesz ez még, tette
hozzá, kilépdelt papucsosan a konyhába és az egyik pult hátsó végébe csúsztatta
a középszar italt. Jó lesz az még, csak nem neki. Mindig lesznek hívatlan
vendégek, akiknek nem örül az ember, de azért vendégül lát. Visszatért a
nappaliba hozzám, rábökött az egyik fotelre, hogy foglaljak helyet, érezzem
magam otthon, ő is leereszkedett az egyik székbe, vigyázva, hogy ne görnyedjen
meg ültében sem. Kettőnk között volt egy üvegasztal, arra rátett egy hamutálat,
aztán szólt, hogy gyújtsak csak rá nyugodtan, ha úgy tartja a kedvem. Úgy
tartotta. Ő is elővett egy dobozt, és rákapcsolt egy cigire. Nem nagyon néztünk
egymásra, én még a szobát fürkésztem, ő meg bámult ki az ablakon. Kintről
bekapart hozzánk a reszelős városzaj. Mesélj valamit, mi van veled, kérdezte
aztán, most már énrám nézve. Vállat vontam, mi lenne, megvagyok, köszönöm.
Iskolába jársz, tudakolta, én meg mondtam, hogy mikor hogy. És az érettségi,
faggatott, lesz az is valamikor, feleltem, na és aztán, az iskola után,
kérdezte, mi lenne, mondtam, melózok majd, vagy valami. Én most azon az
építkezésen vagyok ott, szólt, és kimutatott az ablakon, a távoli daruk nyújtózkodó
nyakára. Bólintottam, hát mi az istent lehet ilyesmire reagálni, ott van azon
az építkezésen. Afrikával mi a helyzet, tettem fel a kérdést, mire ő legyintett
egyet, a kutyaszáját is félrehúzta, hogy eleget süttette már ő a farkát a
majmok között, a nője is, az a néger nő, az is lelépett, valami öltönyös
fickóval. Nagy ügy, mormogta, két csöccsel kevesebb. Két barna csöccsel. Azt
hiszem, még mosolygott is, mikor ezt mondta. Csendben voltunk, csak a cigikkel
szörcsögtünk egy darabig. Na és neked, neked van valami csajod, kacsintott
hozzá, én meg válaszoltam őszintén, hogy van egy csajom, csak hülye, mint a
segg. Láttam, hogy ez tetszik neki, úgyhogy még egy kicsit beszéltem neki a
barátnőmről. Van, hogy annyit iszik a csaj, hogy bepisil, én meg arra érkezem
haza, hogy ott ül a saját vizeletében, és szégyenkezve sirdogál. Mint valami
fogyatékos, de azért ügyes kis teste van, meg szép hangja. Találj magadnak
rendes nőt, azt mondja, az se baj, ha rusnya, mint az ördög fasza, csak rendes
legyen, meg eszes. Ezzel kicsit felbosszantott. Mit papol, mit magyaráz nekem,
mi köze van hozzá, hogy milyen nőt választok. Ő beszél a néger nőjével.
Gondoltam inkább váltsunk témát, szóval másról kezdtem beszélni. Beszéltem neki
egy közös ismerősünkről, egy orvosról, aki mindkettőnket kezelt már, a Sándor
doktorról, hogy milyen kocsija van annak a mázlista uborkafejűnek. Sándor
doktor akkor kezelte őt, mikor még rá volt állva a heroinra. Korosodó
katonaként ez sehogysem volt szerencsés szokás, leállnia sem volt egyszerű.
Előttem, az én szemem láttára sose szúrt, ennek, ha belegondolok, azért eléggé
örülök.