Liget.org »
2009 / 5 » Mesterházi
Márton – Kiválás
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1676
„....elvegyültem és kiváltam.”
(József Attila)
Az elvegyülést majom-korunkból, ösztöneinkben hozzuk magunkkal, szabályait, módozatait pedig gyerekként, a magunk kárán sajátítjuk el. Eszmélésünk percétől tartozunk valahová. A családból kilépve gyerek-falkához (udvarbeliekhez, utcabeliekhez, óvodai csoporthoz, iskolai osztályhoz, ideológiai- – úttörő, cserkész –, illetve sportegylet csapatához, előszámlálni nem tudom, hova-mindenhova) tartozunk, és akarunk tartozni, akár szívós erőfeszítés árán is. Mert aki nem tartozik oda, az – a régi közmondás szerint – kimarad, mint kutyaszar a hóból.
Soha nem felejtem el, milyen gyötrelem volt, mikor Levente és Zsolti azzal fogadott az udvarban, hogy „Nem játszunk veled”. A magány, a különlét magasztos, eufémisztikus szó: aki gyereknek az elvegyülését külső tényező
(a közös nyelv nemtudása, kirívó testi tulajdonság – vastag szemüveg, vörös haj, hogy szelíd példát hozzak – vagy a falka akarata) gátolja, az ki van rekesztve, az elveszítette gyerekemberi méltóságát, kiűzetett a paradicsomból. S a kiűzetés puszta tudata nem elég: az izmait és tépőfogait próbálgató gyerekfalka külön is meggyötri a kirekesztettet, hol durva, hol kifinomult módokon.
Azt sem felejtem, milyen öröm volt, mikor L. bácsi az udvar közepén, miután félmeztelenre vetkőztünk, egymás után leültetett bennünket a hokedlira, és nullásgéppel lenyírta a hajunkat. Magyarul beszélek, katolikus templomba járok, kopasz vagyok, közénk tartozom, boldog vagyok.
A kiválás első ideje a kamaszkor. A többé-kevésbé sikeresen elvegyült gyerekember ráébred, hogy ő nem akar akárki lenni. Persze ennek is van majom-kori, ösztönös alapja: az éppen hogy ivarérett csimpánz-hímek például ordítozással, bokrok kiszaggatásával, ágak tördelésével, olykor a legegyszerűbb módon, verekedéssel alakítják ki a maguk rangsorát. S az ember-kamasz sem sokkal különb náluk: bármelyikünk fölidézheti, ha nem szégyell emlékezni rá (ostoba volna, ha szégyellné), miféle idétlenségekkel próbált kiválni társai közül annak idején. Ezek részletes kifejtéséről itt lemondok.
A felnőttkor azután meghozza az elvegyülés-kiválás dialektikus szintézisét, a társadalomba betagolódott különlétet, s ezzel az érvényesülés, végső soron egy magasabb szabályrendszer szerinti kiválás parancsát. Ám ezt a korábbiaknál brutálisabban befolyásolják az adott társadalmi körülmények. (Bár újabban a kamaszkori kiválást, sőt, a gyerekkori elvegyülést is egyre inkább.)
Hogyan válhat ki a mai felnőtt ember? Három mód hirtelenjében: híressége, vagyona (vagyontárgyai) és teljesítménye révén.
A mai híresség: celeb. A kereskedelmi televíziók különféle – óriási nézettségű, legalábbis annak szánt – show-iban ragyog fel, és további show-kban villog utóbb (majd felbukkan a bulvár-lapokban, végül a közszolgálati tévében is). A celebet az agresszív szerepelni-vágyás teszi: ennek jegyében zabál, vetkőzik, bömböli közhelyeit a kamera előtt, ennek jegyében csinál magából majmot, disznót – nem részletezem.
Ami a vagyontárgyakat illeti (vagyona a kiválni vágyók kisebb részének van): csak egy nem oly régi óriásplakátra emlékeztetnék. Meglehetősen csinos fiatal nő látható rajta, aki újságpapírba csomagolt valamit tart a füléhez. Szöveg: „Szégyelled a mobilodat?” Ugyanez magasabb társadalmi szinten: jó menetelű nemzetközi cégek szigorúan megszabták, hogy vezető beosztású (topmenedzser) dolgozóik milyen márkájú gépkocsival járhatnak munkába. Az efféle kiválás azonban kínosan emlékeztet az elvegyülésre; csak itt az elvegyülés inkább nyájban, mint falkában értendő. (Lásd a legújabb kori kamasz-kiválást, melyre a cipő, a nadrág, a dzseki stb. márka-jele ad garanciát.)
Teljesítményével kiválhat a sportoló, a tudomány művelője, a művész. A pénz brutálisan nyomul itt is, de csak az válhat ki, aki ingyen is képes könyörtelenül űzni magát. S itt végre érvényessé válik Sinkó Ervin gyönyörűen ómódi gondolata: a teljesítmény – külön esetünkben a kifejezés – vívódás árán jön létre, a magát megmutatni vágyó ember küzdelme a magány ellen, s a másokkal való communióban nyeri el értelmét.
Törekedjünk rá, „bár puszta kopáron, mint tücsöké nyáron...”