Liget.org »
2009 / 3 » Kállay G.
Katalin – Mérföldkő
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1625
Gary Snyder írásának angol címe: „Re-Inhabitation”, amit nem igazán lehet egy szóval magyarra fordítani. Valami olyasmit jelent, mint „újra belakni a Földet”, újra felfedezni valamit, ami nagyon régi. A példa (amit Stewart Brandtól idéz és az emberi tudat mérföldköveként emleget) ilyen új nézőpontot jelöl: egészként láthatunk valamit, amit a megszokott dimenzióban mindig csak részleteiben érzékelhetünk, kívülről láthatunk valamit, amit csak belülről ismerünk.
A „mérföldkő” térben és időben is új szakaszt jelöl, ezért tartom jó szónak – talán még jobbnak, mint az eredeti „landmark”. Hiszen benne van a „föld” szó, ami a „land”-del ellentétben a bolygóra is vonatkozhat, és a „kő” – ami utalhat a Gary Snyder által oly sokszor emlegetett természet-közelségre is. Az interneten is megnézhető az a tévéinterjú, amelyben Snyder, a beat-nemzedék távol-keleti irodalom iránt rajongó költője saját haiku-verseinek egyikét olvassa és magyarázza: az embernek olyan a tücsökzene, mint a fának az emberhang, mint a kősziklának a lombzúgás... A kő tehát olyan komplex szimbólumnak tekinthető, amelyben összekapcsolódik élő és élettelen természet. Bár a „mérföld” szó „mér” eleme a Történeti Etimológiai Szótár szerint népetimológiai eredetű, (valójában a német „meile” átvétele, ami a latin „milia passuum” ’ezer lépés’-re vezethető vissza) mégis élőnek és relevánsnak érezzük a szóban a „mér” jelentést, a mérföldkő, amellett, hogy változást jelöl, mér is: felmér egy helyzetet, amit kedvünkre mérlegelhetünk.
Mi az, amit a Föld műholdról készített képe felmér? Azáltal, hogy egészként láttatja a bolygót, arra is kényszerít, hogy az égitest alakját és végességét belássuk. A végesség egyszerre nyugtathat és nyugtalaníthat bennünket. Megnyugvással tölt el a kerek egész látványa (hogy nem valami amorf, szétáradó, kezelhetetlen és megismerhetetlen anyaggal van dolgunk), a teljesség érzetét adhatja a geometriailag majdnem tökéletes (nem hiányos, nem hibás) gömbalak, ennyi tehát számunkra a világ, az életünk tere. Ugyanakkor nyugtalaníthat bennünket a messzeségből a bolygó kiszolgáltatottsága, sebezhetősége, a többi égitesthez képest jelentéktelen mérete – és a kérdés, hogy meddig lehet még élőhelyként tekinteni, hiszen nemcsak térben, időben is véges.
Mialatt olvastam az idézetet, felmerült bennem egy másik mérföldkő-lehetőség: mi lenne, ha valami különleges, eddig még fel nem talált jövőbeli műholdas felvételről képet készíthetnénk a saját földi életünkről is: megláthatnánk, milyen alakja van, és azt is, hogy véges? Az emberi tudatnak egy ilyen, képzelt mérföldköve arra kényszerítene bennünket, hogy a saját végességünkkel nézzünk szembe – gyakorlatilag a heideggeri „halál felé tartó lét” fogalmát kellene minduntalan átélnünk. Amíg nem látjuk kívülről, végesként ismert életterünk és élettartamunk is végtelennek tűnik. Amíg nem vonatkoztatjuk magunkra, kényelmesen elbeszélgethetünk akár a világ végéről, akár a halálról. De vajon a végesség-tudat megfoszt-e bennünket a végtelenség érzetétől? Hiszen éppen a végtelen világűrből készült a műholdas fénykép! Ahhoz, hogy felfogjuk végességünket, először a végtelent kell átélnünk: határainkat átlépve ébredhetünk rá arra, hogy léteznek határok. Emily Dickinson verse jut erről az eszembe, amely nyolc sorban egy erőteljes találkozást idéz a végessel és a végtelennel:
695
Ha szétválna a Tenger
És új Tengert mutatna –
És az is – újat – mind a három
Elférne gondolatba
Még több Tenger közé –
A Partjuk néptelen –
Leendő Tenger szélein –
Bennük – a Végtelen –
(G. István László fordítása)
A nyolcsoros versbe szorított végtelen-képzet nem idegen az emberi tudattól, vagyis a „véges”-be meglepő módon belefér a „végtelen”. De nem okoz-e éppen akkora, sőt esetleg még nagyobb meglepetést, ha a végtelen felől találkozunk a végessel? A bezártság, határaink érzékelése (ami rossz esetben pánikot kelt) jó esetben mindenképp a felelősségtudatunkat növeli, akár a Földről, akár a saját életünkről van szó.
Ahogyan az élő és élettelen természet közötti szakadékot Snyder haikuja be tudta lakni, talán költészet által újra és újra belakható a véges és a végtelen közötti áthidalhatatlan szakadék is.
A valódi mérföldkövet Gary Snyder nyomán a találkozás pontjára (vagy pillanatára) tenném: ahol és amikor egyszerre lehet átélni, hogy bezárul és kinyílik számunkra a világ.