←Vissza

 

Liget.org   »   2009 / 1   »   Hollós Máté  –  Mint akármely mosóporé?
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=21

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

 

Ó igen, Kassák mosópora... Az ő szenvedélyes, újító bőrében alighanem én is hasonlóképp érvelnék. De más kor más természetű gyermeke lévén inkább azt látom: a művészet nem technikai vívmányok, forradalmi vagy aprócska, de hasznos találmányok során fejlődik - ha egyáltalán fejlődik, nem pedig alakul... Maradván kaptafámnál csak zenei példákat hozok, de akad hasonló a képzőművészetben, s bizonyára az irodalomban is.

    Korszakhatárokon olyan alkotók állnak, akik összefoglalnak - Palestrina, Johann Sebastian Bach -, de még a markáns újítók némelyikéről is kiderül, legalább annyi közük van a múlthoz, mint a jövőhöz. Például Bartóknak, akiből jelenkora, sőt kezdeti utókora is a hagyománnyal szakító szellemi rebellist, az - Illyés szavával - „hangzavart” rájuk bocsátót hallotta, mai fülünk azonban a Liszt bő fél évszázaddal Bartók előtti újításai által kitaposott mezsgyén haladó, szerves folytatót érzékeli, egyben a klasszikus szonátaforma utolsó újrateremtőjét. Vagy épp a Bartók-kortárs Arnold Schönberg, aki a magyar géniusznál is inkább izmushoz kötődő újítóként vetette le késő romantikus mezét, hogy a tizenkétfokúság apostolává váljék, nem Joseph Matthias Hauer nyomdokán indult-e el?

    A példák gazdagon sorjázhatnának, de szinte hallom az ellenvetést: másról beszélek, nem az izmusokról, hanem az újításról! Ám mi más keres magának izmus-köpenyt, izmus-páncélt, izmus-kommunát, mint az újítás akarása? Holott az új a tehetségben lakozik. Az új bizonyos értelemben nem más, mint a saját, a személyes, az egyéni, az én természetéből fakadó. Akinek - bármilyen művészetben - valamilyen önálló nyelv adatott, annak száján új összefüggésben, új jelentéssel, új színekben, új képzettársításokat létrehozva jelennek meg a szavak, ecsetjén a festékcseppek, kottafejeiben a hangok. Aki izmusszerűen keresi a korábban nem voltat, ritkán és korlátozottan lel csak rá. Akinek egyéni hangja van, nem keres hozzá elméletet. Az megtalált valamit, amit a rendező szellemű utókor izmusok fiókjaiba illeszthet bár, az azonos izmushoz tartozó különböző egyéniségek egymásra sem fognak hasonlítani. Harmóniai, talán még formai szerkesztésük is rokon lehet a zenében, de dallamaik nem lesznek azok. Miként nagy realista írók, impresszionista festők vagy komponisták, expresszionista költők vagy zeneszerzők munkái sem keverhetők össze, s egy Babits-versben is idegen test lenne egy bármilyen rafináltan beleszerkesztett Kosztolányi- vagy Tóth Árpád-sor.

    Orra bukik hát a mosópor-hasonlat. Mert a mai mosópor csakugyan kizárólag jobban használható lehet a húsz évvel ezelőttinél, s megjósolhatjuk, újabb húsz év múlva csak hatékonyabb jöhet a mainál. A mi „mosóporaink” azonban nem lineárisan fejlődnek. Amiként újra újabb jött Bartók után, de még egy Bartók nem. Baj ez? Aligha. S a nagyság, a jelentőség sem mosóporhatás-szerűen mérhető. Chopint például nem szokás Bach és Bartók „szintjén” emlegetni. De ki tudja, hány nemzedék óta fülünkben őrizzük, bőrünk alá ivódott, lelkünkben hordozzuk, dallamait az is dúdolja, aki tán nem is ismeri a szerző nevét.

    Képzeljünk el egy tévéreklámot. Az egyik zenehallgató így szól a másikhoz: „Eddig egy korábbi zeneszerző műveit hallgattam, de nem hatott meg. Most XY-t hallgatom - s már 5 perc alatt katartikus élményem van!” Ráismernek, ugye, a mosópor-reklámokra?

    S hát a művészetre?