←Vissza

 

Liget.org   »   2009 / 1   »   Kállay Géza  –  Szapulófa
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=19

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

 

Az analógiák általában tetszetősek, szellemesek, de bennük gyakran veszedelem lappang. Bár József Attila is volt annyira bátor, hogy párhuzamot vonjon költészet, pontosabban a költő neve és a mosópor között („neve, ha van, csak áruvédjegy, // mint akármely mosóporé”), Kassák a költői „izmusok” (expresszionizmus, szürrealizmus, dadaizmus stb.) divatját és az egyre szélesebb választékban kapható mosóporok népszerűségét hasonlítja össze egy meg nem nevezett vitapartner kedvéért, úgy érvelve, hogy attól, mert egy háziasszony csalódott valamelyik márkában, még „nem fog visszatérni a szapulófához”, hiszen az új „áruvédjegy” alatt futó mosóporok mindegyike mindig jobban fehéríti a ruhát, mint a régi, a mai reklámokban „hagyományos”-nak nevezett készítmény. A szapulófa persze nagy metaforikus lelemény, mert Kassák az előző sorban a vevők szidalmairól beszélt, s így a szapulófa egyszerre idézi a régi mosófát, a mángorlót, a sulykot, mely a patakban álló Ágnes asszony kezében „maradozó csattanással” és fehéren „messze villog”, és a szapulást: azt, hogy valaki megszól, leszól valakit. A szapul egyébként eredetileg azt jelentette, hogy valaki szennyes ruhát lúgos vízben áztat, és a szapu főnévből jött létre a jól ismert -l igeképzővel (vö. kaszál, őröl stb.), a jelentés kiterjedése pedig jól érthető pl. az eláztat vagy a bemárt ismeretében. Értsük tehát Kassák analógiáját úgy, hogy ha egy költő vagy olvasó csalódott, mondjuk, az expresszionizmusban, nem fog visszatérni Arany, Vörösmarty, horribile dictu Balassi költészetéhez, netán az Ómagyar Mária-siralomhoz, hanem megelégszik például a szürrealizmussal? A költészetben mi felel meg a szapulófának? Hallom, hogyne hallanám, hogy ma már nem lehet úgy verset írni, mint Arany, Vörösmarty vagy akár József Attila és Pilinszky tették, ugyanakkor nem hiszem, hogy egy kor és alkotói stílus, egy személyes költői dikció úgy viszonyulna saját korához, mint a szapulófa a 19. századhoz, és, mondjuk, a Persil vagy az Ariel viszonyul a 20-21. századhoz. A szapulófa ugyanis saját korában nagy találmány volt, mára elavult, passé, helyét átvették a fékezett habzású, univerzális mosóporok. De passé-nak számítanak-e például azok a sorok, hogy „A vak csillag, ez a nyomoru föld // Hadd forogjon keserü levében”, vagy „Torz-alakú ránc verődik / Szanaszét a síma képen”? Ha csupán történeti megközelítésben nézünk egy-két sort, verset, költőt, akkor természetesen igaz, hogy mindezek „mást jelentettek saját koruknak”, mint ma. De én hiszek a költészet - bizonyos költészet - halhatatlanságában, „korokon átívelő” erejében, sőt, egyetemességében (veszedelmes szavak ezek ma, jól tudom); a szapulófa ma múzeumi tárgy (ahogy az lesz az Ariel és a Persil is, ha lesz mosodamúzeum), míg Vörösmarty, Arany és még sokan mások nem. Persze egy-egy klasszikus gyakran lesz csupán kiállítási darab; Babits például élesen kikelt az ellen, hogy Vörösmartyban csak a Szózat költőjét lássák; Babits a Vén cigány költőjét akarta látni egyik példaképében. És közhely, hogy költőket, írókat csupán az „utókor” fedez fel, saját történelmi kontextusukban jóformán névtelenül halnak el; példa bőven akad, Emily Dickinsontól Kafkáig. És megfordítva: ki olvas ma Kisfaludy Sándort és Lisznyai Kálmánt egyetemi hallgatókon és oktatókon kívül?

    Kassák analógiája valamivel jobban működik az irodalomtudományi, irodalomelméleti izmusok tekintetében. Mint ismeretes, a 70-es évek második felétől a 90-es évek elejéig Nyugat-Európában, és különösen az Egyesült Államokban tombolt az „elméletháború”, mely a strukturalizmust, illetve a „humanistának” bélyegzett új kriticizmust volt hivatva leváltani. Megjelent a dekonstrukcionalizmus, a kulturális materializmus, az új historizmus; a freudizmusból lacanizmus lett a pszichoanalitikus irodalomelméletben, de ott volt a recepció-esztétika és a hermeneutika több változata, a feminizmus és általában a nemek szempontjából értékelő irodalom- és kultúratudomány, a „gender studies” és még sok más. A Shakespeare-konferenciák például csatatérré változtak, és a különböző izmusok képviselői - részben, hogy állást szerezzenek maguknak egy-egy nagytekintélyű egyetemen - gyakran emelgették az ’elmarasztalás’ értelmében vett szapuló-fát is, azaz a maguk igaza nem volt elég: egymást is ócsárolták. Mára azonban még erre a területre sem érvényes igazán Kassák analógiája. Jó néhány elmélet kulcsfogalma - pl. a disszemináció, az írói-olvasói horizont, a „tükör-fázis”, a kulturális identitás - beépült az irodalomkritika általános fogalomkészletébe - ahogy a „szüzsé” hajdan beépült a strukturalizmusból, vagy a metafora és az irónia az új kritikából -, de sokan visszatértek a szapulófával történő mosáshoz is: új esztéticizmus, etikai kritika, új „szoros olvasás” (new close-reading) és egyéb címkék alatt számos új kritikai, „humanista” megközelítésmódot egyszerűen visszacsempésztek. Ami az irodalomelméleti izmusok háborújából maradandónak bizonyult, békésen él egymás mellett: a hajdani ellenfelek bólintanak egymásnak: te így olvasol, én úgy, mindkettő érdekes lehet. Még érdekesebb, hogy a gyakorló alkotók sem vetik meg a szapulófát: például számos mai angol regényíró, persze egész művét „idézőjelbe” téve, 18. századi történeteket ír 18. századi stílusban, és megírja azokat a részleteket is, melyeket hajdanvolt kollegái csak sejtethettek: a szexjeleneteket. Hogy ma, globális léptékben mérve pang-e a költészet, a regény- és drámaírás, nem tudom. Az irodalomtudomány sokak szemében „kijózanodott”, mások azt mondják, „kifáradt”, önmagát ismétli. Vagy várja messiását, az új, ha nem is az egyedül, de „üdvözítő igét”: egy új Derridát, Foucault-t, Lacant keres. Ma mintha együtt használnánk Arielt, Persilt, Asszonydicséretet és szapulófát. És ha bárkit megkérdezek, milyen divat várható akár az irodalomban, akár az irodalomtudományban, de még a filozófiában is, csak széttárja a karját. Egy újabb izmus-háború előtti robbanás század eleji pangásában élünk?