←Vissza

 

Liget.org   »   2009 / 1   »   Centauri  –  Fordulat
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=15

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

 

Ön szép és rendkívül rövid életű, és most azt hiszi, hogy faragatlan módon bókolok. Ha nem rohan el tőlem idő előtt és rám is figyel, nemcsak arra a feladatra, amit nyilván a British Múzeumtól kapott, akkor megérti majd, hogy ezt bátran mondhatom. Mondhatom, amit csak gondolok, amit az első pillanatokban érzek. Önök mindig mindennel várnak, noha nincs rá idejük. Megszületnek és nem sokkal később meghalnak, mégis halogatnak minden pillanatot. Látta már, hogy a kéjvágytól félájult béka a legközelebbi nádtorzsának milyen lelkesen brekeg? Nem? Ha látta volna, elmondhatná: ismeri a titkomat. És az jóval nagyobb titok, mint amire Ön kíváncsi, jóval fontosabb, mint az, hogy honnan szereztem meg az emberré válás hiányzó láncszemének csontjait.

    Ki volt Éva? Maga okos nő, de ezt nem érti majd, azt hiszi, hogy bolond vagyok, ám ha nagyon ragaszkodik hozzá, megmondom. Éva egy majom volt, sőt majomnak se mondanám, inkább csak a majomság kezdete, nem tudom, miért hágtam meg, kívántam más állatokat is, mit tagadjam, kecskegidát például, okapi borjút, de sose párzottam velük, inkább leütöttem és megettem egyiket a másik után, és ne higgye, hogy most provokálom, így igaz, de az a majom más volt. Magam is meglepődtem, amikor találkoztam vele. Ott állt a tisztás túloldalán, félig-meddig a bozótban, hosszú szőrű és hajlott hátú volt, a tekintete kedves, de buta, viszolyogtam is tőle némileg, akárcsak a többi vadtól, fullasztott a szaga, tartottam attól, hogy tisztátalan, dilemmaként az is felmerült, hogy inkább megeszem az agyvelejét, talán azt kellett volna, mégis egy pillanatban, amikor nem felőle fújt a szél, a kéjvágy győzött.

    Késő délután lehetett vagy kora délelőtt, a napsugarak rézsút vetődtek a gyepre, olyan volt a tisztás, mint egy krikett-pálya, körülöttünk meg a sok inda, piros gyümölcsök lógtak a magasban, olyan gyümölcsök, amit maga nem ismerhet, rózsaszín lé csöpögött belőlük, egy bandárfa-ligetben történt mindez, búgtak az édes húsú erdei galambok, és az állat csak nézett rám. Sötéten csillogott a szeme, félig felegyenesedve tett felém egy bátortalan lépést, ma evolúciós ugrásnak mondanák, és hallgatott. Ez fontos, hogy hallgatott, nem makogott, mint a makákó, nem vinnyogott, mint a rémideges pávián, nem hisztizett, mint a banánra ugró babuin, tökéletesen csöndes volt, mint utóbb kiderült, valószínűleg néma is. Lassan mozgott, nem támaszkodott ökölre, hosszúak voltak az ujjai, nyitott a tenyere és a tekintete, zárt a szája, nem villogtatta a fogait, nem mutatta meg az ínyét, és ez bizalommal töltött el. Meghitt tisztás volt az, és úgy nézett rám az a majomszuka, ahogy más állatok nem néztek még engem. Nem félt tőlem. Szelíd volt, legalábbis eleinte annak tűnt, de ne gondoljon most a csimpánzra, meg a puhány orángutánokra, ez nem emberszabású majom volt, sokkal inkább majomszabású ember, még inkább emberszabású némber. Különleges állat, és ezt már akkor is pontosan úgy tudtam, mint amikor felmentem a Tottenham Court Road-i mozgólépcsőn, mondtam is a múzeum főportáján, mivel eleinte nem vettek komolyan, hogy ez lesz a legnagyobb dobás a Rosetti kő óta.

    Shit, this may be the missing caveman, mondta az egyik kollegája, mikor kiterítettük a csontokat. Nem véletlenül jelent meg másnap a Washington Post címlapján: Caveman in the bake, látta?, este még a BBC News is beszámolt róla, más kérdés, hogy csak én tudom, nincs úgynevezett hiányzó láncszem, ha van is, akkor az csak én lehetek, a lényeg pedig abban áll, hogy különleges majomszerűség volt az. Nem mondhatom, hogy ő, mert szemlátomást nem állt még azon a fokon, és sohasem jutott volna feljebb, se ő, se a leszármazottai, ha én a hosszú, selymes, csillogó szőre miatt, és mert a hátszélben alig éreztem a fullasztó állatszagot, meg nem kívánom.

    Úgy rémlik, hogy apró madarak rebbentek szét, a majom megfordult, mintha visszamenne a bozótba, de újra megállt, nem lépett tovább, átnézett a válla fölött, ahogy Sharon Stone sandít de Niróra a Casinóban, és én megláttam a testnyílását. Piros volt, mint a tűzliliom. Az alakja a datolyamagra emlékeztetett. Látott már datolyamagot? Emlékszem, szerettem volna belemarkolni a hosszú, szagos szőrbe, de féltem még. Féltem, hogy megharap.

    Meglepődne, ha azt állítanám, hogy voltam én már máglyán emiatt?

    A hosszú szőrű majomasszony, akit később Kikikinek neveztem, nemcsak engedte, hogy a magamévá tegyem, hanem követett is. Egy kissé megbánva a dolgot, sietve húztam ki magam a forró, száraz és idegen állati testből, igyekeztem megfeledkezni róla, néhányszor még rápillantottam, talán abban a reményben, hogy megérthetem még, miért háltam vele, az meg csak állt ott, fejével a bozótban, farával a tisztáson, és meg se moccant.

    Van, amire jól emlékszem, és van, amire alig. Arra a reggelre élesen. Míg a hosszú szőrűvel voltam, a vállamra csepegett a rózsaszín gyümölcslé. A vállam attól, az ágyékom a majomtól volt ragacsos. Felfelé mentem a patakparton, vissza a hegyre, sűrű volt az erdő, a törzsek között pára szállt, a leveleket nehéz harmat húzta, felvettem egy botot, és azzal ütögettem a broméliák óriási leveleit, hogy a harmat, mint a zuhany, a nyakamba hulljon. Úgy zuhogott rám, mint a zápor, és a vállamról a gyümölcsös ragacsot lemosta, de alul tisztátalan maradtam, így hát begázoltam a patakba, és akkor láttam, hogy a hosszú szőrű Kikiki követ. Mint egy kutya. Ha megállok, ő is megáll. Ha elindulok, ő is elindul. És tartja a távolságot. A harmattól csapzott volt, a hasán csimbókokban lógott a szőr. Követett a hegytetőig, és amikor lefeküdtem, ő is leheveredett mellém, alig karnyújtásnyira. Elterült a lapos, sima, vörös grániton, úgy nyújtózott, hogy a felkelő nap melege a hónalját is érje, a fejét oldalra hajtotta, és engem nézett. Mint aki mondani akar valamit, csak épp nincs még mondanivalója. Nekem lett volna már, de nem akartam, nem tudtam szólni még. Eltelt néhány nap, alig mozogtam a környéken, és Kikiki maradt. Az idő hűvösebbre fordult, behúzódtam a sziklapárkány alá. Kikiki nem mert utánam jönni, a párkány előtt, a gránitlapon ázott két napig. Végül ismét kisütött a nap, és szokatlanul erősen tűzött. A pára mérföldhosszú fátylak képében szállt fel a völgyekből, a gránit szinte izzott, Kikiki gyorsan száradt, a szőre bolyhos lett és vörhenyes. Én is a gránitra telepedtem, egészen közel hozzá. Kikiki az oldalára feküdt, háttal nekem. Föntről a nap, alulról a gránit, szemből Kikiki forrósága melegített. Aztán már természetesnek tűnt, hogy vele vagyok mindennap. Később ugyanilyen természetellenesnek, hogy hajdani, vérfertőző tettem nyomán, különös és alighanem páratlan tulajdonságom, halhatatlanságom, amit maguk emberinek mondanak, jóvátehetetlenül oldódott fel az állati mivolt halandóságában. Maguk azt hiszik, hogy letértek az állatok útjáról, noha csupán az én egykori gyöngeségem, az én elpusztíthatatlan magányom éli túl magát Önben is. Hibát szagol a fajtája évezredek óta, keresi önmagában és az állatokban, pedig a végzetes hiba okozója egyedül én vagyok, és a fordulat azon a napsütötte tisztáson következett be.