←Vissza

 

Liget.org   »   2009 / 1   »   Bárkán György  –  Természet
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=9

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

 

A természet szó kettős jelentésű: vonatkozik a külső környezetre, amely mindig is körülvett bennünket, s amiből származunk - és vonatkozik magunkra, az emberi természetre, amely megnyilatkozásainkban él, olyan folyamat, amelyik állandóan létrehozza és változtatja, fejleszti önmagát, miközben saját képére formálja az eredendő külsőt. A kettő végül egymásba olvadva „emberivé” válik - pontosabban, válhat. A folyamat nem egyenesvonalú. Történelmi visszapillantásaink számos megtévesztő kanyarban, útvesztőben el-eltévednek, napjainkban pedig a pusztítás technikai lehetőségeinek „földönkívüli” méretű árnyékában joggal merül fel újra meg újra Beney Zsuzsa kérdése.

    Adorno és Horkheimer a felvilágosodás dialektikájának negatív oldalát felmutatva a természet meghódításának paranoid vonásait tételezték, s nyomukban az empírikus szellemtörténet az ész világossága mellett az eltitkolt pusztító-önpusztító tendenciákat is föltárták. A környezetszennyezés első nyomait keresve felismerjük a gyarmatosítással együttjáró népirtás és rabszolgakereskedelem sötét világában a korai rasszizmust. Háborúkat látunk, amelyeket a zsákmány felosztásáért vívtak a távoli területeket meghódító nagyhatalmak, technikai fölényükkel érve el a másik népet leigázó és/vagy megsemmisítő „eredményeiket”.

    Az agresszió evolúciós gyökereit kutatva Konrad Lorenz és Arthur Koestler egyaránt a Beney Zsuzsa kérdésében burkoltan bennerejlő válaszhoz jutott: az evolúció, az emberréválás félresiklását a folyamat rejtett hibájának vélték, és ebből vezették le a különböző, egymással összefüggő pusztító-önpusztító tendenciák kialakulását. Ennek szellemében állítható, hogy az emberi természet alapvetőnek mutatkozó agresszivitása látszat, mert történeti folyamat során létrejött állapot, amely - éppen történeti meghatározottsága következtében - magában rejti a pusztítás démonának megszelídítését, átszellemítésének lehetőségét is.

    Néprajz-történeti szempontból Elias Canetti vizsgálta az őstörténeti fejlődés első lépéseitől a pusztítás-önpusztítás kettős, egymásba folyton átváltó démonának kialakulását. A gyűjtögetés, vadászat, s a természet meghódításának ezekre épülő minden további fejezete burkoltan-nyíltan agressziót is tartalmaz, amelyet Canetti a szociális alakzatok első, amorf típusaihoz, a tömeg szerveződésének mint a társadalom legkorábbi típusainak egyes formáihoz, és ezek társadalomlélektani dinamikájához társított. Ebben az értelemben az agresszió története a társadalmi struktúrák fejlődésének történetéhez kapcsolódik, s a pusztító-önpusztító indulatok átszellemítésének és szocializálásának első egymásra épülő típusai is ennek a fejlődésnek egyes lépéseiben ragadhatók meg. Így a nemzet, a politikai párt, a parlament, és ezek működése, a verseny, a választás mint harc, a nemzettel azonosulás mentén fel-felbukkanó kirekesztés és elutasítás mind az agresszió kifinomultabb, s napjainkban is jelenlévő változataiként értelmezhetők. Ugyanakkor a szociális alakzatok lebomlása során az agresszió primér összetevői, a szublimáltabb változatok előtt uralkodó indulatok is feltámadhatnak, és nyíltabb, kegyetlenebb pusztulást, akár az emberiség végnapjaiba torkolló kataklizmákat is előidézhetnek, mintha a „természeti faj” ontológiai végzete volna mindaz, ami bekövetkezett.

    Biológiai szempontból az egészséges tárgymegragadáshoz szükséges vitális agresszió - az élet nélkülözhetetlen feltétele - maga is meghibásodik. Lorenz ennek okát a területvédő agresszió félresiklásában, túlburjánzásában és kiterjeszkedésében látja, amely az élőlényt az egészséges önfenntartás határain túlra sodorja, ami aztán a „nyolc főbűnben” kibontakozva az emberiség önpusztításává válik.

    Beney Zsuzsa kérdésére, hogy, „vajon nem abban áll-e ennek a folyamatnak kétségbeejtő végzetessége, hogy benne tökéletesen és helyrehozhatatlanul elválik az ember mint személy, és az ember mint természeti faj egyede...”, Koestler egész könyvvel válaszolt. A szellem és a gép lépésről lépésre követi az evolúciós biológia és lélektan feltárta fejlődés lépcsőfokait, s az emberi agy struktúráinak fejlődési különbségeiből vonta le a következtetését, hogy a pszichikum különböző területeit nem sikerült megfelelően integrálni, érzelem és értelem fejlődésének egymásra épülő fázisai között ezért tapasztalhatunk időbeli eltolódáson alapuló fejlettségi szintkülönbséget. Ebből fakadnak az érzelmi-ösztönös és a gondolati-szellemi élet együttműködésének, kölcsönös szabályozásának rendellenességei. Részletesen kibontva tárgyalja az eltolódás létrejöttét, majd kifejti elgondolását: a folyamat itt a kreatív tevékenység negatív oldala, ellenpárja, amit A teremtés című munkájában ábrázolt-elemzett részletesen. Az alkotást, teremtést szembe állítja a pusztítással, s olyan polarizációt tételez, amely maga után vonja a jövő igéretét. Az a tény, hogy az egyedi szubjektumok összeadódva egészen más pszichikumot hoznak létre, mint az egyes egyedek külön-külön, nem feltétlenül negatív jelenség, ellenkezőleg: olyan új fejlemény, amelyben benne rejlik a pusztítás megfékezésének lehetősége, éppen az alkotás létrehozásához és befogadásához elengedhetetlenül szükséges kollektív szubjektum, a valódi - talán az új emberi természet teremtő-alkotó minőségeinek kibontakozásával.