←Vissza

 

Liget.org   »   2009 / 1   »   Kutas József  –  A császár új ruhája
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

„Vidám volt az élet a császár városában.”

Andersen

 

Ekkor már a harmadik uralkodót adta a nép által csak Nagyfülűnek nevezett idegen dinasztia, amely a fehérlő hegyeken túli prérik mélyéről vetődött a dús termőfölddel és dolgos emberekkel áldott völgybe. Innen kormányozták a mindenkori császárok gigászi országukat. Ez a kormányzás - a szüntelen háborúk vesztesei tudták a legjobban - nem volt gondtalan: a periférián lévő tartományok leigázása, majd féken tartása komoly szaktudást és koncentrációt igényelt, az erők hatékony szervezését és átcsoportosítását a kívánt helyekre.

    Ehhez rendkívüli létszámú, kiképzett hivatalnokrendszerre volt szükség, és rengeteg pénzre. A császár birodalmában, melynek déli és keleti partjait tengerek mosták, míg az északit és a nyugatit iszonyú hegyek árnyékolták, alattvalók milliói robotoltak, hogy a rabszolgaságukhoz nélkülözhetetlen összeget előteremtsék, s tették mindezt csaknem boldog, csaknem elégedett hangulatban, hogy a dicsőséges császár hasznára lehetnek.

    A kis, gomb alakú völgyben korán nyugodott le a nap, hogy annál korábban kelhessen.

    A csipkés lombú, öreg fák között olyan mély homály honolt, hogy ha oldalra dugtad lovaglás közben a kezedet, egy-kettőre elveszett a ködben. Tapasztalatlan utazó, ha elbóbiskolt a békés kocogás közben, és egy arcába csapó könnyű gally érintésére felneszelt, nem látva lova fejét, erős kétségei támadtak, jó irányban halad-e; utána pedig kínzó kérdések vetődtek fel benne, voltaképp’ milyen állaton is rázatja magát. De a pára hamar felszáradt, s ha nem keveredtél az ezeréves vadon útvesztőjébe, nem esett semmi bajod, s elérted úticélodat.

    A császár vadasparkját olyan magas és meredek kőkerítés övezte, hogy az odabent élő, lusta majmok nem vállalkoztak megmászására, a leendő betörők kedvét pedig alaposan elvette a gondosan megmunkált, késpenge simaságúra csiszolt s faragott sziklák látványa.

    Ez volt a császár kedves tartózkodási helye. Amikor üldögélt, mozdulatlanná meredve a pávatoll alakú kerti lak közepén - oldalán öles termetű, kivágott nyelvű szerecsen őrök, háta mögött lenge öltözetű lányok vigyázták teste-lelke biztonságát -, alig-alig lehetett megkülönböztetni állatfarmja egyik-másik nagyobbacska lakójától.

    Dundi, fekete szőrrel bevont ábrázatú ura nem volt még a Birodalomnak. Köpcös törzséről hosszú karok csüngtek alá, vékonyka nyakán hatalmas gömbfej ingott jobbra-balra. Csípős nyelvű udvarnokai szerint (persze csak otthon, dupla náddal bélelt falú palotáikban, csukott ajtó-ablak mellett ragadtatták felségsértő kijelentésekre magukat) csupán irdatlan nagyságú fülének köszönhette, hogy egyenesen tudta tartani a fejét, ám erős szélben így is gondot okozott az egyensúlyozás.

    A császár fülét nem kerülték el ezek a pletykák. Rosszkedvét, neheztelését vagy sértődöttségét új és új hódító háborúkban vezette le. Birodalma kiterített térképén, melyet kókuszdiókkal rögzítettek, élethű, apró selyemlángocskák jelezték az aktuális lázadás, forradalom vagy hosszú hadjárat pontos helyét, s néha bizony a finom ecsetkékkel rajzolt atlasz peremvidéke egyetlen rőt vonalban olvadt össze - a vonal néha vastag sávvá, sőt, piros beltengerré öblösödött.

    Százezrek öltöttek egyenruhát a császár parancsára, és vonultak el díszmenetben a völgy felső peremén kialakított cédrustribün előtt - a katonák termetén pompásan feszült a citromsárga alapra hímzett sárkányokkal ellenséget és gyanútlan gyerkőcöt rémítő öltözék.

    Ez a szemle volt a császár legfőbb szórakozása; hogy azután miként ütött ki a hadi vállalkozás, már kevésbé érdekelte, az már a hivatalnokokra maradt.

    Egy nyári éjen, amikor az eget sűrű fellegek torlaszolták el, mint a házak bejáratát a bambusztolóajtók, és a hegyek felől hideg és édes légáramlatok úsztak a völgybe, furcsa kis csapat gyűlt össze a vadaspark kerítésének tövében, kihasználva a roppant fal nyújtotta természetes védelmet.

    Sötét ruhájuk belefolyt a föld árnyékkelyhébe.

    Az öt férfi nem először adott találkát itt, ahol viszonylagos biztonságban érezték magukat. A fák és kúszónövények éneke elnyomta hangjukat, és szavaik sohasem juthattak el veszélyes fülekbe. Igen, erre tanácsos volt ügyelni a Birodalom szívében.

    A császárhoz hű szolgák a szokásosnál is bonyolultabb, alapos kémrendszert honosítottak meg az árnyak és a gazdagság völgyében - az öt férfi, gyerekkori jó barátok mind, akiket az iskolai élményeken kívül az is összekötött, hogy sikeresen bújtak ki a katonai szolgálat alól, nem kockáztathatta saját és családja életét gondtalan fecsegéssel.

    Egy éve még nem volt céljuk ezeknek a pálmaborral locsolt palávereknek.

    Kinyújtott lábbal ültek a hosszú, lila árnyékot szövő fűben, hátukat egy-egy fa puha törzsének támasztva, és a délutánt a múlt felelevenítésével töltötték. A valaha-voltból úgy röppentek fel a semmitmondó, mégis fontos kalandok, mint fürj a búzaföldről: tábortüzek, kirándulások, az első lány, az első verekedés... vagy egy fél évig nem fogytak ki a történetekből, észre sem véve, hogy egyre többször ismétli egyik a másikat, és hogy minduntalan fel kell hívni a figyelmet arra, ez az ő története, nem a társáé.

    Az egybeesések szaporodtával apadt el ez a múltidéző terefere, és a férfiak (fiatalemberek még, innen a harmincon) más témát kerestek.

    Mindannyian szabadúszó szabómesterek voltak.

    A császár új háborúi állandó és bőséges haszonnal járó megrendeléseket jelentettek a céhekbe be nem lépők számára is. Az alaktalan uralkodó hihetetlenül finnyás volt katonái öltözetére, míg fenséges formáinak nemes brokáttal vagy damaszttal beburkolása hidegen hagyta. Egy-egy ékszert, ezüst diadémot vagy gyémánttal kirakott koszorút elviselt, bár nehezére esett tartania a fején, ám arról, hogy szabómestert közel engedjen testéhez, szó sem lehetett.

    - Jól vagyok így, ahogy vagyok - mondta.

    Szavai, mint a császárok kijelentései általában, szállóigékké lettek, s a nép, két háború közti szünetben, buzgón ismételgette istenektől pártolt imperátorát:

    - Jó úgy, ahogyan van - s néhányan kitágították az eredeti jelentéstartalmat: - Minden jó úgy, ahogyan van.

    S ez már kísértetiesen emlékeztetett holmi régen volt és régen elpusztult országok igazságaira, ahol az emberek békében töltöttek sok-sok évet, és földjeik sohasem hallottak kardcsattogást, ágyúmorajt.

    A miniszterek fel is figyeltek erre az ellentmondásra, és kíméletlenül felléptek az együgyű császármajmolók ellen:

    - Amit szabad a felségnek, nem szabad neked!

    Mert a miniszterek már csak ilyenek: mivel életük ezer szállal egybeszőtt a mindenkori hatalom szőttesével, kegyetlenül és éberen vigyáznak, nehogy véletlenül elpattanjon egy kötél, szétbomoljon egy minta. Ha felüti a fejét a fegyelmezetlenség, megszűnik az óriási országot egybefogó, fenséges rend törvényes ereje. A miniszterek pontosan tudták, a legveszélyesebb fegyver: a szó.

    S ha még azt is tudták volna, hogy a felséges úr szeretve szeretett vadasparkja mellett öt közönséges fércmester adomázgat, ha esik, ha fú! Megpukkadtak volna mérgükben; de előbb leüttetik mind az ötnek a fejét.

    A szabómestereknek fogalmuk sem volt, hogy a tilosban járnak - hiszen csak egy korty borsos méz- vagy pálmaborra, egy falat süteményre hívták meg egymást a komoran fehérlő falak tövébe, azért választva az estéli órákat, mert ilyenkor gond nélkül elszabadulhattak a műhely és az otthon nemegyszer fárasztó közegéből. Feleségeik utánanéztek, vajon nem kocsmajáró

lett-e az ágy és a pénzesláda gazdája, majd, miután kutatásuk (mely nem lépte át az illendőség határait) eredménytelen maradt, hüledezve és értetlenül ugyan, de visszatértek napi foglalatosságaikhoz: a gyerekneveléshez és a pletykálkodáshoz.

    Az öt férfi tehát lustán, ráérősen beszélgetett a suhogó lombok hangfogó burájában, míg néhány könyöknyire tőlük őzek, legúr- és cerkófmajmok, karcsú vapitiszarvasok jártak-keltek egymás ösvényeit soha nem keresztező útjaikon, az erdő különféle emeletein. Rájuk aranymarkolatú puskát szorongató, néma férfiak vigyáztak. Az állat és az ember körforgalma furcsa násztánchoz hasonlított a sarló-hold megvilágította tisztásokon.

    A mondatok látszólag összefüggéstelenül áradtak, hömpölyögtek. Csak néha moccant egyikük, kinyúlva a boros tömlő vagy a süteményes tálka felé:

    - Az udvar tízezer rőf hernyóselymet rendelt a múlt héten.

    - Csak tudnám, miért kellett a cinóber! A császár, azt mondják, a pasztellt jobban kedveli a harsányságnál.

    - A hernyóselyem a kéjenceknek való, mit kezd vele a nagyúr?

    - Azt beszélik, hogy a császári hadsereg látványától elszalad az ellenség. Épp’ a minap futottam össze az egyik tavernában...

    - Majd ad neked az asszony, Luff!

    - ...egy régi ismerőssel, akivel valaha egy műhelyben dolgoztunk, ő mesélte, hogy a hsziungnu törzsek egyetlen nyílvessző kilövése nélkül futamodtak meg, amikor megpillantották a császári sárkányokat!

    - Mese, mese, Balumi. Még nem ittál eleget ahhoz, hogy nagyobbat lódíts!

    - Hagyj békén, Luff! Én is hallottam ezt a históriát. És el is hiszem.

    - Bárcsak a császár...

    Ez volt az a pillanat, amikor a természet - azoknak a titokzatos törvényeknek engedelmeskedve, amelyek a szél, a csillagok vagy az álmok menetét irányítják - közbeavatkozott. A hegyek felől lágyan ledőlő szél gyenge árama megszakadt, és a fák azon nyomban beszüntették levélmonológjaikat.

    Olyan csend ülte meg a teret, mint a nagy színházi helyiségeket, közvetlenül a függöny felgördülése előtt (még a pompázatos toalettet viselő miniszterfeleségek is felfüggesztették a vetélytársnők dekoltázsának és társaik öltönygombjainak távcső-pásztázást), s ebben a csendben talán még a fára felpattanó, felriasztott majom fáradt zihálása is hallatszott.