←Vissza

 

Liget.org   »   2009 / 1   »   Ács József  –  A "létező kapitalizmus"
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Az amerikai Corvina Alapítvány éveken át több alkalommal támogatta műhelyünket. 2008 végén az alapítók személyes okokból megszüntették a Corvinát, és jelentős segítséget nyújtottak a Ligetnek. Új rovatunk az alapítvány nevét őrzi, és hónapról hónapra egy társadalmi kérdéseket érintő tanulmányt tartalmaz.

 

„Rá kell mutatnunk, hogy a kapitalizmus, mert elsődleges célja a profit, sosem jólétre, magas termelésre, magas fogyasztásra, politikai hatalomra, a haza felemelésére törekszik, sem pedig arra, hogy erkölcsileg felemelő látványt nyújtson. Ezek bármelyike lehet megvalósítható vagy épp teljesen elérhetetlen cél a kapitalizmusban. Minden attól függ, hogy az adott cél milyen viszonyban van a kapitalista tevékenység elsődleges céljával, a profitszerzéssel. A kapitalizmus a maga kilencszáz éves történetében éppúgy hozzájárult e társadalmi célok megvalósításához, mint lehetetlenné tételükhöz.”

(Carroll Quigley)

 

A hiperrealizálódott pénz

 

„Mint ha sínén a vonat / rohan a szakadékba melynek túlsó partja nincs - / bánjam-e? - lehet, megállítják a végső percben; / vagy a szakadék felett is pálya visz, csak vak vagyok; / talán a meredély szélén szárnyat bont, felröpül: / ők tudják, nem én. Bajuk, ha ők se tudják.”, olvassuk Weöres Sándor Merülő Saturnusában.

„Az egyetlen realitás a tőkének az az eszeveszett orbitális körtánca, amelynek a megrendülése nem okoz alapvető egyensúlyzavart a valóságos gazdaságokban”, írta Jean Baudrillard a Wall Street 1987-es tőzsdekrachja után három évvel. „Ennek oka minden bizonnyal az, hogy a lebegő és spekulatív tőke szférája annyira önállósult, hogy görcsös rángásai nem hagynak nyomot”. Íme, a meredély szélén szárnyat bontó és felröpülő vasúti szerelvény. Az árucseréhez szükséges mennyiség sokszorosát kitevő hiperrealizálódott, azaz valóságfeletti pénz, mondta Baudrillard, a világon mit sem változtatva, körpályán kering a Föld körül, az adósságokkal együtt. Olyan ez, akár a hideg atomháború soha le nem hulló Damoklesz kardja. „A világ továbbra is létezik”, állapítja meg, holott „a [...] nukleáris erő ezredrésze elég lett volna, hogy megsemmisítse.”

 

I. ÖSSZEOMLÁS ÉS SZÉTHULLÁS

 

Webster G. Tarpley a 20. századi kapitalizmusról 1995 és 1999 között írt mûvében viszont elkerülhetetlennek látta a jelenlegi nemzetközi pénzügyi rendszer teljes széthullását. Ha nem történik radikális irányváltás, mondta, a világ legnagyobb pénzügyi intézményeit egy sebesen terjedő, feltartóztathatatlan válság fogja elsöpörni. Eljön a felmorzsolódás, a csődök és megsemmisülések korszaka. Ez a veszély nemcsak a dollárt és az Egyesült Államokat fenyegeti, de minden valutát és minden értékpapírt.

Tarpley hangsúlyozta, hogy nem pusztán a piacok összeomlásáról, azaz jelentős és általános árfolyamzuhanásról lesz szó. A tőzsde 1929-ben - vagy éppen 1987-ben - már átesett ilyen válságon. A rendszer széthullása a kereskedés kényszerû felfüggesztésével, bankpánikokkal, a hitelezés leállásával, a közvetítő tevékenység megbénulásával jár. Az összeomlás a rendszerben nyilvántartott értékek eltûnését, semmivé foszlását, míg a széthullás a rendszer felbomlását, az értékek megállapításának lehetetlenné válását jelenti.

Nem csupán pilótajátékok kifulladását, spekulációs buborékok kipukkanását tapasztaljuk meg tehát, mint a Déltengeri Társaság esetén, hanem a gazdaság egészének leállását, ami már olyan súlyos krízist, jelentős munkanélküliséget, komoly ellátási nehézségeket okoz, mint az 1923-as német hiperinfláció, mikor télen az értéktelenné vált bankjegyekkel fûtöttek. Ma, a digitális pénz korában sok minden másként mûködik, fûteni például nem tudnánk vele, de gondoljunk arra, hogy a bankok bezárása és a pénzautomaták, hitelkártya-leolvasók leállása egy csapásra hozzáférhetetlenné tenné a számláinkon tárolt összegeket.

Lehet-e igaza egyszerre Baudrillardnak és Tarpleynak? Annyi bizonyos, hogy egy pénzügyi kataklizma kellős közepén üldögélünk. Legalább a vigaszdíjat vigyük el: próbáljuk sorsunkat megérteni. Vannak-e analógiák? Mennyiben hasonlít például a jelenlegi krízis az 1929-es nagy világgazdasági válságra? Egyáltalán, miért vannak válságok? Miért nincs egyensúlyban az, amit a világ pénzügyi rendszerének neveznek?

 

 

A háborgó óceán és az ingyen ebéd

 

A tőke piacokon zajló mozgása a közgondolkodásban azt a képzetet kelti, mintha egy profitot termelő természeti erővel állnánk szemben. Hasonlítják tengerhez is, melynek szeszélyei könnyen összeroppanthatják a viharban felkészületlenül hánykolódó gyengébb csónakokat. A pénzügyi sajtónak szeme se rebbent, mikor a be- és kiáramló forró pénzektől egész nemzetállamok rendültek meg. A szisztéma jó, az államok gazdaságpolitikája rossz. Az 1998-as orosz államcsőd idején az elnyomorított és megalázott tömegek szenvedésénél valamicskét aggasztóbbnak találták a Long Term Capital Management nevû alap összeomlását, melynek tovaterjedését akkor még a mai szemmel nézve nevetséges 4 milliárd dollárral meg lehetett akadályozni.

A 2007 augusztusi hitelválság után számos politikus és pénzügyi szakember állította, hogy a krízis rövid ideig fog tartani és nem terjed tovább. Hullámhegyek és hullámvölgyek váltakozásáról van szó csupán, „a gazdaság alapjai szilárdak”.

2008 szeptemberében a tenger csillapíthatatlan háborgása már a repülőgép-anyahajókat is veszélybe sodorta. Megroppant, derékba tört és elsülylyedt az óriás cirkáló, a Lehman Brothers befektetési bank. Zátonyra futott a tekintélyes Merrill Lynch, a Wachovia, a Washington Mutual. Hamarosan bajba jutott a brit Barclays, a Royal Bank of Scotland, Izland valamennyi bankja, a belga Fortis, a német Hypo Real Estate. Az autógyárak lefékezték a termelést, mert nem kaptak hitelt, a kereslet pedig megcsappant.

Széttárt karral álltak a vezető pénzügyi szakemberek a partra vetett roncsok tövében. Ők nem tehetnek semmiről. Az emberek voltak vigyázatlanok. A háborgó vízre mutattak, és sötétlő arccal jósoltak újabb tragédiákat, miközben másik kezüket állami forrásokért nyújtották. Gyerünk, gyerünk, mielőtt még nagyobb baj lesz!

Érthető, miért oly elterjedt gyakorlat a tömegmédiában a pénztőke áramlását szabályozatlan természeti jelenséghez hasonlítani. Mert akkor mindannyian egy oldalon állunk. Nagybankárok, árfolyamgörbék ingadozásaiból hasznot húzó befektetők, hitelből cégeket erőszakosan kivásárló, majd a termelő vagyont pénzzé tevő és a munkát leépítő spekulánsok, a hipermarketek pénztárosai, a nyugdíjasok, az infrastuktúra pusztulását megállítani képtelen városokban társadalombiztosítás nélkül ődöngő munkanélküliek kart karba öltve fohászkodhatnak segítségért. A bársonyos hangalámondás szerint mindannyiunk érdeke a kilábolás a válságból. Most közös erőfeszítésre van szükség.

A szolidaritás különösen felemelő pillanatait élhetjük meg így. Még szebb az együvétartozás meleg fénye, ha tudjuk, hogy egy olyan emberalkotta rendszer megmentéséről van szó, mely nemzetek személytelen kifosztásával és adósrabszolgaságba kényszerítésével mérhetetlen hasznot hajt egy szûk csoportnak. S ami a legszebb: a rendszernek ugyanazok a sajátságai tették lehetővé a kizsákmányolást, mint amelyek most egyensúlyának végzetes felborulását előidézték.

Ennél már csak egy csodálatosabb van: hogy akik éveken keresztül dühödten ismételgették: nincs ingyenebéd!, azok most jól belaknak belőle, majd a számla várható kifizetőit még egyszer kioktatják, hogy nem kellett volna olyan mohónak lenniük.

Tudhatnák: nincs ingyenebéd.