Liget.org »
2008 / 12 » Levendel Júlia
– Vetélkedés
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=30
Elsőségért, itt nyilvánvalóan hatalomért dúló harcról ír Tacitus, méghozzá a hitványak háborújáról, aminek kimenetele csak szörnyűséges lehet - s azért lesz rosszabb a győztes, mert a győzelem még hitványabbá teszi a hatalomért versengőt. De megkockáztatom, hogy nemcsak a vetélkedés (a gyakorító képző eleve pejoratív színezetet ad a szónak), hanem minden verseny, minden olyan megmérettetés, amiben mérnek, összemérnek, tehát amikor képességeket és készségeket, sőt, tulajdonságokat számszerűsítenek, halálosan veszélyes és az ember rossz ösztöneit csalogatja elő. Még akkor is, ha a páros és csoportos mérkőzések óriási teljesítményekre sarkallottak az idők során, ha végig a történelemben, a civilizáció- és kultúrtörténetben is a legfőbb hajtóerő az ilyen-olyan verseny volt. Azt is tudom, hogy a pedagógia egyik alapeszközét teszem most kérdésessé, meg hogy alig akad életterület, ahol nincs küzdelem - csakhogy többnyire már nem a létért, nem evolúciós értelemben, hanem valamilyen helyezésért. És éppen ez a szinte tökéletes lefedettség aggasztó.
De mindenekelőtt: elképzelhető-e, létezik-e jobb, másféle ember- és társadalomideálból eredő közösségépítő, nevelő módszer? Naivan azt hiszem, hogy igen, van. És azért tűnhet naivnak, amit mondok, mert homlokegyenest ellenkezik mindenféle bevett elmélettel, s főként minden társadalmi gyakorlattal, s mert tulajdonképpen csak a saját életemet és meggyőződésemet hozhatom példának, ami nélkül - szentül hiszem - nincs érvelés és bizonyítás, ugyanakkor talán nem elegendő a bizonyításhoz.
Tény, hogy már gyerekként - jó okom volt rá - erősen vágytam a vetélkedés nélküli, de tempós és termékeny életre, és az úgynevezett magánéletbeli lehetőségeken túl elbűvölt a művészet mérkőzés nélkülisége. Igaz, a "nélküliség" nagyon is viszonylagos, hiszen az ókori Athén tragédiaköltői versenyei meg az újkor ezerféle művészeti pályázata, akadémiai rangsorolása cáfolják, hogy a művészet és a művészek valaha is kivételezetten meglettek volna vetélkedés nélkül. Hogyan gondolhattam, hogy a szellemi produktumok nem mérhetők össze, mikor a legnagyszerűbb tudósok is versenyeztek, például egy-egy felfedezés vagy találmány elsőségéért?! Pedig így gondoltam, s ma még inkább így gondolom: a művészet lehetne egészen verseny nélküli - mintát adva ezzel egy humánusabb és - a szó szoros értelmében - szellemesebb magatartásmódra. Ugyanis minden verseny során biztosan van nyertes és vesztes - s nekem ez a megosztottság, a mesterséges polarizáltság visszatetsző. Hiszen a művek önmagukban, hát még összeadódva - de semmiképpen nem összemérve értékesek! Nem kétlem, hogy Szophoklészt vagy Euripidészt motiválták a dionüszoszi versenyek, ahogy Arany Jánost is az Akadémia pályázata a Toldi írásakor. De talán nem más művek felett akartak diadalmaskodni. Hadd higgyem, hogy ha már motivációt keresünk, erősebb, ösztönösebb késztetés volt, hogy időn és téren átnyúlva megérinthetik embertársaikat - katarzist provokálhatnak.
Az a verseny nélküliség, amiről ábrándoztam, és felnőtt életem során makacsul törekedtem megvalósítására, mindenekelőtt öntudatos individuumot feltételez. Szó sincs az egyéniség, a személyesség háttérbe taszításáról. Az "alázatos"-nak vagy csak "szerény"-nek mutatkozó alkotók gyanúsak is nekem. A művek létrehozói különben nyilván ugyanúgy (vagy még mohóbban) szomjazzák az elismerést, végső soron a halhatatlanságot, mint mindenki - de nem szükségszerű, hogy üzleti nyomásra az elismerés közönséges sikerré silányodjék. Figyelemfélére, az együtt érzés-gondolás megsejtésére minden ép lelkű embernek szüksége van, de az nem téveszthető össze a manipulált érdeklődés felkeltésével, amit aztán a rajongók számával fejeznek ki.
Különös, de a szellemi értékrendet nem segíti, hanem alapjaiban támadja, zilálja az ilyen-olyan rangsorolás és kanonizálás. A műveket - mint az embereket is - szerethetjük, haragudhatunk rájuk, idegenkedhetünk tőlük, dédelgethetjük magunkban, de hogy osztályozzuk őket, az nevetséges.