"...az elsőségért... dúlt a harc" - írja Tacitus
az Otho és Vitellius közötti véres torzsalkodásról.
Az elsőségért... Ki ne szeretne
első lenni? Az elsőség kiemel a tömegből. Az elsőség többnyire elismerést, sőt,
rangot ad. Az elsőség a hatalomhoz vezető lépcső. Amíg vágyunk rá, nem érezzük
felelősségének súlyát; ha elértük, már diktálhatunk: meg- és kioszthatjuk a
felelősségeket. Ahol első van, ott vannak másodikak, harmadikak és sokadikak
is. A rangsort a verseny teremti. De milyen verseny? Miben és miért folyik a
versengés? Az olimpiai aranyért, a közönség tapsáért, a polgármesteri székért,
az egyesület elnöki posztjáért, az akadémiai tagságért, netán az államfői
kinevezésért - vagy a másik szemében felfénylő háláért, az értelem apró
győzelmeiért, a békesség megteremtéséért...? A győztes etikáját a verseny
mineműsége szabja meg. Feltehetően amiben első vagy, az foglyul is ejt.
Diákkoromban megszoktam, hogy első vagyok, legalábbis abban a vidéki városi,
legfeljebb megyényi környezetben, ahol megmérettem. Kiváló tanuló voltam, sorra
nyertem a tanulmányi versenyeket, jó voltam az atlétikában is. Nem küzdöttem az
elsőségért, csak úgy jött. Természetesnek éreztem a tudásvágyat, örültem, hogy
tanulhatok. Az egyetemen persze nem én voltam az évfolyamelső, s lám, milyen
ravasz az önértékelés mechanizmusa: azonnal kerestem olyan területeket, ahol én
voltam (vagy lehettem volna) a legjobb. Az első. Igaz, hogy fizikából csak
négyesre szigorlatoztam, de mindenki hozzám jött a kollégiumban, ha latin
idézeteket kellett lefordítani vagy megmondani, kik voltak Lermontov kortársai.
Ez a ravaszkodás mindmáig elkísért, s talán sokszor ez jelentett vigaszt
vesztes helyzetekben. Amikor vezető állásba kerültem, azaz első lettem egy
bizonyos körben, akkor sem a "hatalomnak" örültem, hanem az alkotásra
használható nagyobb szabadságnak. Nyilván előfordult, hogy akaratomat
ráerőltettem beosztottaimra is, de sem furfanggal, sem hízelgéssel, sem
erőszakkal nem akartam mindenáron első lenni. Az, hogy nem voltam hajlandó
beiratkozni a "foxi-maxi"-ra, komolyan fenyegette üzemvezetői
állásomat, de talán orosz és angol nyelvtudásom miatt mégiscsak szükség volt
rám. Hogy tudtam-e, tudok-e örülni mások elsőségének? Kényes kérdés. Sokszor jut
eszembe Schopenhauer kesernyés szellemessége: "Mindenki annyit dicsér a
másik emberben, amennyinek utánzására képesnek tartja magát."
Hatalom miatt törekedni az
elsőségre veszélyes játék. A hatalomvágy valószínűleg megmérgez mindenkit, akin
eluralkodik. Ez lett a sorsa Othónak és Vitelliusnak is, vérfürdőkben fogant
hatalmuk visszaütött, egyikük sem győzött igazán, mindketten gyalázatosan
végezték.
"Sírni csak a győztesnek
szabad" - mondta Székely Éva, az olimpikon. Az én értelmezésemben: az igazi
győztes azért sír, mert ajándéknak érzi elsőségét, akkor is, ha mindent megtett
érte, és tudata mélyén érzi, hogy ő a legjobb. A nagy ajándék pedig
örömkönnyeket csal ki szemünkből. A nagy elsők mindig hálásak és alázatosak.
Mintha ebben (is) igaza lenne
Jézusnak: "Aki első akar lenni közöttetek, legyen olyan, mint aki
mindenkinek szolgál." Persze a szolgálat - ma már kiveszőfélben lévő -
nemes és nemesítő értelmében.