Liget.org »
2008 / 11 » Fenyő Ervin
– Útlevél nélkül
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=64
In memoriam Károly S. László
1982. szeptember végének egyik estéjén, talán nyolc óra tájban, hárman álltunk a Keveháza utca 19-21. legfelső emeleti lakása előtt: Kádas Ági, Kálmán Pista meg én. Már besötétedett. Az utcai lámpák fénye homályban úszott. Hideg, kellemetlenül szeles idő volt. Kevesen jártak az utcán. Szombat este van? Valaki átvág a kicsinyke téren, ahonnét jól látszik a Kelenföldi pályaudvar és a többszintes lakótelep is. A fickó átmeneti kabátot visel, fázik. Körülnéz, gallérját felhajtja, a kabátját összehúzza, és zsebébe bújtatja a kezét, így melegszik.
Azt az estét így őrzi emlékezetem.
Egy este volt. Egy a sok közül.
A folyosón ajtók, kétoldalt egymástól azonos távolságra. Igazi falanszter-ház. Áporodott szag. A zöld linóleum halványan verte vissza a folyosói neonok fényét. Nem váltottunk szót, várakoztunk. Sanyi nyitott ajtót. Tekintetében volt valami esendő, amit egy ideje már ismertem. Ám akkor este minden addiginál szelídebb fény csillogott a szemében. Csaknem üres volt a szoba, ahová először léptünk, könyvek papundekli-dobozokban a jobb oldali kis szobában. A nagyban néhány szék meg az íróasztal árválkodott, melyről most tűnt csak föl, milyen összetákolt, ügyetlen darab: két téglasorra fektetett használaton kívüli ajtó. A nagyszoba ajtajától balra ültünk le, szemben velünk Kati és Sándor. Kati izgatott volt, Ágnes riadt, Pista tekintete minden kétség ellenére biztatott. Ünnepélyesek voltunk. Halkabban beszéltünk a szokottnál, el-elvétve felnevettünk - így könnyebbült a feszültség -, mosolyogtunk inkább.
Egy éve tudtam már, hogy Kati és Sanyi Svájcba készülnek, bizonytalan ideig ott ének majd: euritmiát fognak tanulni Dornachban. Magyarországon az idő tájt erre nem volt lehetőség. Ezzel a sajátos mozgásművészettel néhány nyugati utamon találkoztam, Svájcban és az NSZK-ban. Magam is részt vettem egy-egy zárt, hétvégi kurzuson, ahol megtapasztalhattam, mi ez. Nem szerettem az euritmiát, megmosolyogtam. Sanyinak sokat jelentett. Egyszer Kádas Ági Astoria melletti lakásán mesélt róla - meggyőzött, hogy valami értelmesre bukkant, amiért érdemes áldoznia is.
Azon a szeptember végi estén a terveikről beszéltünk, kik várják őket, kik segítenek - minden gondosan elő volt készítve -, szó volt arról is, hogy mi várható itthon. A lakásban - ameddig a hatóságnak szemet nem szúr, hogy elmentek - én lakom majd, így beszéltük meg. Sándor mindent gondosan felírt, mikor kell számlákat fizetnem, mit kell mondanom a házban az érdeklődőknek, a házmesternek, a közös képviselőnek. Hallgattam, mit mondanak. Izgalmas volt. Mintha hirtelen a nagyok közé csöppentem volna.
*
Miért mentek el? Miért mentek Svájcba, a bizonytalanba? Mire kerestek és reméltek választ?
Sanyi spanyol-néprajz szakon végzett a budapesti egyetemen. Az utolsó éveket nem nagy kedvvel csinálta végig, talán halasztott is egy évet. Egyéni levelezőként tette le az utolsó vizsgákat, saját bevallása szerint főleg azért, mert végre valamit be akart fejezni. A spanyol nyelv fontos volt neki. Olykor jegyzeteit, verseit is spanyolul írta. Így teremtett külön világot magának, ahová csak neki volt bejárása. Az egyetem elvégzése után a Néprajzi Intézet munkatársa lett, együtt dolgozott Erdélyi Zsuzsannával. A népi siratók érdekelték. Az ősi szövegekben a szellem időtlen megnyilvánulását látta. Úgy érezte, e dallamok, e nemzedékről nemzedékre hagyományozódó rigmusok olyan világot őriznek, mely a 20. századi ember számára is tanúskodik a szellem eltűnőben lévő jelenlétéről. Szenvedélyesen kutatta ezt az ősi bölcsesség-forrást, s egy bogaras ember precizitásával jegyezte le a bonyolult dallamokat, a kántált szövegeket. A Hegyet hágék, lőtőt lépék (1976) című híres kötetben, melyben Erdélyi Zsuzsanna az általa gyűjtött archaikus népi imádságokat közreadta, a függelékben közölt énekek legtöbbjét Sanyi kottázta. A Magyar Néprajz V. kötetében ő írta a Siratóének című fejezetet. A doktorátust elvből nem tette le. Csak azért, hogy intézeti állását biztosítsa, erre nem volt hajlandó, inkább vállalta az ebből fakadó nehézségeket. Nyomasztotta a politika, a hivatalosságok szamárságain mosolygott, s ha nagy ritkán dévaj kedve támadt, remekül kifigurázta őket. Karriervágyat nem érzett. Társaságban fegyelmezett volt, szemlélődött és hallgatott, ritkán mondott véleményt, négyszemközt, barátilag igen, akkor sem elhamarkodottan, de meglepő határozottsággal. Makacs volt, kötelezőnek érezte tisztánlátása, szellemi önállósága megőrzését. Irtózott az egyenruhától, egyen-gondolattól, egyen-élettől. Törékeny alkata, ahogy oldalra hajtott fejjel figyelt, Petőfire emlékeztetett. Kis szakállt és bajuszt viselt. Saját ritmusa szerint élt. Végtelenül pedáns volt, nagy rendet tartott a dolgai között. Hosszú, csontos ujjú művészkeze volt, ezért is ajánlotta neki hegedűtanárnőnk a hegedű helyett a brácsát. Legszívesebben török kávét ivott. Elkészítésének külön rituáléja volt. Kis rézedénykében kétszer forralta át a forró vízbe hintett két kávéskanálnyi kávéport, majd a csapból vékonyan csordogáló hideg víz alatt gyors mozdulattal elhúzta az edénykét. Jóízű kávé volt, nem savanykás, mint legtöbbször a presszókávé. Sanyi művelt volt, sokat olvasott, németül, olaszul, és persze spanyolul. Kedves költőit maga fordította; Angelus Silesiust, Dantét, Goethét, Rilkét, Novalist, Traklt, Morgensternt szerette különösképpen. A kortárs magyar költők közül Pilinszkyt, Nagy Lászlót és Weöres Sándort. Legkedvesebb költője Ady volt.
Az emlékezet furcsa játékot űz velem: nem tudom megmondani pontosan, mikor találkoztam először Sanyival. Talán 1970-ben. Tavasszal? Őszszel? A hegedűtanárnőm, Skultéty Erzsi néni mondta: "Édes fiam, szeretném, ha megismernél egy kisfiút. (22-23 éves lehettem akkor, Sanyi másfél évvel volt idősebb nálam.) Kérdezni szeretne tőled valamit." Ennyit mondott. Erzsi néni nemcsak nagyszerű muzsikus és rendkívüli képességű zenepedagógus volt, de különleges érzékkel ismerte fel emberek azonos irányultságát, s abban lelte kedvét, hogy találkozásaikat elősegítse. Mindig csak annyit mondott, amennyire feltétlen szükség volt. Így történt hát, hogy egy előre megbeszélt időpontban Erzsi néni lakására mentem. Ott találkoztam először Sanyival. Brácsázni tanult, nagy krízis után akkor kezdte újra. Látásból ismertem. Húgával, Zsuzsival egy csoportba jártam szolfézsra a Kertész utcai iskolába a hozzám megkülönböztetett jóságú Szmrecsányi Magda nénihez. Erős csoport volt, csupa válogatott zenei tehetség - kivéve engem s talán még egy-két gyereket. Tudtam tehát Sanyiról, mint ahogy a kisebb gyerekek ismerik osztálytársaik, csoporttársaik nővéreit, bátyjait. Fordítva ez nincs így. Ő semmit sem tudott rólam, csak hogy a színművészetire járok.
A hegedűórának vége volt. Sanyi zavartan tette tokjába a brácsáját, alig nézett rám. A szokásos bemutatkozáson kívül pár közömbös szót váltottunk, Sanyi mosolygott az orra alatt. A mosoly a "szervezésnek" szólt, Erzsi néni határozottságának, ahogy találkozásunkat előkészítette. Sanyi bámulta az energikus, idős embereket. Emlékszem, nemegyszer milyen hévvel utánozta Göllner Lajos bácsit, aki súlyos gégeműtétje ellenére töretlen energiával és életkedvvel beszélt az antropozófiai mozgalom nagyszerű jövőjéről. Együtt jöttünk el Erzsi néni Bercsényi utcai lakásáról. Lassan baktattunk. Sanyi elárulta: a színház érdekli. Szeretne próbákat nézni. Végigülni, ahogy elkészül egy előadás, ahogy egy színész megküzd a szerepével. És kiderült még valami: az antropozófia is érdekli. Engem is érdekelt. (Alighanem ez volt az ok, amiért Erzsi néni előkészítette a találkozásunkat.) Megbeszéltük, hogy egyszer majd elmegyek a barátaihoz, megnézem, mit csinálnak, mi történik ott. Az idő tájt ezek a kisebb, antropozófia iránt érdeklődő baráti közösségek titokban, magánlakásokon találkoztak. Nem tudom, mikor voltam ott először, de érdekesnek találtam az összejövetelt, és rokonszenvesnek az embereket. Többször mentem Sanyival Akácsos Lili néni Benczúr utcai lakására. Lili nénivel jó volt találkozni, derű és érdeklődés sugárzott a lényéből. Nála ismertem meg Kádas Ágit, Kálmán Pistát, Kőrösi Annát és Gerle Jánost, Barth Mártát, Makovecz Imrét, és Katit, Szabó Katit, Sanyi feleségét. Meg persze másokat is. A Madách Színházban elintéztem, hogy Sanyi próbákat nézzen. Nem emlékszem a darab címére, de amit látott, nem lelkesítette. Erről keveset beszélt. A barátaival megmaradt a kapcsolatom. Különösen Kálmán Pistával. Szívesen voltunk együtt. Anna, János, Ági, Pista, Sanyi, Kati meg én Prágába is együtt utaztunk. A Hotel Krivánban laktunk. Meg tudtuk fizetni! Közel volt a Kehely. Ott vacsoráztunk. Vagy a zsidónegyedben, Kafka házának közelében. "U Rudolfu" - hirdette a cégtábla. A kis helyiségben alig lehetett asztalt kapni, nagyon jól főztek. Élveztük a várost. Az óvárosi teret, a Mala Strana Namestit, a Károly hidat, a Vencel teret, a Hradzsint. És végigjártuk a sörözőket. Pista vezetett minket egyiktől a másikig. camembert-t vettünk a Párizs boltban, eredeti, francia camembert! És sokat nevettünk. Anna és János nem, de mi többiek Krakkóba is elmentünk. Talán kétszer is. Másodszor a juvenáliára. Juvenália - diákünnep. A Rineket tankok vették körül. Kevesen jártak az utcán. Az arcokon semmi sem látszott. De az ünnep elmaradt. Híre járt: egy egyetemi hallgatót meggyilkoltak. A város különböző pontjain az emberek mécseseket, gyertyákat gyújtottak. Fegyelmezettségük lenyűgöző volt. Az egyik kapu előtt hosszú sor állt. Lassan araszoltunk befelé. A csigalépcső alatt is gyertyák, mécsesek sokasága. A feljáró mellett egy fiatalember angolul megsúgta, hogy a diákot itt lökték a mélybe, pont ide, ahol most állunk. Azt híresztelik: részeg volt. Ez nem igaz. A fiú soha nem ivott. Ő ismerte. Intett a szemével, hogy figyelnek minket. A lépcsőházat a kapuval szemközt foncsorozott üvegtábla határolta. Rejtélyes alak mozgását lehetett érzékelni az üveg túloldalán, ott, ahol a foncsor megkopott. Híre járt, hogy a krakkói bíboros érsek, bizonyos Karol Wojtyla gyászmisét mondott az elhunyt diákért.
Pesten is gyakran találkoztunk, legtöbbször Pistánál, Óbudán, a Szél utcában. Kínai vagy más egzotikus ételeket ettünk. Pista magas szinten és hihetetlen becsvággyal művelte a főzés tudományát. Választékos kultúrával terített, ami hozzátartozott az együttlétek méltóságos, baráti rituáléjához. Mint ahogy a habókos szomszédokról szóló történetek is. Álltunk a gangon, és búcsúzásképp Pista mesélt. Mariska néniről és az ő macskájáról... Sok Mariska néni van és sok macska. De ott, akkor, hétről hétre beavatást nyertünk annak a bizonyos Szél utcai, egyetlen Mariska néninek és páratlan macskájának történetébe.