Liget.org »
2008 / 11 » Kállay Géza
– "Olyan művet látsz, mely életet másol" - Shakespeare:
Téli rege
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=60
A Téli rege szinte geometriai középpontjában állva nem csupán az Idő ugrik át - a "nyájas szívü néző" "képzeletében" bízva - tizenhat évet; a képzeletnek is hatalmas távolságokat kell átfognia a mediterrán, és mégis hideg Szicília, és az északi, és mégis üde-zöld Bohémia szigetei között; hidat kell vernie a "mély szakadék fölött" (I; 1; 29), mely a tragikus, gyötrő kétely, a gyilkos ítélet, a még gyötrőbb megbánás és a majdnem teljesen idilli, álöltözetes-szatírjátékos-bohóctréfás, komikus pasztorál között feszül. S a térbeli, földrajzi távolság a szereplők közötti egyre mélyülő távolság, az ’űr’ a ’vákuum’ értelmében vett semmi, az egyre hangsúlyosabb különállás és egyre komolyabb különbség jelképe lesz, amelyet, paradox módon, épp a szinte teljes hasonlóság fog - szinte szó szerint és a szemünk előtt - megszülni.
A Téli rege épp a két ország különbségeivel és a közöttük feszülő távolsággal kezdődik: két nemes úr, a bohémiai, később a darab szövevényében teljesen eltűnő Archidamus és a megbízható, előbb Szicília királyát, Leontest, majd Bohémia urát, Polixenest szolgáló Camillo beszélgetnek arról, milyen lesz majd, ha Leontes visszaadja a vizitet Polixenesnek. Már az is ironikus, hogy az udvaroncok olyasmiről kezdik a szavak versenyét, ami a darab során sohasem valósul meg, tehát végig egyfajta "fikció" marad, hiszen Leontes sohasem megy Bohémiába - Polixenes tér majd vissza az V. felvonásban Szicíliába. De már a nemes urak retorikai párviadalában is azon van a hangsúly, hogy - mint Archidamus mondja - "mekkora különbség van a mi Bohémiánk meg a ti Szicíliátok között" (I; 1; 3-4). Az udvariaskodás azonban azonnal a beszéd összezavarodásába és elerőtlenedésébe torkollik; miközben Archidamus így bizonykodik: "Csak azt mondom, ami a szívemen:", éppen a szívből - az eredetiben a "tudás legmélyéből" - jövő szavak lesznek hozzá hűtlenek: "mi nem vagyunk képesek ekkora parádét... ilyen derék... lásd, nem is tudom, hogy mit mondjak" (12-13). Színpadon nem éppen biztató, amikor - persze éppen szerepe szerint - az egyik karakter már a tizenharmadik sorban nem tudja folytatni szövegét, ráadásul Archidamus még ebben a sorban "álmosító italokat" helyez kilátásba, hogy a szicíliaiak érzékei "megtompuljanak", és ne vegyék zokon Bohémia ennél jóval kisebb majdani vendégszeretetét. Camillo ezt rögtön a darab első kereskedelmi metaforájával viszonozza: "Nagyon is busásan fizetsz azért, amit tiszta szívünkből adtunk" (18-19), de ezek éppúgy csupán szavak, ahogyan egyelőre a "busás fizetség" is csak szavakban történt. Archidamus azzal igyekszik további hitelt adni mondatainak, hogy belső meggyőződésére és becsületére hivatkozik, amely mintegy közvetlenül "tolul az ajkára": "Hidd meg, nem ok nélkül beszélek: a becsület bír rá, hogy ki is mondjam", de az eddig elhangzott, puszta udvariaskodásnak ható néhány mondat máris a szavak színpadi erejének kérdését feszegeti. Ki tudja-e mondani a szó azt, amit valaki belül érez, mérhe-tő-e, ami a szívben, az elmében van azzal, amit nyelvnek hívunk, "paritásban" van-e a belső a mindig külsővé váló, a levegőben szétszóródó beszéddel? Azt mondja-e a beszéd, amit belülről érzünk, vagy éppen azért kezdünk érezni valamit, mert a nyelv már megformálta és éppen formálja számunkra, amit érezni vélünk vagy érezni akarunk? Mit érzünk vagy éreznénk nyelv nélkül? És ha a nyelv formálja a belsőt, nem csapja-e be a beszélőt lépten-nyomon? Mivel "ellenőrizhetnénk" ezt? Csak nem megint a nyelvvel? Vagy a beszéd mindig túl kevés lesz a belsőhöz képest és kezdjük megint a nyelv megjelenítő képességeinek semmiségét felhánytorgatni? Vagy épp, hogy túl sok a szó, és abba fullad bele az érzés? Vagy a beszélő, a vendéglátó (hiszen a színpadmester is egyfajta házigazda) kénytelen valami egyébhez, talán éppen varázsitalhoz, színpadi csodához nyúlni, hogy a hétköznapi érzékek bámulatba esve eltompuljanak, és valami mindennapin túli jelenségre élesedjenek ki? A színpadi látvány lenne az, ami a drámaírót és a színészt kisegíti a dadogásból? De a szabad szemmel látható, felmérhető látvány éppúgy nem "szabad", ahogyan a fülhöz (elméhez, szívhez) szóló beszéd sem az: a látvány éppúgy értelmezésre és magyarázatra szoruló jelek együttese, mint a nyelv, és honnan jön az értelmezés? A szívből, az elméből, a nyelv készen kapott fordulataiból, amelyekről sorban újra meg újra kiderül, hogy kölcsönösen egymást tartják, egymástól függenek?
Ahogy Shakespeare drámáiban oly sokszor, az első, "ártatlan" és sohasem a főszereplők szájából hallott dialógus "kódolt" formában már tartalmazza a darab legfontosabb témáit. Camillo is csak látszólag beszél másról, amikor - persze inkább a néző számára, hiszen Archidamusnak ezzel tisztában kell lennie - a múlthoz fordul, és azzal akarja magyarázni a jelent: "Szicília [azaz Leontes] már nem tudja magát ennél kedvesebbnek mutatni Bohémia [azaz Polixenes] iránt", hiszen együtt nevelkedtek, és bár a királyi hivatal felnőtt korukban hatalmas és veszedelmes távolságot teremtett köztük, azért "találkoztak", de épp, hogy idézőjelben, képletesen: Camillo mondatai hemzsegnek az olyan szavaktól, amelyekkel a fikció modalitására szoktuk felhívni a figyelmet: "nyájas izeneteket váltottak, mintha együtt lettek volna, noha távol egymástól; kezet ráztak, mintegy mély szakadék fölött; ölelkeztek, mintegy a világ két ellenkező pólusáról" (28-31). Ha meg is maradt a barátság, mennyi volt ebben az öncsalás és a másik áltatása (és hogyan különböztessük meg a hétköznapi tettetést a színpadi játéktól)? Camillo maga sem veszi észre, mennyire kétértelmű nyelvet használ; azt mondja: Leontes és Polixenes "meggyökeresedett vonzódása" "ágakat hajt mostan" (23-24), azonban az eredeti branch ige azt is jelentheti, hogy pont most fog szétágazni, más-más útra térni a szinte testvéri kapcsolat. Archidamus pedig épp a csalást hozza szóba, természetesen tagadásba ágyazva: "Úgy vélem, nincs a világon oly csalárdság vagy egyéb, ami ezt [a barátságot] megrendíthetné" (32-33), azonban mintha csak azért mondaná, hogy rögtön a következő jelenet erre brutálisan rácáfoljon.
Végül az udvaroncok párbeszéde Mamillius dicséretébe torkollik, aki "valóságos gyógyítója az alattvalóknak, frissítője az agg szíveknek". A Mamillius név eleve telitalálat: a latin mamma, ’mell’ szóból származik, a mamilla jelenthet ’mellbimbót’ és ’kicsiny mell’-et egyaránt; ehhez járul a hímnemre utaló -us képző. A kisfiú a következő jelenetben katonásdit fog játszani apjával, "férfiszerepre" készül, azonban a kiszolgáltatottságot és az ártatlanságot nevében hordozza: mintha még mindig anyja tején élne, még nem lenne tőle "elválasztva", és nevében lenne arra ítélve, hogy sohase nőhessen fel. Camillo már-már varázserőt tulajdonít a "sokatígérő úrfi"-nak (35): újra meg újra olyan embereket emleget, "akik mankón jártak, minekelőtte [Mamillius] megszületett", és "most tovább kívánnak élni", csakhogy lássák őt férfivá cseperedni, egyébként "szíves örömest meg is halnának" (39-42). Mindez azzal lehet összefüggésben, hogy Shakespeare korában sokan hittek a szent életű királyok karizmatikus erejében, akik kézrátétellel képesek gyógyítani; a Macbeth IV. felvonásában például több utalás történik az angliai Hitvalló Edwardra (bár - talán hangsúlyosan - személyesen sohasem jelenik meg a színen); őt "egész sereg nyomorult / Lesi már kint; betegségük dacol / Minden tudománnyal; de őt az Ég úgy / Megáldotta, hogy akit keze / Érint, rögtön meggyógyul" (IV; 3; 142-146); még az Edward koronáját viselő Jakab király is megpróbálkozott kézrátétellel gyógyítani. A mankón bicegő öregek valószínűleg arra várnak, hogy Mamillius végre nagykorú legyen, trónra lépjen és kézrátétellel meggyógyítsa őket. De a derűlátó mondatok közé ismét nehéz, kétértelmű levegő tódul, ugyanis Archidamus azt találja mondani: "Ha nem volna fia a királynak, akkor [a betegek] alkalmasint addig szeretnének mankón bicegni, míg a királynak fia nem születik", és a kimondás jelenének pillanatában a valós tényeknek ellentmondó feltételes módot (a kontrafaktuális kondicionálist) a valós jövő söpri el: hamarosan nem lesz fia Leontesnek, mert Mamillius meghal, azaz a darab végén az is bizonyos, hogy Szicília végleg karizmatikus uralkodó nélkül marad, még akkor is, ha Leontes halála után veje, Florizel foglalja el a trónt.