|
|
Ács József
AZ ÉNEK ÉNEKE
Tárgyak rengetegében
Mennyire elszaporodtak körülöttünk a tárgyak! Mintha csak egymást nemzenék! Az emberek tárgyakkal szövetkeznek tárgyakért, élményt tárgyaktól remélnek, megunt tárgyaktól szabadulnának. Szeretetünknek tárgya van, sőt, a szeretet is tárgy, hiszen nyelvünk szerint adjuk-kapjuk. A vágy tárgya elvben megszerezhető és birtokolható. Tárgy mindaz, ami állandó, körülhatárolható, ami odakint
van, olyan, akár egy kődarab, akarattalan, felemelhető és elejthető,
mozgatható, alakítható, gyúrható-rúgható, mégis mindvégig ugyanaz, mert
halott: magától nem változik, nem mozdul, nem alakul. A tárgyak maguktól nem kapcsolódnak más tárgyakhoz: ridegen összekoccanó söröspalackok. Tárgy
az, ami kisebb nálunk, a mindenség változó szövedékéből kiszakadt vagy
kiszakított, hányódó töredék, csonka, részleges, olyan, viszonylag
állandó csoportosulás, amit még áttekinthetünk, amivel szemben fölénybe
kerülhetünk, ami felett hatalmunk van. Mi vagyunk az alany, a formáló
erő, aki hatalma birtokában e tárgyakat tetszése szerint átrendezi és
átalakítja, kapcsolatba hozza és csoportosítja.
Az alkoholista és sörösüvege
Egyes törzsek világszemlélete animisztikus: úgy hiszik, a világon
mindennek, így a tárgyaknak is lelkük van. A modern ember ezotériája
inkább csak kompenzáció: az életét és gondolkodását a felvilágosodás
óta mindinkább átható általános eldologiasodást ellensúlyozza vele.
Aki eltárgyiasít, az a nyelv csapdájába esik: a terminusokat olyan neveknek tekinti, melyek dolgokat jelölnek. Anyag és szellem, test és lélek, tartalom és forma, Descartes res cogitansa és res extensája: se szeri, se száma azoknak az egymással birkózó fogalompároknak, melyek tagjai azáltal, hogy dolgoknak tekintik őket, valamiképpen egy szintre, közös nevezőre kerülnek, holott a létező tulajdonságai nem abban az értelemben léteznek, mint a létező.
A modern ember már csak ilyen: szeret mindent
önmagával szembeállítani, mint alkoholista a sörösüveget - különben nem
érzi magát biztonságban. A szembeállított dolgok, azaz objektumok megfoghatók, tapogathatók, uralhatók. Maga a fogalom, a Begriff szó is effélét fejez ki. A fogalmakkal óvatosan kell bánnunk: ha mindent szembeállítunk magunkkal, hogy megragadhatóvá tegyük, kívül kerülünk mindenen. Fogalmat persze ehhez is gyártottunk: ezt nevezzük elidegenedésnek.
A mindent tárggyá tevés buzgalma abbéli
igyekezetünkben gyökerezik, hogy uralmunk alá hajtsuk a világot. Csak
egy baj van: amit így uralmunk alá hajtunk, az nem a világ.
A redukcionizmus kísértése
A kép ugyanis hiányos. Nem jelenik meg benne, ami meghatároz bennünket
anélkül, hogy meg tudnánk határozni. Amit nem mi ragadunk meg
fogalmainkkal, hanem ő ragad torkon bennünket. Ez az alapélmény kívül
reked a modernitás világnézetén, de visszatér szorongás formájában.
Nemcsak a folyamatokat, viszonyokat és
minőségeket alakítjuk át objektumokká, hanem magát a szubjektumot is.
Az ego, az Én fogalma arról győzköd bennünket, hogy a
szubjektum is csak egy a világ dolgai közül: se jobb, se rosszabb, épp
olyan, mint a többi. A szubjektumot objektummá redukálni: reductio ad absurdum. Ha a szubjektum is dolog volna, felszámolnánk a szubjektum és az objektum közti különbséget. Márpedig ha nincsen szubjektum, objektumok sincsenek.
A felvilágosodás a szabadság nevében egyfelől
védelmébe vette a szubjektumot, másfelől igyekezett ennek a
szubjektumnak a szubjektivitását kiküszöbölni, ami azonban nem
sikerült: a szubjektivitást nem kiküszöbölte, hanem elfojtotta.
Mesterkélt ál-objektivitása mögött megindult a szubjektivizmus egyfajta
egészségtelen fortyogása. A szubjektum helyére az objektumként
elképzelt szubjektum került, a szubjektivitás pedig feloldódott a
szeszélyben és az önkényben.
Ha, mert hitünk szerint csak tárgyak léteznek,
énünket is tárgynak tekintjük, akkor mindent csak elképzelt
objektum-énünk vonatkozásában, közvetve élünk át. Az Én bizonyos
értelemben csakugyan tárgy: azonosulásunk tárgya.
Az ember képzelheti, hogy egy a tárgyak közül: felettesének
engedelmeskedő elnyomott hivatalnok, hogy a város utcáin sodródó kavics
vagy egy test nevű bőrzsák lakója, de ha nem tetszik neki a divatjamúlt
mese a szellemről a gépezetben, akkor hiheti, hogy egyszerűen azonos a testével. Ezt a népszerű megoldást a szépség- és egészségipar is támogatja. Nyugodtan kimondhatjuk, hogy az énjének alávetett, az ego fogalmában rekedt ember a maga szemében tárggyá válik: saját magán is kívül kerül.
Az ember akkor lesz tárgyhoz hasonlatossá, akkor szűnik meg szubjektum lenni, ha meghal. Aki már halála előtt tárgy, az rabszolga. Élőhalott. Zombi.
A tárggyá levés ős-iszonyata elől menekülő, rettegő emberek erőszakossá
és agresszívvá lesznek: szubjektum voltukat csak azzal bizonyíthatják,
ha az ólmosbot túlvégére kerülnek: hatalmat szereznek és ők tesznek
tárggyá másokat.
A koboldkórus
A bálvány olyan tárgy, amiről elhisszük, hogy lelke
van, tehát szubjektum, akinek hatalma van felettünk. Aki önmagát
bálványozza, előbb tárggyá teszi magát, majd e tárgynak lelket képzel.
Mikor ezzel a meghamisított szubjektummal helyettesítjük a valódit,
labirintikus énszerkezetre teszünk szert. A gipszkarton fal túloldalán
ott a kijárat, hallatszik tán még a lombsusogás is, a labirintusból
magunk állította szabályok szerint kiutat találni mégis reménytelen. Ha
gondolati úton keressük, kik vagyunk voltaképpen, megfejthetetlen
rejtvényt csinálunk abból, ami pedig mindannyiunk számára a lehető
legközvetlenebbül, eredendően adott.
Énünk az, amivel azonosulunk. Ha
belefeledkezünk egy filmbe, testi mivoltunkból kiemelkedve átlépünk a
főhős szerepébe. Csakhogy ahány helyzet, annyi azonosulási lehetőség:
annyi én. Nem egy énünk van, hanem ezernyi. Az ének dominanciaharcot
folytatnak egymással. Minden én szerep, minden szerepből más
cselekvések következnek: melyik szerint cselekedjünk? Aki leteszi a
garast valamelyik szerep, valamelyik én mellett, s döntéseivel
fokozatosan megszilárdítja a megfelelő gondolati pályákat, onnantól nem
az életét éli, hanem a szerepét. Portásként, írófejedelemként, családi
zsarnokként, balekként, a falu bohócaként él, és akként is hal meg. A
szétmorzsolódó világban a modern ego-embernek már több szerepet kell
játszania egyszerre. Hol ezzel, hol azzal azonosítja magát, hol
szándékosan, hol önkéntelenül, ezernyi énje voltaképpen a világ sajátos
leképeződése egy villódzó raszteren: a tévé képernyőjén áll így össze a
kép ezernyi apró pontból. Ezt a képet sosem látja egyben az, aki mindig
valamelyik képpontban tartózkodik. Ott hol minden kék, hol minden zöld,
hol minden vörös. Persze még aki a kép fölé emelkedik, az sem a világot
látja, hanem a lehetséges értelmezések seregét. Szüntelenül zeng a
koboldkórus, zeng az ének éneke.
A nagyvárosi környezetben megállás nélkül jár a
rábeszélőgép. Másodpercenként harminc ajánlatot fogadunk vagy utasítunk
el. A sajtótermékek, illetve azok olvasói-nézői a legellentétesebb
felfogásokat ajánlják egyidejűleg. Nincs az a nézet, amit cáfolni ne
sietne rögtön harminc másik ember. Véleményeket hallunk mások
véleményéről mondott véleményekről. A modern tudat törmelékes: nem
mozdulatlan tófelszín, tükör, hanem fém-üveg darálék. A kis
tükör-morzsákon már csak a többi tükör-morzsa tükröződik a
végtelenségig sokszorozódva: megannyi tárgy.
A szeretet és gyűlölet tárgyai
A tárgy metaforája azért is félrevezető, mert óhatatlanul azt
sugallja, hogy mindenki ugyanazokat a tárgyakat látja. A sörösüveg az
sörösüveg. Ez azonban nincs így.
Az egyes pszichoanalitikusok által
kifejlesztett és képviselt tárgykapcsolat-elmélet szerint
személyiségünk szerkezete tudattalan belső tárgykapcsolati struktúrától
függ. Ez a struktúra velünk született attitűdök és a világban szerzett
tapasztalataink kölcsönhatásából formálódik ki, legfőképpen
csecsemőkorunkban, mikor a világot még lényegében az anyai test jelenti
számunkra, mely szeretet és gyűlölség tárgya egyszerre. Ekkor alakul ki
a jó és a rossz, a félelmet, fájdalmat keltő vagy kielégülést,
megnyugvást adó tárgy képzete, s a viszonyunk hozzá. A tárgy éppúgy
lehet fizikai objektum, mint személy, mert a tárgyak ebben a
rendszerben egyszerűen az érzések és érzelmek kicsapódási gócai.
Valójában tehát nem is a világgal állunk kapcsolatban, hanem belső reprezentációinkkal. Tárgykapcsolati alapmintáink szerint azonosulunk (alakítunk ki ént), és vetítünk képzeteket a külvilágra. Ami kívülről nézve a személyiség szerkezete, a személyiség felől nézve a valóság szerkezete.
A belső tárgyak, a reprezentációk a külső tárgyakban egyre csak
ürügyeket keresnek és találnak. Előbb van meg bennünk a világ
gonoszságának képzete, s csak aztán mutatunk rá valakire, aki ezt
számunkra megtestesíti. A megfeleltetés természetesen már a kulturális
mintákkal kölcsönhatásban alakul ki. A manipuláció sem csinál egyebet,
mint hogy javaslatokat tesz: kitölti a tanácstalan emberek helyett az
űrlapot, kijelölvén, kit szeressenek, s ki legyen utálatuk tárgya.
Mi a vita tárgya?
Az a tény, hogy egy tárgyhoz a legellentétesebb reprezentációk
kapcsolódnak, magyarázatot ad az újra meg újra felbukkanó és
felszámolhatatlannak tetsző konfliktusokra. Ezek a kívülálló számára
nevetségesek és érthetetlenek. A tárgy szerepe annyi bennük, hogy
magára vonja az érzelmeket: katalizátor. Mikor a teli sörösüveg miatt
két részeg egymásnak esik, egy pont után nyugodtan kiemelhetjük a
palackot a kaukázusi krétakörből - a vita hevében csak feldöntenék. A
sörösüveg ugyanis, ha érzelmek szállják meg, éppúgy nem fizikai tárgy
többé, mint a fogalmak.
Nem egyszerűen arról van szó, hogy ugyanazt a
fogalmat máshogy értik az emberek. Mikor a viták terminológiai és
definíciós vitákba mennek át, az a mélyben rejlő problémát többnyire
nem megoldja, hanem még inkább eltemeti, mert a racionalitás síkján
feloldott ellentét azt a hamis látszatot kelti, hogy a kérdés
tisztázódott. A vita, ha el is lobban ilyenkor, szükségképpen
felparázslik másutt: a belső reprezentációk más tárgyat keresnek
maguknak. Természetesen létezik racionális vita is, ám ez vagy a tárgy
és az érvelési módszerek gondos körülhatárolását igényli (mint mondjuk
a matematikában), vagy rendkívüli fegyelmet és önismeretet kíván.
A viták többsége azonban virtuális térben
zajlik. A belső reprezentációk funkcionális értelemben a világról
alkotott térképek. Képzeljük el, hogy egy nagyváros lakói valaminő
gonoszság folytán olyan várostérképeket birtokolnak, melyekről
példányonként más és más utcák hiányoznak. Az egyiken nincs Andrássy
út, a másikról a Nagykörút maradt le, és így tovább. Amíg ki-ki a maga
feje után, a maga dolgára megy, úgy tűnik, minden rendben van. De amint
közös cselekvésre kerül a sor és meg kell szervezni mondjuk egy ünnepi
felvonulást a városon keresztül, nyilván elszabadul a pokol.
Megjósolhatjuk, hogy a vég nélküli vitatkozás, az állandó konfrontáció
és kudarc idővel kifárasztja, közönyössé teszi és atomizálja majd az
embereket, ugyanakkor napi rutinná válik köztük az ellenségeskedés.
Aki ezt a légkört valamely intellektuális
defektus számlájára írja (köznapian szólva azt mondja, hogy az emberek
hülyék), az nem veszi figyelembe, hogy a vitáknak nemcsak céljuk, de
okuk is van. A nézeteltérések mélyen gyökereznek az egyéni és a - tőle
természetében alapvetően különböző - kollektív pszichében, a
kulturálisan hagyományozódott mentális térképek eltéréseiben.
Musil A tulajdonságok nélküli emberben bűn- és erénybakokról
beszél. A szóleleményhez hozzátehetjük: e különös lények úgy születnek,
hogy sérelmek, illetve vágyak szállnak meg tárgyakat. Ami az egyik
ember sérelmének forrása, a másiknak esetleg élete záloga. Az
ál-racionális vitatkozás a sérelmeket nem feloldja, épp ellenkezőleg:
újabb és újabb láthatatlan sérelmeket szül, melyek további
racionalizálásra, azaz a valódi történetet rejtő mélyrétegektől való
eltávolodásra serkentenek. A modern gondolkodás súlyos árat fizet
azért, hogy mindent racionális síkra kényszerít: bábszínház lesz az
érvelésből, melynek végeredménye már kezdetben sem érdekel senkit. Az
ilyen vita nem akkor zárul le végleg, ha racionális megoldásra jutnak a
felek és azt elfogadják, hanem ha a vita mögül feltörnek az
elismerésükért küzdő eredeti érzelmek. Ha az emberek kilépnének az
ál-objektivitás fedezéke mögül, valóságos kapcsolatba kerülhetnének. Ám
épp ettől az őszinteségtől fél mindenki. Ha félretennék az állandó
megkérdőjelezés fegyverét, ha elismernék egymás érzelmeinek jogosságát,
ha a sérelmeknek és vágyaknak legalább a létét elfogadnák magukban és
másokban, az a katarzis pillanata lenne: az emberi kapcsolatok hirtelen
halmazállapot-változáson mennének keresztül. Eltűnnének a hisztériák,
az önismétlő és önfenntartó sérelmi játszmák. Amíg azonban bátorság és
lélekjelenlét, illetve kényszerhelyzet híján effajta változás be nem
következik, maradunk egymásnak, akik voltunk: fölös tárgyak, esetlen
bálványok, sötéten össze-összekoccanó söröspalackok.
Tárgykapcsolat és közösség
Egymás projektív felületeiként, sajnos, nem engedhetik meg maguknak az
emberek, hogy alaposabban megismerjék egymást. A gyűlölet szükséges
feltétele a távolság. Ha elegendő sérelem gyűlt fel, az eltávolítás
odáig mehet, hogy a másikat nem tekintik többé embernek sem. Saját
démonjaik sugallatára látják démonnak, sátánnak, gonosznak a többieket.
Absztrakciónak - már kiismertük őket, nincs mit megismerni rajtuk. Se
belső szerkezetük, se történetük nincs. Mindez természetesen a maga
számára is absztrakcióvá lett ember szorongásának tünete, aki önmagával
sem tartja a kapcsolatot.
Ha gyűlöletünktől valóban meg akarnánk
szabadulni, éppenséggel nem eltávolítanunk kellene magunktól, akit
gyűlölünk, hanem a lehető legközelebb engedni, megérteni és megismerni.
De, mint láttuk, korántsem biztos, hogy mások iránti gyűlöletünktől meg
akarunk szabadulni. A gyűlölet konzervál, erőt ad. Azt hisszük róla,
hogy csak odakint pusztít.
Amikor az emberek azt mondják, hogy megértik egymást, a megértés sokszor akkor is káprázatközösség.
Szó sincs egymáshoz fordulásról: a cél a falkatagság nyújtotta
biztonságérzet. Ahol a szeretet, illetve gyűlölség tárgyai mindenkinél
ugyanazok, ott a kivetítések közti konfrontáció megelőzhető, ami
valamiféle mély kapcsolat és földöntúli béke hamis benyomását szokta
kelteni. A benyomás hamis, mert ha a kérdéses tárgy odavész, nyomban
vége szakad a botcsinálta közösségnek is. Ezek a különféle
ellenségképekkel összetartott, stilizált közösségek, ha tárgyukat
vesztik, széthasadoznak, felbomlanak, átalakulnak: a káprázatközösség
csak a közösség káprázata. Az atomizálódó társadalomban szanaszét
futnak a pályák. Az emberek a különféle tárgykapcsolati minták és az
őket konkretizáló kulturális sémák mentén kommunikációképtelen
szubkultúrákba rendeződnek, ám az atomizálódással szembeszegülő,
ellenerőt felmutatni kívánó mozgalmak sem igen jutnak tovább saját
káprázatközösségük megteremtésénél.
A szellemi talajvesztettségnek ebben az
állapotában egy sorskérdésekről folytatandó társadalmi vita teljes
irrealitás, sőt, sajnos már egy efféle vita kezdeményezése is csak a zűrzavar további elmélyítésére volna alkalmas.
A hosszú út a valóságig
Az agyvérzéses betegnek reménytelenül bonyolult a mozdulatsor, mellyel
hajdan kiszállt a kádból. De, ahogy Mérei Ferenc mesélte
portréfilmjében: van kiút. Alább kell adni. Részekre kell bontani a
feladatot.
A tárgykapcsolat-elmélet segít megérteni,
mennyire hosszú az út a valóságig, mennyire hosszú az út a másik
emberig, mennyire hiányzik ennek a szerencsétlen, kifosztott és
megalázott, bizalmatlan és preventíven agreszszív országnak az emberi
hang, mennyire hiányzik az alkalom, hogy a szájába adott szövegek
helyett végre elbeszélhesse a maga történetét. A sérelmek után a
fájdalmakat is. Mert míg az egyik kifelé, az ezerfelé szálazódó
felszínre tart, a másik befelé, az átélhető közös világba. Leállítani a
magunk vetítette filmet, visszavonulni a tárgyak magunk berendezte
babaházából, az egyre groteszkebb és egyre fenyegetőbb paprikajancsik
közül, és újra eleven, érző, megértésre, párbeszédre képes emberi
lénnyé válni: társadalmi programnak jó ideig, azt hiszem, ennyi is
bőségesen megtenné.
|