Bujtor László
DARWIN BULLDOGJAI ÉS AZ EVOLÚCIÓS GONDOLAT EREJE
(részlet)

Charles Darwin A fajok eredete című, 1859-ben megjelent művének jelentőségét szinte lehetetlen felbecsülni (nem is kísérelem meg), de egy nemrég magyarul is megjelent könyv kapcsán újraolvasva a 19. század második felének természettudományos megismerés-történetét, érdekes párhuzamokra, a maihoz hasonló folyamatokra bukkantam.

Darwin bulldogja

A visszahúzódó, introvertált tudósalkatú Darwin teljesen alkalmatlan volt saját műve és az evolúciós gondolat hathatós terjesztésére. Az elmélet védelmét és népszerűsítését kortársa, az orvos-természetbúvár Thomas Henry Huxley vállalta óriás vehemenciával - kiérdemelve a "Darwin bulldogja" melléknevet. Huxley harca a darwinizmus (mai kifejezéssel az evolúcióelmélet) terjesztéséért és elfogadtatásáért az eszmetörténet legszebb küzdelmei közé tartozik. Egyik kiemelkedő eseménye 1860 júniusában az angliai Oxfordban következett be, amikor Huxley nyilvános vitát vállalt Samuel Wilberforce érsekkel (gúnynevén Soapy Sam - Síkos Samu), aki hírhedt volt megfoghatatlan érveléséről. A vita során Wilberforce érsek kigúnyolta az evolúciós gondolatot, és beszéde végén rákérdezett, vajon Huxley nagyanyai vagy nagyapai ágon származik-e a majmoktól? A közönség hahotázott, ám Huxley csak ennyit dörmögött maga elé: "Az Úr adta őt a kezembe", majd felállt, és Darwin elméletének védelmében briliáns beszédet tartott, amit az érseknek adott válasszal fejezett be. Szavait az emlékezet különféleképpen őrizte meg, én a legismertebbet idézem: "Inkább vagyok két majom leszármazottja, mint egy olyan emberé, aki fél szembenézni az igazsággal!"
    Amíg Angliában ilyen intellektuális küzdelmek zajlottak, addig a 19. század második felének amerikai természettudományos vitáira a "csontok háborúja" címkét ragasztották. A háborút 1858-ban egy Hadrosaurus csontváz fölfedezése robbantotta ki, amely az addig talált legteljesebb dinoszaurusz maradvány volt. A lelet óriási érdeklődést és versengést váltott ki két remek természetbúvár, Edward Drinker Cope és Othniel Charles Marsh között. Azon csatáztak, ki tud több ásatag lényt felfedezni, több cikket publikálni és több új fajt leírni. A kezdetben nemes versengés később eldurvult, torz versenyfutássá vált: melyikük jelentet meg több cikket és pocsokondiázza hatásosabban a másikat. A háborúskodás további meneténél fontosabb a korabeli Brit Birodalom és Egyesült Államok természettudományos fejlettsége közti óriási különbség, bár a kor amerikai természettudósai intenzív kapcsolatokat ápoltak az öreg kontinenssel (Cope éveket töltött a berlini egyetemen), hazájukban csak az USA saját területének fölfedezésével és leírásával voltak elfoglalva. Az amerikai természettudományos közélet a deskriptív őslénytan lázában égett. A korabeli bulvársajtó rendszeresen címoldalon számolt be a csontok háborúja újabb "fronthíreiről", miközben a Brit Birodalom természettudománya nagyívű szintézisekhez érkezett! Méghozzá nem is egy tudományterületen. Cope és Marsh Amerikában a pankráció színvonalára süllyesztette a tudományos kutatás nimbuszát, de Darwin csöndes, vidéki magányában művét írta. 150 év távlata és az utókor méltatlan emlékezete talán úgy láttatja: Darwin munkája egyedülálló teljesítmény a kor tudományában. Nem így van, elég, ha a Darwin előtt majd? harminc évvel alkotó Charles Lyellre gondolok, aki ma a földtudományok berkein kívül jószerivel ismeretlen, ám a geológiában akkora forradalmat vitt végbe, mint Darwin a biológiában; alapműve, a Principles of Geology 1830-ban jelent meg Londonban. Darwin evolúciós elméletére Thomas Malthus szerzetesnek a népesedésről és a gazdasági javakról 1798-ben kiadott műve mellett ez a könyv hatott leginkább. Egy példányát becses olvasmányként vitte magával Föld körüli útjára. Lyell friss szemlélete, a folyamatosan változó, állandó mozgásban lévő Föld gondolata és a dinamikus földtan eszméje termékenyítően hatott, a dinamikus biológia eszméje csírázott ki belőle. Utazásáról visszatérve elvonult vidéki házába - alkotni. Angliában ekkoriban ismeretlen fogalom a közpénzből fizetett, állami alkalmazottként kutató tudós. Darwin kivételes szerencséje nem is az volt, hogy körbeutazta a Földet (ezt mások is megtették, köztük az őfelsége segéd-hajóorvosaként szolgáló Huxley is 1846-1850 között), hanem hogy Wedgwood-lányt vett feleségül. Benősülve a gazdag családba, biztos anyagi hátteret tudhatott maga mögött, nyugodtan töprenghetett, írhatott.
    Az evolúciós gondolat gyorsan megtermékenyítette a történeti földtani és az őslénytani kutatásokat: az elmélet támogatásával új felfedezések születtek, és helyükre kerültek az addig önmagukban álló elemek. Mára nagy vonalakban ismerjük a földi élet fejlődésének lépéseit az utolsó hatszázmillió évben. Az evolúciós gondolat a biológia tudománya és az őslény-tan számára egyaránt megmutatta azt a stabil pontot, amelyből e két tudomány kifordította mindenhatóságukból a teremtés- és özönvíz-elméleteket.


Darwin rottweilere

Ennél szebb és fényesebb diadalt eredeti gondolat sohasem aratott, mondhatnánk, illetve mondhattuk - a múlt század kilencvenes éveiig. Ám ekkor az USA délkeleti tagállamaiban lejátszódnak az első modern majomperek. Minősíthetnénk ezeket az amerikai álomhoz kapcsolódó "végtelen" szabadság kitermelte természetes kulturális sorjának is. Az amerikai társadalom, a "melting pot" türelmébe nemcsak a Harvard, Princeton és MIT csúcstechnológiája és legfejlettebb tudásgyárai férnek bele, de a kreacionizmus és az intelligens dizájn elmélete is. Apró vállrándítással elintézhetnénk az Egyesült Államok Biblia-övéből, az egykori rabszolgatartó déli államokból kiinduló, és egyre erősödő áramlatot, ám ezt nem tehetjük. Egyrészt mert 2001. szeptember 11-edikét követően az Egyesült Államokban felerősödött a vallási fanatizmus, s mert a ragadós butaság elért a Fehér Házig. A műveletlenségével nyíltan kérkedő és fájdalmasan buta elnök, Bush II. nyíltan hirdeti: az iskolákban az evolúciós elmélettel együtt és ugyanakkora súllyal kell ismertetni a kreacionizmust, az intelligens dizájn elméletét. A természettudományokat manapság érő eszelős támadások olyan hangosak, hogy korunk vezető természettudományos ismeretterjesztői és tudósai is ringbe szálltak, köztük az egyik legnagyobb hatású evolúciós ismeretterjesztő, Richard Dawkins: Darwin modern vérebe. Szerepét bő egy évtizede felismerte Charles Simonyi, és 1996-ban a Darwin rottweilere melléknevet aggatta rá. Új könyve immár 2 000 000 példányban kelt el az USA-ban, és 2007 ősze óta magyar fordításban is olvasható. Dawkins korábban üdítően elmepallérozó vitákat folytatott teológusokkal és vallásos filozófusokkal. Ezekben a vitákban a történelem önmagát ismétli: Dawkins csörtéi, melyeket egy oxfordi teológussal vív, meglepően (vagy nagyon is érthetően?) ismétlik Thomas Huxley és Wilberforce érsek vitájának egyes mozzanatait. Dawkins felrója a teológusnak, hogy nem hoz semmilyen bizonyítékot hitének alátámasztására, sőt, azt állítja, hogy hite alapja nem cáfolható, ezért nincs is semmiféle bizonyíték. A két gondolati rendszer közt feszülő ellentmondás pontosan itt kristályosodik: a tudományban a negatív bizonyíték, azaz valaminek a hiánya nem bizonyító erejű. Pusztán a felmutatott pozitív bizonyíték perdöntő. Az intelligens dizájn - érvel Dawkins - nem tudományos, hanem vallásos érvelés. Isten létezése önmagában ugyanolyan tudományos hipotézis, mint bármelyik másik. Ám Dawkinstól szokatlan indulatot olvashatunk az Isteni téveszme című könyvében. Sokan kritizálják egyetemes és mindent elsöprő vallásellenessége miatt. Már nem Huxley mormogását halljuk; ez a tökéletes istentagadás vad csaholása. Talán éppen ezért kapta Simonyitól a rottweiler melléknevet. Korunk a posztindusztrializmus kora, értékvesztő, durva világ, melyet csak a robusztus felépítésű rottweiler állhat, és - sajnos - gyakran ragadtatja túlzásokra mindkét oldal (vagy akárhány oldal) képviselőit. A mi esetünkben Dawkins urat is új könyvének egyes lapjain. Magyar kritikusa, Makai Péter Kristóf, Dawkins rottweileri stílusát ekképp minősíti: "bizonyos vagyok benne, hogy egy új, egyetemes világi értékrend kialakításához nem a botot kell kirúgni az emberek kezéből, hanem lépésről-lépésre kell megtanítani őket járni". Igazat kell adni neki. Dawkins könyvét bizony kedvem lett volna néha letenni - írója ugyanabba a hibába esik, mint az általa támadott vallási fanatikusok: vad gyűlölettel fogalmaz. Egyetértek Makaival. Bár Dawkins csaholására sokan felfigyelnek, acsargása többeket bizonytalanít-tántoríthat el, mint akiket érvelésének tántoríthatatlanságával megnyer. Huxley brit eleganciája és finom iróniája kiveszett napjaink retorikájából.