PROFÁN MEGJEGYZÉSEK A ZENEBESZÉD TERMÉSZETÉRŐL

Közhelyként szokás fölemlíteni az operakomponisták számára egykor kötelező aranyszabályt: legyen a zene mindenkor a szöveg alázatos szolgálóleánya. Csakhogy a szavak - gondoljunk itt egy másik, szintén gyakran idézett ismeretelméleti alaptételre - a félreértés forrásai; vajon a zenebeszéd is az? Vagy netán a szabályt erősítő kivétel? Wittgenstein szerint amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell - én azonban veszem magamnak a bátorságot, hogy hozzátegyem: avagy zenébe foglalni, zenében elmondani. Mert ahol a szó már alkalmatlan a gondolat vagy emóció kifejezésére és közvetítésére, ott a zene következik, a zene nyelvén szólal meg a mondanivaló.
    A zeneművek építőelemeinek elnevezése is többnyire a nyelvészet és a retorika klasszikus definícióihoz kötődik: a zenei mondat neve frázis, az egyes hangok értékváltozásainak menetét agogikának hívják, a hangok és hangcsoportok, motívumok, témák értelmes tagolása az artikuláció - de hozhatok példát a zenekritika világából is, ahol beszédes zongorázástól az előadás elokvenciájáig, hangszerek párbeszédétől a karmesteri értelmezés költőiségéig rengeteg irodalmi eredetű jelzőt-jellemzést használt a tollforgató. Vagy vegyünk egy passzust Pándi Marianne Hangversenykalauzából, a szakszerű és ugyanakkor olvasmányos zenei ismeretterjesztés etalonjaként elhíresült alapműből, amely Liszt h-moll szonátájának bemutatásakor kiemeli, hogy "az Allegro energico jelzetű főrész páratlan feszültségű unisono-témája nemcsak hangterjedelmének szokatlan szélességével lep meg (...), nemcsak ritmikájának beszédes gesztikájával, hanem elsősorban a klasszikus tematikát idéző hármas tagolásával, a kérdés-válasz-konklúzió, vagy ha úgy tetszik, tézis-antitézis-szintézis Lisztre éppen nem jellemző kialakításával". Ezeket a sorokat történetesen pár hete futottam át, a fiatal Farkas Gábor zongoraművész első zeneakadémiai önálló estjéről hazatérve, fülemben az ő elragadó Liszt-tolmácsolásának végkicsengésével, a hatalmas ívű önéletrajz-elbeszélés végére mintegy pontot tevő magányos h hanggal. Amúgy a koncert teljességgel rendhagyó záróeseménye egy hangszeres dialógus lett Vásáry Tamás jóvoltából, mivel a 75 éves zongoraművész-karmester a rektori páholyból, ahol az intézményvezető Batta András társaságában tapsolta végig 27 esztendős kollégája produkcióját, leszáguldott a pódiumra, s elismerése jeléül odaült Farkas Gábor mellé, és eljátszotta vele ráadásként Schubert négykezes f-moll fantáziáját. Ennél a Vásáryra valló gesztusnál többet-szebbet egyetlen szó, de akár oldalnyi laudáció sem lett volna képes elmondani az ifjú pianista tehetségéről, pályaalkalmasságáról.
    Ám azért ne higgyük, hogy a zene önmagában hordozza a mindenki számára azonos értelmű közlés kiváltságát, mint valamely matematikai képlet, amely egyetlen és kizárólagos megoldást engedélyez - vagy mint a természeti törvény, amely alól nincs kivétel. Velem együtt bizonyára sokan emlékeznek még Végh Sándor egyik utolsó pesti fellépésére, amikor az idős mester Schubert nagy C-dúr szimfóniájának szívszorító tragikumát oly elementáris erővel idézte fel, hogy a mű visszatérő melódiáját hallgatva könny futotta el a szemünket. Pár esztendeje viszont a nálunk vendégszereplő Riccardo Muti ugyanezeket a partitúraoldalakat épp ellenkező előjellel, a fergeteges vitalitás és kirobbanó életöröm jegyében szólaltatta meg, eleinte döbbenetet keltve, majd annál nagyobb elragadtatást váltva ki publikumából. A két karmester-mágus kétféle, egymásnak látványosan ellentmondó műértelmezése egyformán hitelesen hatott, tökéletesen meggyőző volt. Az persze más kérdés, hogy kit melyik interpretáció érintett mélyebben, s kiben melyik okozott katarzist.
    Vegyük sorra a zenebeszéd különleges, sőt, extrém megjelenési formáit - mert ilyen kategória is létezik ám, a művészetek és a hétköznapi élet területén is. A 70-es évek egyik amerikai kultuszfilmje az Oscar-díjas Richard Dreyfuss főszereplésével földönkívüliek és földlakók békés találkozásáról szól, amire a két világ közti sikeres kommunikáció teremt lehetőséget, mégpedig a zene nyelvén, közelebbről a Kodály-iskola szolmizációs technikájának közvetítésével. Az alkotói fantázia ilyesfajta csodáit azonban olykor még felülmúlni is képes az egyszerű emberek bámulatos találékonysága - például a Pireneusok eldugott falvaiban élő parasztoké, akiket a földrajzi adottságok megtanítottak, hogyan hidalják át éles füttyökkel a hegyoldalak meredek ösvényein kaptatók és a mélyben megbújó házak körül szorgoskodók közti távolságot. Vinkó József egykori televíziós sorozatában szenzációs riport készült az egymással bonyolult párbeszédeket folytató őslakókkal, akik a stáb kérésére füttyögetve utasították több száz méter magasból az egyik kertkapun épp kilépő gazdát, hogy forduljon vissza az almafa alatt felejtett kosárért, vegye a bal karjára, jobb kezével pedig lengesse meg a kalapját. Megtette. Aztán visszafütyülte barátainak, hogy hazafelé nézzenek majd be hozzá egy pohár borra.
    Végezetül, a zenebeszéd természetéhez fűzött profán megjegyzéseim után, kódaként hadd álljon itt egy mindenekfelett illetékes hozzászólása is: a zeneköltőé. Mégpedig Schumannra hivatkozással, aki a Gyermekjelenetek utolsó tétele fölé azt írta: Der Dichter spricht. Nemrég jelent meg Hollós Máténak, akit az imént zenetudósként hallottunk, "Ének, hajolj ki ajkamon" címmel szerzői CD-je, melynek kísérőfüzetéből idézek: "Gyermekkorom óta beszélni hallom a zenét - persze nem konkrét verbális tartalommal. Az én zeném ugyanígy beszél, s akkor érem el célomat, ha a schumanni értelemben úgy érezheti a hallgató - akármilyen szerény formában is -, hogy a költő szól".
KERÉNYI MÁRIA