Levendel Júlia
HÚZOM, KÖVET

Hallgass!, mondtam, az ég szerelmére, hallgass el már!
    akkor este úgy kifakadtam, mint soha korábban, de a lomos szekrényből előkerült, lepattogzott foncsorú, ősrégi, most asztalra állított, kerek lapú borotválkozó-tükörben csak a saját dühtől vörös arcomat láttam, s ez az arc nemigen hasonlított a tíz évvel ezelőttihez; a korábbi meg mintha odaúszott-kúszott volna ehhez a lerobbanthoz, és azt is hallottam, ahogy tíz meg tizenkét meg tizenöt évvel ezelőtt kérleltem:
    hallgass!, az ég szerelmére, hallgass már!
    én mindig kérleltem, szépen, szelíden, hogy hagyja abba, hiába hogy így mondtam,
    hallgass!
    ez akkor sem volt goromba vagy vad, sohasem ijesztettem rá, valahogy megéreztem, hogy na, most mindjárt elfogy a türelmem, az agyam, vagy nem is tudom, mim jó előre jelezte: vigyázz, fiú, és olyankor inkább felálltam, kimentem, de nem rántottam ki a széket, nem vágtam be az ajtót, effélét sohasem tettem, csöndesen csak kimentem, otthagytam az ételt az asztalon, kerültem egyet, esetleg megittam valahol egy pohár sört, annyi időre mentem el, míg megnyugodtam, mert sokáig azt hittem, ha megőrzöm a nyugalmamat, akár életünk végéig kibírom, hisz amúgy tekintettel voltam rá, és nem felejtettem el, hogy tartozom neki, jó volt hozzám, segített rajtam, s nem tehet arról, hogy ennyire megkeseredett, és tudtam, hogy a maga módján még mindig szeret, azért kínoz engem, azért zsörtölődik és panaszkodik, mert engem szeret legjobban, kinek mondja, ha nem nekem, milyen keserves az élete?, kinek, ha nem nekem, akkoriban, ha muszáj volt elmennem, jártam a háztömb körül, s mintha ugróiskoláznék, úgy motyogtam magam elé: kinek, ha nem nekem? kinek, ha nem nekem?
    olykor ezeket a mondókáimat is hallom, legalábbis könnyen felidézem, az ő lamentálását meg soha, az elmúlt tíz esztendőben két tucatnál több lakásban szálltam meg, így mondom: megszálltam, mert lakásom nem volt azóta se, és akárhol próbáltam bevackolni magam, egy-két nap után, vagy egy-két hét után hallottam, ahogy mondom neki,
    hallgass, kérlek, hallgass már!
    de mindenütt az én hangom szólt, nem durva, nem riasztó, csak ahogyan annyi évig kértem, szépen mondtam, hagyja abba, meg kellett volna értenie, hogy örökké az nem mehet, hazaérek, s máris elkezdi, elém rakja a megmelegített ételt, de a kanállal, villával, késsel, a sótartóval meg a felszelt kenyérrel együtt löki a szövegeit is, és hiába sajnáltam, hiába győzködtem magam, hogy szerencsétlen, meg hogy neki ez a szeretet, nem tehet róla, így szeret, hiába, és elmagyaráztam magamnak, mintha falba verném a fejemet, úgy koppantottam, hogy velem sem könnyű az élet, nem könnyű, érted?, nem könnyű, próbáltam aztán, hogy nem figyelek, mit duruzsol, próbáltam, hogy ha egyik fülemen be is hatol az a sok szó, poros, sáros, lepedékes sok-sok szó, a másikon mindjárt kirázzam - csak az agyamig ne érjen!, ne!, kihessegettem magamból a szavait, mielőtt befészkelhettek volna, nem válaszoltam semmire, némán se vitatkoztam vele, hagytam, hadd dohogjon, korholjon, fenyegessen, mindig azt hittem, észre se veszi, hogy nem válaszolok, megleshettem volna, vajon ha nem ülök oda a konyhaasztalhoz, ha úgy gondolja, egyedül van, akkor is beszél-e, mondja, mondja, kifáradhatatlanul?, de biztos vagyok benne, hogy magában nem beszélt, csak nekem mondta el, mennyi a sérelme, a bánata, és hogy tőlem se kap figyelmet, megértést, semmit se kap tőlem, így mondta, semmit, semmit, de hogy mit akart?!, nem kérdeztem és nem válaszoltam, még ha szenvedély nélkül átkozódott, akkor se, és aztán, hogy elköltöztem tőle, sohasem hallottam a hangját, soha többé, csak a magamét, ahogy mondom,
    hallgass! az ég szerelmére, hallgass már!
    eleinte azt hittem, közeli még az együttlétünk, gyanakodtam, hogy az egész mégiscsak a bűntudat miatt van, hallucinálok, úristen, tényleg hallucinálok!, de majd megnyugszom, végül is nem követtem el semmit, nem vétettem ellene, bírtam, amíg lehetett, talán még tovább is, félig belerokkantam, nem maradt senkim, semmim, életkedvem se, vonszolom magam egyik helyről a másikra, és húzom a saját hangomat, követ vagy húzom, magam sem tudom, követ, húzom, követ, húzom, és néha még csüggedtebben szól, majdnem siránkozva, hogy
    hallgass! kérlek, hallgass el! az ég szerelmére, hallgass már,
    amúgy sem találtam a helyemet az idegen lakásokban, bekapcsoltam a tévét, mindegy, melyik csatorna, csak ne legyen olyan ostoba a téblábolásom, a tévé mellett bőgettem a rádiót is, jó lett volna, ha mulatságos a hangzavar, de nem volt mulatságos, színes papírokat vásároltam, és repülőket, hajókat, virágokat, állatkákat hajtogattam és vágtam, hogy megüljek és mozogjon a kezem, attól tartottam, nem csak az eszem, a testem is visszagyerekesedik, megsimogattam az állam, serken-e még szőr rajta, de hinni akartam, hogy egyik nap követi a másikat, s elfogy ez a zaklatottságom, így van rendjén, kifárad, megritkul, egészen eltűnik, ha figyelek és segítek magamnak, még akármi jó lehet, de nem lett jó, egyik lakásban se, sehol, a kölcsön kapott nyaralóban éppúgy nem, mint a bérelt garzonban, a lakótelepi szoba, ahol egy rozoga vaságyat, leszakadt ajtajú ruhásszekrényt, itt-ott megégett lapú asztalt meg pár faszéket találtam, vagy két évig be se tette senki oda a lábát, nekem az a hely semmiben se különbözött a panorámás, falikárpittal bélelt lakosztálytól, mindegy, hol voltam, ugyanúgy hallottam a saját hangomat, ahogy esedezem,
    az ég szerelmére, kérlek, az ég szerelmére!
    és mindig magamat hallottam, az én nyögéseim, nyeléseim kísértettek, nem lehetett elbújni előlük, ha befogom a fülem, akkor is hallom, de volt, hogy inkább elébe mentem volna, tessék, kezdődjön már, szólaljak meg, essünk túl rajta, gyerünk, nem félek, ettől nem, füleltem is, no, halljam hát, ilyenkor vagy szólt, vagy nem, kiszámíthatatlanul, hiszen nem irányíthattam, egy idő után megértettem, hogy tehetetlen vagyok, bármikor hallhatom,
    hallgass! hallgass már el!
    nincs miért mentegetőznöm, őt sem hibáztattam soha, nem bántottam, nem gyötörtem, még búcsúbeszédet sem mondtam neki, nem írtam szakítólevelet, egy bőröndnyi holmit se hoztam el, valahogy eljött a nap, egy keddi vagy csütörtöki nap volt, a kettő közül az egyik, amikor otthagytam a megmelegített ételt, az előszobai fogasról leemeltem a kabátomat, a kapucnis viharkabátom lógott ott, feleslegesen sok volt, túl meleg, később télikabát helyett is viseltem, akkor vittem magammal, hordtam, a vállamra dobtam, belebújtam, levettem, és hiába kerültem meg a háztömböt, hiába mentem a kocsmába, kértem két korsóval is, nem segített, nem tudtam visszamenni, leülni, folytatni, nem tudom, akkor miért nem tudtam, de visszacsinálni már nem lehetett, a húgom telefonált neki, hogy semmi bajom, ne aggódjon, nem történt velem semmi, ne kerestessen, tudtam, hogy utálja a húgomat, elég szenvedés addig is figyelni rá, tudtam, hogy mielőbb letenné a kagylót, nem fog tőle semmit kérdezni, nem kérdezett, de mióta elköltöztem, akárhová mentem, mintha nélkülözhetetlenné lett volna, hogy mondjam, kérjem, könyörögjek neki,
    hallgass már!
    mintha nem lehetnék meg nélküle, bár egyre elcsigázottabb hangomat hallom, nem hittem, hogy ennyire sírósan szóltam valaha, pedig az én hangom, felismerem, sőt, a hangomban látom is magamat, azt is látom, milyen sok a tíz év, rengeteg, az életemnek több mint negyedét ezzel töltöttem már, sokkal több mint negyedét, a mai hangom reszelősebb, mélyebb, dohánytól, szesztől, az idegen lakások kipárolgásától megmart, valahogy inasabb is, de nem is ezt a mostanit hallom, sohasem ezt, hanem a régit, azt a lágyabbat, kérlelőt,
    akkor este is úgy szólalt meg, mint mindig, váratlanul, épp a jégszekrényt nyitottam, papírcsomagolásban hagyott felvágottért nyúltam be, volt még valami kevés vaj, pizzamaradék, ez-az, a lámpa réges-régen nem világított, a mélyhűtő rekesz alatt állt a víz, kifújt, gondoltam, a szót magamban, a mostani hangomon bizonyára kimondtam, kifújt, és akkor megszólalt az a régi, puhább, kérlelő, egy húsos arcú, inkább kövér ember hangja, még kisfiús siránkozással, minden ugyanúgy volt, ugyanúgy szólt, mint annyi éven át, nem indokolta semmi, hogy ráüvöltsek, magamra üvöltsek,
    hallgass! az ég szerelmére, hallgass el már!
    hisz sohasem kiabáltam, nem vadultam, nem törtem, nem zúztam, nem hangoskodtam, elviseltem valahogy, türelmesen hordtam, húztam az egész nyomorúságossá lett életemet, megmondhatatlan hát, miért fakadtam ki akkor, miért abban az ócska lakásban, fészerféle inkább, lomosszekrénnyel, rengeteg kacattal, az éppen kifújt hűtő se magyarázza, mit érdekelt engem az a hűtő!, úgy ordítottam, hogy a szomszédos telken is meghallhatták, őrült, aki a kísérteteivel viaskodik, kifakadtam, mintha a hangom erejével elmetszhetném, lebírhatnám, véget vethetnék az egésznek,
    az ég szerelmére, hallgass már!