Bíró Béla
AZ ÖNBECSAPÁS KÉNYSZERE
A bibói szabadságfogalom és a társadalmi autonómia
(részlet)

Bibó István a magyar alkat újkori eltorzulásának kiindulópontját a kiegyezésben látja. Ekkor "Magyarország felelős parlamenti kormányt kapott, de azzal a feltétellel - írja -, hogy parlamentje mindenkor olyan parlamenti többséggel rendelkezzék, mely a kiegyezést magára nézve kötelezőnek fogadja el". És rögtön föl is teszi a kérdést: "Mi történik, ha nincs ilyen többség?" A válasz közismert: "Akkor jön a dinasztia katonai ereje..." (371)
    Márpedig ez az áldemokratikus parlamentarizmus - ha a politikai szereplők tényleges demokráciaként fogadják el - előbb-utóbb menthetetlenül aláássa a realitásérzéket. Hiszen ha a dinasztiának joga van a kiegyezés elutasítóit kizárni a magyar politikai közösségből, nyilván a magyar kulturális közösség is jogot formálhat arra, hogy a magyar dominanciát elutasító nemzetiségieket - kulturális nemzetek tagjaiként - a legkülönbözőbb praktikákkal kizárja a tényleges politikai küzdelmekből, vagyis az állampolgári nemzetből. A képlet világos: az "ép értelem, ép ítélőerő, ép erkölcsi szenvedély, ép közösségi érzék kerül minden vonalon kisebbségbe a tényleg érvényesülők és láthatóan szereplők hamis realizmusával szemben", ez utóbbiak ugyanis olyan értelemben hajlandóak "realisták lenni, hogy a hazugság fennálló és érvényesülő konstrukcióját elfogadják valóságnak". Amire csakis a be nem vallott, de a tudat alatt folyamatosan munkáló félelmeik - a Habsburgoktól, illetve a nemzetiségektől - kényszeríthették. "Aki pedig e félelmeket elfogadta kiindulási alapnak, annak számára hibátlan logikával levezetődött az, hogy ismerje el a kiegyezésben megvalósult szerkezetet alkotmányosságnak, holott nem volt az, függetlenségnek, holott nem volt az, és a történeti Magyarország biztonságos meglétének, holott nem volt az. Klasszikus példája ez annak, hogyan nyűgözi le a politikában a félelem mechanizmusa az értelem mechanizmusát." (Bibó 1994. 373.)
    Az ideológia hazugsága a politikai rendszer alapjait támadja. Bibó máig ható érvénnyel mondja ki a magyar elit által akkor és azóta is "hanyagolt" igazságot, hogy "a politikában hazudni nem lehet. Pontosabban lehet itt-ott hazugságokat mondani, de nem lehet hazugságra politikai konstrukciókat, politikai programot felépíteni". (U. o.) Bibó azonban azt is világosan látja, hogy az önbecsapás kényszere a kiegyezés konstrukciójának összeomlásával korántsem múlt el, sőt, a társadalmi tudat és a társadalmi valóság konfliktusa az első, majd a második világháborút követő hatalomváltással nem jutott nyugvópontra, inkább újabb félelmekkel terhelődött. Márpedig "Nem bizonyos..., - írja -, hogy egy olyan mértékben rossz beidegzettségű közösség, amilyen a mienk, a valósággal való összeütközés nagy megrázkódtatásaiból feltétlenül jó és termékeny tanulságokat formuláz meg magának." S már 1945-ben jó ösztönnel fedezi fel az épp érlelődő újabb lehetőséget: "Félő, hogy ... végül a baloldal ki nem mondott meggyőződésévé válik, hogy az ország többsége tudatosan és határozottan jobboldali. Valahogy olyanféleképpen, ahogyan a Tanácsköztársaság után az ellenforradalom huszonöt esztendeje alatt minden magyar úr szíve mélyén meg volt győződve, hogy az ország többsége kommunista, vagy ahogyan még régebben, a szabadságharc után a dinasztia meg volt győződve, hogy az ország többsége radikális kossuthista; pedig mindkét esetben számukra csakugyan ijesztő és nem vitásan valóságos, de egyoldalú és félrevezető tapasztalatok okozta optikai csalódásról volt szó. Ma is erről van szó..." (Bibó 1994. 391.)
    Az utóbbi mondatot a legmaibb mába is átemelhetjük. Továbbra is ugyanazok a kölcsönös félelmek, elfogultságok és indulatok igazgatnak bennünket, s nyűgözhetik le az értelem realizmusát. Az alapvető paradoxon pedig, amellyel a magyar társadalom - határokon innen és túl - a rendszerváltás óta sem igazán képes szembenézni, változatlanul a demokratikus szabadság fogalmával kapcsolatos. Akárcsak a kiegyezés után, a szabadság legalapvetőbb elveit ma sem tudjuk fenntartások nélkül elfogadni. Önnön szabadságának biztosítékát mindkét oldal csupán a másik szabadságának drasztikus korlátozásával látná elérhetőnek. Csakhogy ennek lehetősége - mindkét részről - illúzió. A szemben álló felek nem kerekedhetnek tartósan egymás fölébe. A magyar társadalomban továbbra is olyan törekvéseknek kell együtt élniük, amelyek - mai, túlfeszített formájukban - kizárják egymást. A kényszerektől független szabadság, vélik azonban, csak akkor valósul meg, ha az egyik oldal maradéktalanul és örökérvényűen felülkerekedik a másikon. Ezt meg is kísérlik. A két világháború közt a jobboldal szeretett volna örökre és visszafordíthatatlanul felszámolni minden baloldali törekvést, a második világháború után a baloldal tett kísérletet a jobboldal örökérvényű és maradéktalan felszámolására. Hiába. Az ellentétes ideológiák támogatottsága ma is az 50-50 százalék körül mozog. Mindössze annyi történik, hogy a sikertelen "végső megoldások" emlékei mindkét oldalon állandósítják a hisztérikus félelmeket és indulatokat. Okkal. Az önmagát nemzetinek aposztrofáló jobboldal ugyanis a magyar sérelmek orvoslását továbbra is csak a szomszédos népek és a saját kisebbségek kárára képes elgondolni. Magyarán másoktól gondolkodás nélkül megtagadná azt a szabadságot, amelyet önmaga számára önérzetesen követel. S azokat, akik ebben nem tudják követni, egyszerűen nemzetárulóknak titulálja: arra kényszeríti őket, hogy - merő önvédelemből - rárontsanak a "nemzetükre".
    A magyar szocialisták és liberálisok szintén képtelenek elfogadni, hogy bár a magyar állam szétesett, a magyar kulturális nemzet továbbra is kárpát-medencei valóság, s annak ellenére is görcsösen ragaszkodnak az állampolgári nemzet kizárólagosságának doktrínájához, hogy a nyugati liberális politikatudomány az állampolgári és a kulturális nemzet fogalmát már jó ideje egy érem két oldalának tekinti. Ezért a baloldal önérzetesen tagadja, hogy a magyar jobboldal - jelenlegi korszerűtlen állapotában - ugyanolyan joggal igényelheti a hatalmat, mint ők. De ezzel sem áll egyedül. A jobboldal az Európai Unió politikai közösségének kulturális pluralizmusára alapozva úgy véli, a kulturális nemzet valóságát tagadó baloldal - jelenlegi korszerűtlen állapotában - jogtalanul bitorolja a nemzet fölötti hatalmat. Mindkét oldal önmagát látja az egyedüli igazság kizárólagos birtokosának, s ezért önelégült gőgjében mindkettő csak a másik törvényen kívül helyezésében látja és láthatja az államot fenyegető katasztrófa elhárításának lehetőségét. Ehhez azonban mindkettőnek bizonyítania kéne, hogy a másik rejtőzködő, vagy éppenséggel leplezetlen totalitárius, azaz fasiszta, illetve kommunista. S ezt többé-kevésbé explicit formában mindkét oldal nap mint nap meg is teszi. Így azonban elkerülhetetlenül éppen azokba a szélsőséges pozíciókba szorítják egymást, amelyeknek a veszélyét úgymond fel szeretnék számolni. Bibó ennek lehetőségét már nagyon korán világosan látta: "Ha az ország nem tud kiszabadulni a félelemnek ebből a csapdájából, előbb-utóbb óhatatlanul kettészakad egy ostobán feltett alternatíva körül: a nemzeti folytonosság hívei a reakcióval, a radikális változások hívei a baloldali diktatúra ügyével kerülnek egy táborba: A kettő között elsikkad minden nyugodt és biztos reformpolitika és újból kátyúba jut... a magyar demokratikus fejlődés." (27)
    Az elit akkori és mai megzavarodása ennek a kátyúba jutásnak a puszta tünete, mert "Nem lehet szépen, nemesen és választékosan élni sem az önelégültség és az önteltség, sem a törtetés és a támadás, sem a szorongás és a számonkéréstől való félelem, sem az önvédelem és az önigazolás állapotában... Az, hogy a meglevő elit mögött álló értékrend hitele megingott, legelőször éppen az elit elfogulatlanságának a megzavarodásán lehet észrevenni." (11.)