NÉGY BEKEZDÉS A SZABADSÁGRÓL

A fogalomértelmezés műfaja talán megengedi, hogy inkább kérdéseket tegyek fel, mintsem válaszokat adjak. Hogy a helyzetek, a konkrét esetek kétségességére mutassak. A leggyakoribb, amikor konfliktusba kerül az egyik egyén szabadsága a másikéval, vagy az egyik egyén szabadsága a másik emberi méltóságával, azaz, amikor a társadalmi szabadság sérül. Szabadság-e, ha újra bakancsosok masíroznak a Várban, árpád-sávos zászlók alatt? Mert persze szabad gyülekezniük, tüntetniük stb. A Duna Televízió ?68-as olasz filmsorozatát nézve is újra meg újra kérdezhető: a szélsőbal terrorizmus hogyan vehette el ideológiai szempontból kiválasztott áldozatainak szabadságát és életét? Lehet-e szabad gyűlöletbeszéd? Az nem sérti mások szabadságát vagy emberi méltóságát? A zavart tükrözi, hogy hol elítélik, és büntetendőnek tartják (ha nem is bűncselekménynek, de szabálysértésnek) a gyűlöletbeszédet, hol nem. Természetesen nem a kérdés jogi értelemben vett szabályozásáról beszélek, hanem elméleti-erkölcsi vonatkozásairól. Vagyis újra csak arról, hogy nem érvényesülhet egyszerre mindenki szabadsága, az egyén és a közösség szabadsága, a filozófiai értelemben vett szabadság és a mindennapi értelemben vett szabadságjog.
    Elindulhatunk másik nyomon: a művészet szabadságáén. Horgas Béla említette, hogy vannak (voltak) szerkesztők, sőt, művészek, akik úgy érzik (már a kilencvenes évek elején úgy érezték), a cenzúra idején nagyobb figyelem irányult rájuk. Igaz, kellemetlen, nehezen tűrhető volt a kultúrpolitika, a politikusok folytonos "figyelme" - ez most mégis hiányzik, és szembeállítják a tényt azzal a mai ténnyel, hogy nem olvassák, nézik, hallgatják a műveket. Kundera írt "a lét elviselhetetlen könnyűségéről", ami leginkább nyomasztja nyugaton a szocializmusból menekült kelet-európai értelmiségit. A kifejezés megjelent hát a kelet-európai országokban is. Lehet írni, festeni, zenét szerezni, csak éppen nincs súlya, nincs tétje, nincs jelentősége. Európának azon a felén, ahol a művészek vátesz-szerepe vagy társadalmi elkötelezettsége a hagyomány, ez a "könnyűség" az alkotóknak elviselhetetlen, legalábbis nehezen viselhető. És most nem arról beszélek, amiről egyébként szintén szó esett, hogy szabad írni, festeni, zenét szerezni, de hogy kiadják-e, bemutatják-e, előadják-e, forgalmazzák-e, azt a könyvkiadók, a terjesztők, a menedzserek, a producerek döntik el, azaz nem a kapitalizmus törvényeire gondolok. Ma már közhelyszámba megy, hogy ezek a törvények, a piac törvényei is szigorúak, a művészetek számára többnyire kedvezőtlenek. Másképpen, mint a politika beleszólása, de kedvezőtlenek. Hanem arról, hogy már a művek születését (nemcsak a közönséghez juttatását) is torzítja ez a "könnyűség", ez a súlytalanság: a figyelem és talán a feszültség hiánya.
    A szabadság határainak kérdése különösen élesen megmutatkozik abban a művészeti ágban, amely mindig erősen függött a közönségtől: a színházban. Az antik görög színházban a nézők ismerték a mítoszt, amelyet a dráma feldolgozott. Újraértelmezni a történetet ezért csak bizonyos határok között lehetett. Ezzel összefügg a művészi köznyelv problémája: hallgatólagos a konszenzus, hogy mi az, amit mindenki tud, amire hivatkozni lehet, és amit - e határok között - szabad megváltoztatni, újraértelmezni, új jelentésárnyalatokkal is gazdagítani. Ha ma sok művész úgy érzi, hogy nincs értő közönsége, légüres térbe került és műve hatástalan marad, ennek egyik oka az is lehet, hogy a nagy (és persze, üdvös, örömmel üdvözölt) művészi szabadság nem jár együtt a konszenzus növekedésével, a művészi köznyelv és az elvárási horizont változásával. Íme, a művészet szabadságának egyik paradoxona!
    Van, hogy a modern korban egyre növekvő szabadságot nem kísérik ezek a kedvezőtlen jelenségek. Az interpretáció szabadsága felhőtlen is lehet. Amíg a királyi udvarban dőlt el, mit mutatnak be, nem volt szükség dramaturgra (tanácsadóra a darabválasztásban), sem a mai értelemben vett, a darabot értelmező színházi rendezőre (csak beállító-betanító emberre). De cenzúrára sem! Ha viszont nincs közvetlen állami megrendelés, hanem üzleti és/vagy művészi koncepció alapján dönti el egy társulat, mit és hogyan fog bemutatni, igénybe veheti a dramaturg szakmai munkáját (a darab kiválasztásában, fordításában, értelmezésében) és a rendezőét (egy lehetséges értelmezés kidolgozásában és színpadra állításában). Lehetséges a dráma többféle értelmezése, például hagyományos, korszerű, vagy akár közvetlenül aktualizált is. A színház választhat, melyiket adja elő, több társművészetet bevonva. Az interpretáció szabadságán alapuló új művészeti ág alakult így ki: a színházművészet.
BÁRDOS JUDIT