A SZÍNARANY KALITKA

1875-ben New Yorkban megalakult a Teozófiai Társaság, eredetileg az okkult jelenségek tanulmányozása céljából, érdeklődésük azonban fokozatosan a keleti vallások és India felé fordult, székhelyüket is áttették Madras közelébe. Egyik vezetőjük a Jereván helyettes kormányzójával kötött kényszerházasságból 1848-ban tizenhét évesen külföldre menekülő, ám mindvégig férje nevét viselő orosz Helena Petrovna Blavatsky volt, aki 1889-ben bejelentette, hogy a Társaság legfontosabb célja: felkészíteni az emberiséget a Világ Tanítójának, Mózes, Buddha és Jézus méltó utódjának megérkezésére.
    A leendő mestert Blavatsky halála után, 1909-ben a Teozófiai Társaság indiai központja mellett, a vízparton szemelte ki az okkultista látnok Charles Webster Leadbeater. A 14 éves félárva brahmin fiút addig igen szegény hivatalnok apja nevelte. A fiatal fiúk iránt szenvedélyesen érdeklődő Leadbeater szerint kristálytiszta aurája és minden önzéstől mentes lénye tette alkalmassá a történelmi szerepre. A látnok feltérképezte harminc korábbi életét, s megállapította, hogy tizenegy alkalommal nőként reinkarnálódott. Új nevet adtak neki, ő lett Krishnamurti, illetve Alcyone. A teozófusok egyik testvérével együtt magukhoz vették, s igyekeztek saját elképzeléseik szerint a lehető legjobb képzést nyújtani neki, előbb Madrasban, majd angol magániskolákban. Krishnamurti Leadbeatert később gonosz embernek nevezte, a mozgalom másik vezetőjével azonban jó viszonyba került. Annie Besantet, a lelkész-férje és az evangélikus vallás férfiközpontúsága ellen fellázadó, a liberalizmustól a fábiánus szocializmuson keresztül a teozófiáig jutott, ír származású nőt második anyjának tekintette. Krishnamurti apja hiába pereskedett, a fiát sosem kapta vissza.
    1911-ben Annie Besant a Teozófiai Társaság nevében megalapította a Kelet Csillaga Rendet, hogy előkészítse a világot a nagy Tanító érkezésére. Bejelentették, hogy a rend feje Krishnamurti, irányítói jeles teozófusok, tag pedig bárki lehet, aki hisz a Világ Tanítója eljövetelében. A Rend az évek során mintegy 45 ezer fős tagságra és tehetős pártolókra tett szert. A teozófus vezetők kíváncsian lesték a megvilágosodás jeleit, a tanítás kibontakozását, s a hindu fiatalember valóban jelentős változásokon ment keresztül, szemmel láthatólag készülődött benne valami. 1929. augusztus 3-án a hollandiai Ommenben, egy sátortáborban, a Rend éves gyűlésén háromezer lelkes tag várta, hogy a megvilágosodott Krishnamurti szóljon hozzájuk. A messianisztikus várakozások középpontjában álló Világ Tanítója azonban a tábortűz mellett kijelentette, hogy értelmetlennek tartja egy effajta rend működését, ezért, mint annak feje, feloszlatja azt. Az igazsághoz nem vezetnek kész ösvények, magyarázta a meghökkent közönségnek. Spirituális tanítót követni értelmetlenség, mert ez épp azt a szabadságot rombolja le bennünk, amely minden spiritualitás elengedhetetlen feltétele. Az intézményesülés pedig nemhogy az emberek felszabadulását szolgálná, épp ellenkezőleg, egyike a felszabadulás útjában álló legnagyobb akadályoknak. Krishnamurti a dúsgazdag tagok által a rendnek adományozott kastélyokat, parkokat, épületeket egytől egyig visszaadta eredeti tulajdonosaiknak, majd kijelentette, hogy célja a továbbiakban csupán annyi, hogy a vágyaik, félelmeik, elképzeléseik és beidegződéseik rabságában sínylődő embereket teljes és korlátozatlan szabadságra hívja.
    Amikor még kicsi fiú voltam, / kalitkában vergődve daloltam - / sose vágytam kinőni belőle, / ijedezve lestem a jövőbe. / Nem mennék / soha vissza, /nem mennék / soha vissza, / nem csábít a színarany kalitka, írja Weöres Sándor a Rongyszőnyeg egyik darabjában.
    A tagság jó része ezután csalódottan kilépett a Teozófiai Társaságból. A körülötte támadt hisztériát megelégelt Krishnamurtinak mégis maradtak hívei, akiknek jóvoltából egészen 1986-ban bekövetkezett haláláig utazhatott és előadásokat tarthatott. Az elhangzottakat alapítványának munkatársai hangszalagra rögzítették, szorgalmasan lejegyezték és kiadták. Ezeknek az előadásoknak és beszélgetéseknek volt egy közös vonásuk, mégpedig az eredménytelenségük. Ennek oka természetesen a Krishnamurti tevékenységében rejlő paradoxon volt: az emberek azért mentek el meghallgatni őt, hogy választ kapjanak a kérdéseikre, ehelyett be kellett érniük azzal, hogy ez az igényük már önmagában véve is akadálya a szabadságuknak. Krishnamurti azt mondogatta, hogy nincs saját tanítása, ő csupán tükör, amit mások elé tart. Elsietett válaszok helyett mindenkit türelmes szembenézésre intett - önmagával. Halálos ágyán kijelentette, hogy a tanításból egyetlen tanítványa és hallgatója sem értett meg semmit.
ÁCS JÓZSEF