←Vissza

 
 
 
 
 
 

Horgas Béla - Levendel Júlia
PÁR-SOR MEGINT

"...aki akarja a szabadságot, annak hinnie is kell azt."

Vörösmarty Mihály

H. B.: Ha kezdünk, még nem biztos, hogy szabadok is vagyunk, de a kezdet, úgy sejtem, eleve lehetőség - a szabadság megérintésére legalább, s engem most, ahogy ezt kimondtam, megtettem, egyszerre hangol euforikussá és ijedtté határtalanságával. Még szerencse, hogy fogalomértelmezésről lesz szó, s ez ad némi kapaszkodót - még nagyobb szerencse, hogy nem vagyok egyedül, s a két hang, két személy társulása, mint forma és cselekvés a szabadság konkrét testet öltésére, valóságosságára vall, mintegy dokumentálja, hogy lehetséges (általa, benne) a létrehozás. Talán nem a semmiből, de nem is csupán a kényszerítő valamitől szabadulva, talán az adottságokat figyelemmel és képzelőerővel megragadva, spontán aktivitásunkat működtetve lehetséges élni a szabadsággal, mintegy beleállni a létezés folyamatába, és saját csinálmányainkat hozzáadni a meglévőhöz, hiszen: csinálni a legjobb móka. A kezdet ilyenképpen persze folytatás, és feltételez valamilyen előzetes eszmélést, az adottságok megismerését, ami maga is cselekvés, és óhatatlanul értékeléssel, választással jár.
    Ha azt tartjuk, hogy a szabadság nem azonos sem a kötetlenséggel, sem a rabság kötelékeinek lerázásával, a két állításból az utóbbit kell előre helyezni, már csak azért is, hogy nyomban kérdezhessük: ha rab vagyok, akkor is lehetek szabad? Szelídebben, saját élettörténetünkre mutatva: diktatórikus társadalomban élhet-e az ember a szabadsággal? Egyáltalán: hogyan állhat ellen a különféle kényszereknek, nem feledve Babits szavait, hogy semmi vagy, ha nem vagy ellenállás? Vannak-e a szabadságnak válfajai, fokozatai, netán körei, s akkor már különbségei, és melyik miként érvényesülhet a mindennapi élet társadalmi, gazdasági, politikai területein - vagy más szemszögből nézve: a privát és a nyilvános szférában, az ember belső és külső világában? Úgy tetszik, a szabadság fogalmához tartva a létezés irdatlan egészével kerülök szembe minden értelemben, s hogy bele ne fulladjak, megint csak választanom kell. A modern elmélet többek között megkülönböztet negatív és pozitív szabadságot, s az egyiket a külső kényszerítő erők hiányával jelöli, a másikról azt állítja, hogy általa az ember saját maga ura lehet, s végső soron a kettő egységében véli megtalálni a meghaladhatatlan és minden elemzésből kihagyhatatlan fogalom lényegét, amelyről József Attila azt írta: Ahol a szabadság a rend, mindig érzem a végtelent. Ez tetszik nekem, és elfogadva irányjelzőnek, visszatérek a személyességhez. Érzékelésem és elgondolásom szerint a létrehozó szabadság máris működik az éppen most történő, kétségbevonhatatlan tényben: itt állunk, holott mást is tehetnénk.

L. J.: Itt állunk, miközben fizikailag is érzékelni vélem a több évtizedes, szakadatlan, ma is, most is tartó nyargalást azért a bizonyos személyes és napról napra meghódítandó, kiküzdendő szabadságért. Furcsa, tűnődöm hát legelőbb, hogy ez a nagyon elvont - és nagyon sikamlós, mert oly sokszor és aljasul lejáratott, kiforgatott - fogalom ennyire testies nekem. Bár így nem maga a szabadság, hanem a szabadság vágya ösztökél, az feszíti az izmaimat, azért szaporább a szívverésem, fuldoklásig a lélegzésem - lehet, hogy a csupán metafizikai szinten létező szabadság helyett az ember számára élhető-érezhető szabadság felé tartó útról kellene, arról érdemes beszélnünk? Erről a mindig hepehupás útról, amelyen vágtatva mégsem riadozik az ember a nyaktöréstől, mert felajzottan, sőt, mámorosan a rázkódás, még a borulás veszélye is mulatságosnak tetszik.
    Okudzsava például jó ösztönnel utaztatja szabadság-regénye dilettáns szerelmeseit, röpteti-zötykölteti lovaskocsijukat a hatalmas orosz birodalomban, hogy Lavinia minél hatásosabban kiálthassa újra meg újra: Éljen a szabadság! Mert a szabadság-lelkesültség-lobogás persze teátrális is, sebaj, látható, és látni is kell, hogy az egész gyönyörűséges, mennyei út mennyire naiv, irreális, gyerekes - de épp azért, azért is: éljen a szabadság! S bár nem állítható, hogy a szabadságért loholva egyúttal valamitől menekül is az ember, a szabadság mint idea filozófiailag talán nem feltételezi a kitörést, a menekülést, a szabadulást valamitől - a fénylő szabadság ellenében mégis mindig jelen van a sűrű, sötét szabadsághiány, a különféle személyes és közösségi rabság, a fizikai és lelki terror megannyi változata, amivel szembefordulni csak daccal lehetséges. Erővel, amiből ráadásul arra is futja, hogy ha nevetségesen is, de azt kiáltozza az ember: éljen a szabadság!
    A Dilettánsok utazásának hősnője, ez a kezdetben kisfiút játszó, és aztán is törékeny testű, nagy szemű, megtörhetetlen asszony nagyon is határozottan megvallja, hogy környezetének, mondhatni a világnak ugyan más tervei voltak vele, mást ígértek neki, de ő szerelmet, igenis a rossz hírű, tiltott Mjatlevet ígérte magának. Elmondja, hogy a férfival mint jövője fehér szimbólumával találkozott, előbb csak a szimbólumával, és azt szilárdan magába zárta. ...idővel ön szemüveget kezdett viselni, és én a szemüvegén át váratlanul megpillantottam az ön átszellemült tekintetét; önnek megritkult a haja, és ekkor rádöbbentem, hogy ön nagyon szép ember; szemére vetették, hogy remeteéletet él, én titokban gyönyörködtem az ön rendkívüliségében; ostoba süldő lányok csábítójának nevezték..., de én tudtam, hogy ön nekem rendeltetett - azt és úgy mondja Lavinia, amit és ahogy az Abélard-ba szerelmes Hélo?se mondott, írt, s aztán oly sokan, akik a szerelemben igyekeztek realizálni a szabadságukat - mert lássuk be: jól realizálható. Majdhogynem önként adódik szerelem és szabadság összekötése, és nem csupán azért, mert az egyes szerelem-harcok egyben szabadságharcok is, nem is csak azért, mert a szerelem- és szabadságvágyat rokonítja a megszállottság, az euforikus idealizálás; én elsősorban egymást kiegészítő, egymást fel- és megerősítő, különös létállapotot teremtő... - minek is? érzésnek és akaratnak képzelem talán?, mindenesetre úgy tűnik, éppen a kettő összegabalyodásában mutatkozik meg leginkább, legközvetlenebbül a szabadság természete és foka: az ugyanis, hogy mennyi kötöttséget tud magára-magába venni az ember.
    De hogy a rengeteg szerelmes szabadság-regény közül éppen a Dilettánsok utazását idéztem, annak egész történetnyi oka van, s a történet, remélem, alkalmas eszköz a szabadság-fogalom más rétegeinek megközelítéséhez is. Amikor a nyolcvanas évek elejére elviselhetetlen lett számunkra a szabad sajtó és a szellemi műhelyteremtés hiánya, pontosabban még mindig nehezen tűrhető volt, s változatlanul kerestük azokat a kis réseket, amelyeken viszonylag legálisan át- és kitörhetünk, magánkiadású periodikát jelentettünk meg. Persze nem nevezhettük se folyóiratnak, se periodikának - a magánkiadás azt jelentette, hogy a szerző saját költségén kinyomtatja a saját írását, de az ország összes nyomdája csak olyan kéziratot fogadhatott, amelynek minden oldalát a Kiadói Főigazgatóság engedélyező pecséttel látott el. Ezért furfangosan műhelynaplónak neveztük a Pár-sort, és a felkért szerzők - Török Endre, Hanák Péter és a többiek - mint vendégek írtak bele; műveiket szép rendesen idézőjelbe tettük.
    1983 végén Bernstein Budapesten vezényelte Bartók Zené-jét - ezt muszáj ilyen regényes részleteséggel mesélnem, mert tapasztalatom szerint a szabadság-tudat, akárcsak a szerelem, a legmegalapozottabb, biztonságosabb folyamatosság közben is különös fellángolásokban jelentkezik -, nos, mi hallgattuk-néztük akkor a koncert televíziós közvetítését, és úgy éreztük, minél felszabadultabb-bravúrosabb Bernstein, annál távolabb van tőlünk interpretálása; ezúttal nem hallhattuk a gyönyörűséges és kínkeserves zenében a nekünk annyira fontos, speciálisan kelet-európai gyötrelmet, s mert nyilván nem voltunk elég készségesek és nyitottak, hogy másfélének fogadjuk el a művet, háttérzenévé halkítottuk, s a Pár-sor negyedik számának lehetséges "vendégeiről" beszélgettünk. Végtére is szabadok vagyunk, azt, illetve azokat hívunk vendégségbe, akit, akiket akarunk - így aztán nagyon gyorsan, mire a Zene fináléja, a kétellyel jócskán ellátott, alaposan megcsavart, de mégiscsak győzedelmes, megváltásra emlékeztető világtánc-muzsika megszólalt, eldöntöttük, hogy három, szívünknek-elménknek kivált kedves, kortárs regényírónak küldünk meghívást: Böllnek, Vargas Llosának és Okudzsavának. S mert a tervezett szám a szeretetről szól - a nyitó négykezes címe, ezt tudtuk már: Agapé -, a felkérő levélben (kinek-kinek anyanyelvére fordíttattuk) szeretetről szóló művet kértünk, s hogy közölhessük a Pár-sorban. "Tudjuk - írtuk -, hogy ez a 3000 példányban megjelenő kis kiadvány, amelyet mintegy kézből kézbe adva terjesztünk, nem nagy nyilvánosság az Ön számára, távoli társasjáték csupán, de olyan értelmes és figyelmes szeretet vezeti, ami talán megkülönböztető. Úgynevezett témaként is ezt ajánlanánk, a szeretetet, amelyről Dante azt írta, hogy napot mozgat és csillagot - a mai civilizációban vajon mire képes? Túlságosan tágas, talán közhelyesnek is tetsző a fogalom, de úgy gondoljuk, minden körülhatárolás feladattá, holmi irodalmias körkérdéssé züllesztené levelünket." A leveleket a Pár-sor első számának példányával az írók lakáscímére küldtük - bizony, csordultig szabadságérzettel ügyet sem vetettünk a diktatúrára, és még nem ismertük
az írók, a világhírességek elidegenítésének, másféle elzárásának módjait.
A nagybeteg Böll már nem tudott újat írni, Vargas Llosa műve olvasható a Pár-sor negyedik számában - Okudzsavától viszont semmiféle válasz nem érkezett. Írtunk egy moszkvai újságíró ismerősnek, kérdezné meg, mire számíthatunk, de az újságíró ismerős se válaszolt; ilyenkor mégiscsak a legegyszerűbbet kell próbálni: levelünk orosz fordítója a lakásunkból felhívta Okudzsavát. Hallottuk, hogy Moszkvában kicsöng a telefon, kettőt vagy hármat csöngött, és Okudzsava vette fel. A barátunk röviden elmondta mindazt, ami után megkérdezhette: remélhetünk-e kéziratot. Okudzsava egyszer szólt közbe, hogy emlékszik: kapott egy magyar nyelvű kiadványt, de levél nem volt mellette, aztán a fordító vissza-visszatérő, így és úgy fogalmazott kérlelésére újra meg újra azt felelte: értsék meg, nem tehetem, nem tudom megtenni, kérem, értsék meg, nem tudom, nem vagyok képes - hallottuk, ahogy ismételgeti: nye uméju, nye uméju... - mintha nagy szabadságunkkal kőfalnak mentünk volna. Ki mindenki vétett ki mindenki szabadsága ellen?

H. B.
Úgy érted, hogy a hatalom ügyvivői mellett netán mi is Okudzsaváé ellen - meg fordítva is? Ezt érdemes meggondolni, legalább utólag, bár emlékezetem szerint akkor is megfordult bennünk, nyargalás közben is éreztünk némi zavart. A "nye uméju" persze egyértelműen a külső kényszerre utalt, a társadalmi kőfalra, de feltehetően nem volt független a belsőtől sem, hiszen a szabadság fokozata, állapota, működése végül is mindig a kettő összjátékából adódik. Igaz, akkoriban a birodalmon belül sem volt egységes a kép. A nyolcvanas évek első felében a puha diktatúra keménysége más módokon és szinteken érvényesült a Szovjetunióban és nálunk. Ha vétettünk Okudzsava szabadsága ellen, hát annyit csupán, hogy esetleg tovább rontottuk viszonyait, politikai hírét még azzal is, hogy nem voltunk képesek tudomására hozni érdemlegesen társulási ajánlatunkat sem. Ezzel persze sérült a mi szabadságunk is, mert réskereső cselekvésünk részben kudarccal járt, próbálkozás maradt.
    Próbálkozás! Ha már kimondtam ezt a java korunk szellemi törekvéseit kísérő és kísértő szót, megpróbálom - éppen a szabadság közelítése érdeké-ben - körüljárni. Felemás cselekvést jelöl, azt hiszem, viszonylagos szabadság-fokozatot, mely felnőtt életünk első negyedszázadát mélységesen jellemezte. Eltűnődve a szó lehetséges jelentésein, vagy inkább gyakorlatias változatain, egyszerre kínálkoznak az értelmezés számára vonzó és taszító vonásai. Vonzó, mert a teljes bénasággal, a mintegy fizikailag is tehetetlenségbe vert rabsággal szemben mégis valamiféle játéktérre utal. Taszító, mert eleve, ha öntudatlanul is, a felmentésre játszik, kibúvót tákol, hogy bukás esetén hivatkozhasson a próbáló a kísérleti jellegre. Vonzó, mert nyomorúságos teljesítmény esetén is tartást adhat a tettesnek, még totális vereség után is odavethető: én legalább megpróbáltam. Szinte hősies. Ugyanakkor alkalmazkodó, taktikázó - de a megvalósulás, a mindennapi élet érdekében. Taszító, mert elvtelen. Vonzó, mert realista. Jól emlékszem a ?68-ban keletkezett anekdotára, mely szerint a cseh mesehős így indul harcba: megyek, és legyőzöm a sárkányt, ha lehet! És hivatkozhatom ˇvejkre is, a próbálkozás abszurd hősére, aki ?68-ban Eszmélet címmel szervezett folyóiratunk keleteurópéer vonalának megjelenítője volt, és hivatkozhatom persze az egész folyóirat-történetre, amely utólag, a vég felől szemlélve maga is próbálkozásnak minősült. Utólag, ezt hangsúlyozom, mert különben ugyanabból a vágyból fakadt, mint az utána következő irodalmi próbálkozásaink, amelyekben elsősorban nem a lerázandó korlátokat néztük, hanem a megvalósítanivalót, a konkrét lehetőséget, valami mást, mint ami akkor kínálkozott a magyar irodalmi-szellemi életben. S mindezt a legalitáshoz ragaszkodva. Igaz, nem voltunk képesek megvalósítani, de a mi "nye uméju"-nk is a külsőre vonatkozott. Amikor a formális kimondás nélkül is nyilvánvaló lett az Eszmélet betiltása, a hatalom egyik, különben velünk rokonszenvező működtetője felejthetetlen városmajori sétánkon barátian figyelmeztetett engem: a történtekért mi is felelősek vagyunk, mert nem voltunk elég körültekintőek, óvatosak, végül is realisták, s ezzel eljátszottunk egy tágítási, javítási lehetőséget: nem értettük meg, hogy az értelmiséginek szögnek kell lennie a politika kalapácsa alatt. Dühödten utasítottam vissza a "nye uméju"-nak ezt a parttalan alkalmazását, s ahogy most, fogalomértelmezői jelleggel visszatekintek, ugyanazt érzem és gondolom. Igen, a szabadság nem puszta tett, de a tettben, a létrehozásban érhető a legközvetlenebbül tetten milyensége, a nyargalás köznapi eseményeiben, a történetben mutatkoznak meg kockázatai, és adott esetben tett az is, ha valamit nem tesz meg az ember. A próbálkozásban ez is benne van mint átléphetetlen erkölcsi határ, a szabadságképesség biztos jele, bármilyen elszomorító is a hatásfoka a tartózkodásnak. Nem vagyok szabadságképes, ha bármire képes vagyok. Tessék, megint egy fogalom! Rokonai, a keresőképes, életképes, munkaképes, de még az újabbkeletű, a hajléktalanok fizikai állapotát jelző utcaképes is konkrétabb jelentést sűrít, s főleg valaminek a meglétére vonatkozik, míg a szabadságképes inkább a hiány esetén használatos, az egyes ember és az emberi közösségek elrontott, negatívumba forduló történései után mint felmentő vagy vádló elemzés, kényszerű magyarázat, hogy sajnos, nem sikerült élni a teremtő szabadsággal. Nekünk most, itt, sikerül-e?

L. J.: Szabadságról szólva szükségszerűen értünk a "próba" meg a "próbálkozás" fogalmához, de én most elsősorban nem a "kísérletezés"-sel rokon jelentésnél időznék még, hanem a folyamatossággal szinte együttjáró próba-érzetnél. Az abszolútum-gyanús "szabadság" ugyanis meggyőződésem szerint csak közelíthető - Faust fő-fő bölcsessége is, hogy Ki napról napra meg kell, hogy szerezze, / Szabad életre csak az érdemes, mindenekelőtt a folyamatosságot, a személyes és szakadatlan küzdelmet jelenti nekem - szóval a próbálkozást, hogy az ember közelebb jusson a szabadsághoz. Az idézet kérdésességére, például hogy ki érdemes a szabadságra, még visszatérek, előbb azonban a személyességből, a szabadság individuumra szabott jellegéből adódó - tán legsúlyosabb, legmesszebbre vezető - talányokkal igyekszem szembefordulni. Nemcsak a szabadság fogalmáról, semmiről sem tudnánk hipotézisek, sőt, makacs előítéletek nélkül beszélni, noha a posztmodern játéknak becézett felelősség-hárítás és cinizmus évadán nem előnyös beismerni, hogy valakinek van efféle kapaszkodója. Mintha csupán a megvilágítás döntené el, hit-e még a hit vagy inkább csököttség, s hogy a gondolati alapvetések valóban meghatározzák-e az ember világképét és világérzékelését, szellemi tartást adnak-e, vagy épp ellenkezőleg: megmerevítenek és egyre ádázabb kirekesztővé formálnak. Azt hiszem, ami bekövetkezik, jórészt szabadságkészségünkön múlik, ezzel viszont, mint a saját farkába harapó kígyó, máris visszakanyarodtam a kiinduláshoz. Nos, nekem vannak alapfeltevéseim, legelőbb is, hogy senki senkinek nem adhat szabadságot. És nemcsak azért, mert ideáról van szó, tehát érvénytelenek a kereskedelmi műveleteknél alkalmazott eljárások - ismeretet például lehet átadni, minden pedagógus többek között ezt teszi, s még az egészséges, mert kölcsönös szeretetben is van némi lelki üzlet -, de a szabadság közelítés, próbálkozás, és semmi se válthatja ki az individuális szellemi küzdelmet. Ám a magabiztosnak tetsző állítást - hogy nem lehet szabadságot adni - nyomban egy sereg kérdés követi, méghozzá olyan sebességgel, hogy az embernek szinte összeakad a nyelve: mi van a társadalmi szabadsággal? talán bizony megfeledkezhetünk a történelmi szabadságküzdelmekről? és a "felszabadítás" meg a "felszabadulás" eleve hamisságot hordoz? nincs is olyan?
    Itt erővel megakasztom a kérdőmondatok ömlését. A felszabadítás - és minden társadalmi szabadságküzdelem - azokat a körülményeket és feltételeket igyekszik megteremteni, amelyek nélkülözhetetlenek, legalábbis nagyon szükségesek, vagy még óvatosabban: megkönnyítik az egyes ember törekvését a szabadság felé. Ostobaság például elvitatni, vagy ahogyan manapság ugyancsak divatos, gúnyosan idézőjelbe tenni, hogy 1945-ben a Szovjetunió és az amerikai-angol-francia szövetségesek felszabadították Európát. Nyugaton egyébként a kifejezés sokkal tisztább, magától értetődően használt, mint nálunk. A felszabadítás tényét - felszabadítást a náci diktatúra alól - nem törli el a másik tény, hogy a jaltai világfelosztás szerint Magyarországra a felszabadító szovjet hadsereg egyúttal egy másik diktatúrát hozott. A nagyon különböző sztálinizmus elleni szabadságküzdelmeket (és a különböző irányultságú-érdekeltségű értékeléseket is!) minősíti, hogy miképpen viszonyulnak a felszabadítás tényéhez, mennyire differenciálnak. Mindenesetre a magyarországi felszabadításnál jóval kevesebb szenvedést okozó, durva jogsértésektől mentesebb, minden szempontból humánusabb, mert a társadalom nagyobb hányadának valódi megszabadulással járó felszabadítások is szörnyűvé torzulnak, ha elfelejtődik, hogy szabadság nem adható, de segíthető - jogi, államigazgatási eszközökkel például - a személyes szabadságküzdelem. A történelem-folyam persze azt mutatja, hogy minden forradalom, szabadságharc, felszabadítás, minden renszerváltozás során - vagy nagyon hamar - mit se törődnek ezzel az igazsággal. Az új éra új elitje mindig előkapja a jótékony amnéziát s a szabadságosztó öntudatot. Hiába hát az euforikus, közösséget teremtő szabadság-akarat, mondhatnánk keserűen, hiába az életösztönt is lebíró vágy: a megvalósulások közben éppen itt kezdődik a kisiklás, itt következik be az elmocskolódás. Hiába. De az is hiába, hogy a magamfajta szabadságfüggő látja, tapasztalja, tudja ezt, hiába; mégis, míg él, igyekszik a szabadság felé, és igyekszik segíteni - ahogy a szabadság-szerelmes Schiller írta - a politikai szabadság felépítését, ami minden műalkotások legtökéletesebbike. A francia forradalmi terror tanulságai alapján megkérdőjelezte Fichte tézisét is, hogy a benső ember felszabadításának egyetlen útja a külső szabadságért vívott politikai harc. Nem, polemizált Schiller anélkül, hogy belecsúszott volna valami konform reakciósságba - ha a politikai harc az állam autoritárius kapcsait túl korán meggyengíti vagy netán megoldja, anarchia alakul ki, ennek pedig szükségszerű következménye az erőszak és önkény megsokszorozódása. A republikánus érzelmű Schiller kétségbeesett szabadság-féltéssel akarja megakadályozni a francia király elítélését és kivégzését, halálos betegen Franciaországba utazna, már szállást és kapcsolatokat keres, s úgy fogalmaz, mint a másfél évszázaddal későbbi egzisztencialisták: ilyen alkalmakkor nem szabad közönyösnek és tétlennek maradni... Vannak idők, amikor nyilvánosan meg kell szólalni.
    A mérhetetlen szabadság-irodalomból nem egészen esetlegesen választottam Schiller-idézetet. Rüdiger Safranski Schiller-monográfiája viszonylag friss olvasmányélményünk - de nem is tudom, pontos-e "olvasmányélmény"-ről beszélni. Ha mostanában azon tűnődnék, széles e világon kiket érzek szellemtársaimnak, és szabadságommal élve kiket szeretnék szellemi vendégségbe hívni, Safranskit az elsők között említeném.

H. B.
Jöjjön Safranski, mert akkor megkérdezhetem tőle: gyakran hangoztatott, más könyveiben is végpontnak használt meghatározása, hogy a szabadság misztérium, nem vezet-e végső soron fatális világképhez, melyben a titokzatosság nemcsak megmagyarázhatatlanságot jelent, hanem óhatatlanul lealacsonyodik, felelősségelhárító érvként is funkcionál, netán felmentést ad. A görög misztérium szó mára oly határtalan és annyira különböző értelemben használatos, hogy érdemes rákérdezni: mi van mögötte.
    Schiller második művéről, a Fiescóról szólva Safranski határozottan kijelenti, hogy a szabad cselekvés előreláthatatlanságáról szól. A szerző olyan mélyen azonosul címszereplőjével, hogy hosszan halogatja a darab befejezését, maga sem tudja eldönteni, hőse zsarnokká tolja fel magát vagy hatalmát a köztársaság szolgálatába állítja. A történet könyvbeli változata az elsőt, a színpadi a másodikat valósítja meg; Safranski szerint ez a szabadság radikális felfogásából következik, és azt jeleníti meg, hogy a szabadság az utolsó pillanatig előreláthatatlan. Fiesco szabad, mert jelleme kellően meghatározatlan, mint minden valódi emberé, és ez teszi lehetővé az önrendelkezést, a nem kellő meghatározottság háttere előtt, a kellő meghatározottságok láncolatának folytonossági hiányában; íme, a szabadság misztériuma.
    Ez szép, de a meghatározottság és meghatározatlanság a "kellő" szóval megtoldva relatív foghatatlanságba csúsztat. S ezzel még nincs vége a körözésnek, és nem tudom, közelebb jutottunk-e a szabadsághoz az ingadozás mélységébe pillantva, vagy csak a bizonytalanság jelenik meg kétségtelen erővel. Az elemzés radikálisan folytatódik: a kérdés végül is az, mit akar akarni az ember, és hogyan tudja kideríteni, valójában mit akar. Ezt csak akkor fogja megtudni (s innen szó szerint idézem Safranskit), ha már cselekedett. Dönteni kell és cselekedni, hogy megtudjuk, kik vagyunk. Nincs olyan tudás saját azonosságunkról, amely megelőzi a cselekvést. Hogy ki vagyok, nem tudom előre, csak akkor, ha már cselekedtem. Schiller elképzelése Fiesco alakjáról azért olyan merész, mert cáfolja a közkeletű felfogást, mely szerint a cselekvés az önismeretből fakad... Fiesco olyan szabadságot él át, amely döntésre kényszeríti, és csak e döntés által engedi meg neki, hogy megismerje önmagát.
    Ez is szép, de Fiesco esete dramatizált, s bármilyen intenzíven is éli át Schiller a saját mindennapi életében a drámaírást mint a saját szabadságát, képzelőereje bármilyen reálissá is festi hőse alakját, szerencsére nem válasz a szabadság rejtelmeire, nem, mert megjelenítés, irodalom. De lehetsé-
ges-e válasz egyáltalán? Ha nem irodalommal, akkor filozófiával, vagy bármivel... Vagy csak kérdezni lehet? Vagy a misztérium csak a hozzáférhetetlenséget, a kérdező ember paradox voltát jelöli, Kant szavával az önmagában valót, az általa bevezetett, a vallások transzcendenciájához képest új transzcendenciát?
    Mindezt kérdezném Safranskitól, s bármit is válaszolna, hozzátoldanám föld- és irodalom-közelibb kérdéseimet is, amelyet a szabadság megélése további bonyodalmainak vagy akár kockázatainak neveznék. Ezt így is megteszem, és kapcsolom az eddigi állításokhoz, elsősorban ahhoz az észrevételhez, amelyet mi is alapvetőnek vélünk és éppen gyakorlunk, hiszen hozzá újra meg újra visszatérünk: a cselekvéshez. A tetthez, amelynek következménye van, s jelentékeny hányada hat a másik emberre, néha akkor is, ha a tett elkövetője nem akarja. Hat és visszahat, vagy nem hat, és az is visszahat, szóval kiszámíthatatlan, előre láthatatlan, de nem a Fiesco-féle meghatározatlanság, hanem a kapcsolatok esedékessége, szövevénye miatt. Már két ember esetében is.
    Mindezt meggondolva és kimondva ugyancsak bizonytalan vagyok, hogy fogalomértelmezési célunkat hatásosan közelítem-e, ha megpróbálom irodalmiasan lefesteni egyik ifjúkori szabadság-kalandomat, amelyet jobbára ösztönösen bonyolítottam, és majd másfél évtized múltán, visszatekintve értékeltem szerencsés, bár kínzó kimenetelét, de akkor sem tudtam megeleveníteni - talán még nem volt elég a távlat, vagy a szavakat nem találtam. És most? Nekivágok.
    A Rózsák terén történt, a középiskolás kollégiumban, a múlt század közepén, ?55-ben. Harmadikos voltam s tagja az ezüsthajú, bár csak negyven körüli, magyar szakos igazgató körül összeverődött művelődési körnek. Hetente beszélgettünk, felolvastunk, vitatkoztunk: két geológus, két villamosipari és egy élelmiszeripari tanuló. Hamar összemelegedtünk, s igazgatónk mértéktartóan, de kivételes nyitottsággal vegyült közénk, s annyira érettnek gondolt bennünket, hogy egyszer azt is elmondta, nagyon szeretnének a feleségével gyereket, de eddig nem sikerült, s félő, lassan kicsúsznak az időből. Bizalma felnőttes képzeteket szült bennünk, komolyan vettük magunkat. Egy este a kör hangadója új elbeszélő költeményét olvasta fel: Goethe után szabadon. Mi az, hogy szabadon, kérdezte egyikünk undokul; s folyt a szó. A kör aztán egy sajnálatos esemény miatt megszűnt. Pár nappal a fölolvasás után túrógombócot kaptunk vacsorára, ízetlen és ragadós volt, az ember szájpadlásába nyomódott. Osztályunk boxbajnoknak készülő, tekintélyes tagja hirtelen ötlettől vezérleltetve javasolta, hogy próbáljuk ki, mennyire ragad a gombóc: ha az udvarral szemközti emeletes lakóház tűzfalához vágjuk, ottmarad-e? Nem tetszett nekem az ötlet, de persze mindannyian mentünk, s néhány gombóc valóban megtapadt a falon. Óriási botrány lett. Igazgatónk az ebédlőbe parancsolt mindenkit, és dühtől szikrázva ordította: ki volt a tettes? Hosszú és kínos, eredménytelen faggatásunk egyre féktelenebbé tette. A közelében ültem, jól láttam rángatódzó vonásait. S ekkor hozzám fordult. Nevemen szólított, és megkérdezte, tudom-e, ki kezdte. Hallgattam. Tehát tudod, mondta ki az ítéletet felettem, és csendesen, kegyetlenül kérte a tettes nevét. Sokan voltunk, próbáltam kitérni. Papírt és ceruzát kapott elő, s megint ordított: a neveket! S akkor mondani kezdtem az osztály névsorát. A negyedik névnél odavágta a ceruzát és takarodót üvöltött. Lefeküdtünk. Boxbajnoknak készülő osztálytársam a negyvenfős hálóteremben jó hangosan odaszólt nekem: aztán az irodalmi szakkörben se jusson eszedbe más név. Dehát megszűnt a kör, csak a tűzfalra ragadt gombócok virítottak pár napig, és az én szabadságom sérült két oldalról egyszerre, de valahogy - szerencsésen - mégis megmaradt. A ?68-as Eszmélet folyóirat szervezésekor önesszének nevezett írásokat kértünk a társaktól, s én a túrógombócokról írtam; felemás lett, eldobtam, és most is csak remélni merem, hogy jutottam vele valamire.

L. J.: Szabadság és egyenlőség, vagy némi kifordítással: szabadság és kiválasztottság kérdéséhez biztosan. Személyes történeteinkben persze majd? mindig főszereplők vagyunk, ebben a túrógombócos szorongatottságban azonban a "főszerep" a "kiválasztottság"-gal súlyosbodik, attól lesz drámai. Mégis, a kétoldali szabadságsérülés ellenére - ugye, jól gondolom? - a most már fél évszázadnál régebbi kaland csak fájdalmas volt (maradt), de nem lett elmocskoló, mert a kiválasztottságot nem kísérte kiváltságtudat.
    Igyekszem elkerülni, hogy fogalomértelmezés címén egyik fogalomtól a másikhoz ugráljak, ám mert a szabadságküzdelem individuális - Csehov például úgy érezte, önfelszabadítása során cseppenként kellett kifacsarni magából a rabszolgavért -, megúszhatatlan a szembesülés a legelemibb, megint csak individuális buktatóval. A kiválasztottság érzete és tudata talán minden erős személyiséget megérint; nyilván az életesemények sorssá mitizálása is ebből következik - a közösség, vagy szerényebben: a többi ember számára azonban nemcsak ártalmatlan, hanem hasznos, egyenesen üdvös lehet, ha valakinek kiváltság nélküli kiválasztottság-tudata van, mert az csupán plusz kötelességgel, felelősségel jár -, az illető valahogy megnyomott a feladattal: mintha neki még makacsabbul kellene küzdeni ezért-azért, például a szabadságfeltételek megteremtéséért. Nem így a szabadság nagy árulói!, mondjuk a forradalmárból zsarnokká váló figurák, ők kiválasztottságot hazudnak, valójában kiváltságosnak hiszik magukat, és rákényszerítik a többi embert, hogy elfogadják: őket más és több illeti meg. De nemcsak történelmi terepen, akár a legkisebb közösségben is szörnyeteg szabadságtipró a kiváltságokat követelő ember. Elvszerűen és alkatilag is az. Kikezdhetetlen igazság ugyanis, hogy a szabadság, egyenlőség, testvériség fogalom-triász csak együtt, egymást feltételezve és erősítve érvényes, hogy azokban a rendszerekben, ahol a háromból akár az egyiket megsértik vagy felfüggesztik, az egész lesz hamis, bűnös és elviselhetetlen.
    Itt kanyarodom vissza az alapjaiban szép és igaz fausti fő-fő bölcsességhez, amiben mintha rejtett bomba ketyegne - a felvilágosodás dialektikája volna ez? -, mert hogy ki "érdemes" a szabadságra? Természetesen mindenki. Csorba Győző itt is pontosan fordítja a kiváltságtudattól nem mentes Goethe sorait. Pedig függetlenül attól, milyen fejlett, esetleg alig-alig mutatkozó valakinek a szabadságkészsége és -igénye, csak azért, mert ember, igenis "érdemes" a szabadságra, s ha ezt az érdemességet bármilyen indokkal bárki kétségbevonja, legelőbb a saját szabadságát tagadja.

H. B. De az önmagát kiváltság nélküli kiválasztottnak érző és gondoló egyén mit tehet azon túl, hogy nem tesz meg valamit - tehát nem vonja kétségbe senki érdemességét, és így nem tagadja saját szabadságát? Mi az a plusz kötelesség és felelősség, ami terheli - konkrétan megnevezhető-e? Érteni vélem, hogy mintha neki még makacsabbul kellene küzdenie ezért-azért, például a szabadságfeltételek megteremtéséért. De mik ezek, s ha előállnak, lesz-e az érdemesből képes? Mintegy magától, a belátásra építő önigazgatás útján? Eljön-e a szabadság békessége? Finomul-e a kín?

L. J.: Nem próbálok hárítani vagy kitérni, ha megjegyzem, hogy ez szinte minden eddig választott-értelmezett fogalom kapcsán megkérdezhető lett volna: mit tegyünk tudásunkkal, véleményünkkel, mit a normáinkkal, az ízlésünkkel a gyakorlatban. Méghozzá a saját vagy néhány hozzánk tartozó életformálásán túli gyakorlatban. A nagyobb közösség - a társadalom! - ügyeivel foglalkozni ugyanis avítt, a hagyományos kifejezések kifejezetten dohszagúak, újak meg nincsenek; és persze nemcsak időszerűtlennek mutatkozik az eleve patetikus ?tett?, hanem hitelét vesztett is. Az eredeti ?szakszó?, a politika - színtől-kosztümtől szinte függetlenül - lejáratódott, méghozzá annyira, hogy a lejáratódást emlegetni is lejárt; szörnyen közönséges és unalmas. Mintha leállíthatatlan gép kattogna, és végezné a tagadások tagadását - pontosabban éppen hogy nem ?végezné?, mert véghetetlenül csak csinálná, olyannyira, hogy újra meg újra felmerüljön: gonoszul eltervezett ez az agyatlanító nóta, és mindjárt szégyenkezzen is az ember, amiért bugyuta összeesküvéseket feltételez.
    Tény azonban - legyen a beismerés maga szabadság-gesztus -, hogy a többrétegű hordalék alatt magamban az ősrégiekhez roppantul hasonló vágyakra bukkanok. Erőnk szerint a legnemesbekért... De elengedhetetlennek vélem a vágy fegyelmezését, és próbáját is - nem tetszelgés?, nem ráfogás? - mindenekelőtt azzal az önkorlátozással, hogy a saját szabadságküzdelmemet megőrzöm, bizonyítva, hogy egyáltalán lehet ilyen.

H. B. Saját szabadságküzdelmem megőrzése ezek szerint maga is lehet létrehozás, és ez fontos minimum, Sziszüphosz birtoka. Azt jelenti, hogy van valamim, ugyanakkor elég kritikus tény és visszavisz a próbálkozás kétes terepére, hiszen a létrehozás eredménye nem szándék, még csak nem is puszta képesség kérdése - pontosabban a képességben a külvilág is benne van, értelme kettős. A létrehozó szabadság megélése pedig nem függhet a tárgyiasult valóságtól, s megint csak oda jutunk, hogy a szabadságot nem tudjuk racionális fogalmakkal bekeríteni, s ha nem is tartjuk misztériumnak, csak a személyes, térben és időben konkrét elemzéstől remélhetünk valamilyen kapaszkodót. A szabadság szellemi egyetemessége a társadalom öntőformáiban fortyogó világtól függően más és más fokon, módon, irány és arány szerint feszít bennünket.
    A létező szocializmusnak nevezett tegnapi rendszer és a mai magyar kapitalizmus között a szabadság felől vizsgálódva is óriási különbségek és azonosságok mutatkoznak, többek között a sajtószabadság és az irodalom terepén. Az író szabadsága persze azzal kezdődik, hogy megírja a művet, s abban a szabadság mint ige testet ölt, életre kel; a nyomtatás már másik mese, nem olyan közvetlen része az író szabadságának, a terjesztés meg alig, vagy egyáltalán nem. A rendszerváltozás a cenzúra megszűnésével a társadalmi szabadság magasabb fokát, feltételét teremtette meg, szükségtelenné lett megalázó erőlködések egész sora, de a felszabadult térbe a fogyasztói társadalom manipulációi nyomultak, s végső soron az egyértelműségre vágyó csak azt mondhatja: jó, hogy megszűnt a tegnapi világ, rossz, hogy a mai jött a helyébe. Emlékszem, már ?89 végén milyen méltatlankodva dohogott az egyik folyóirat szerkesztője a írószövetségben, hogy a pártdiktatúra idején legalább figyeltek a munkájára. Hamarosan megszületett a "cenzúra árvái" felemás fogalma is, nemcsak kritikát, hanem torz nosztalgiát jelezve a nagyon közeli múlt iránt, amikor egyszerűbb, körülhatároltabb volt az ellenzékiség, hiszen elemi szabadságjogokért kellett harcolni. Ahogy ezek a változásból következően szinte gépiesen hozzáférhetők lettek, elveszítették a tiltástól aránytalanul megnőtt értéküket, fontos szabadsághordozóból normális eszközzé váltak egy pillanatra, vagy addig sem, mert máris átzuhantak a konfekcionált áruk, tömegcikkek polcára. A jelenség láttán az ember furcsa szédületet érez, és első riadalmában arra is hajlamos, hogy megkérdezze: a szabad értékét a tilos ilyen mértékben befolyásolhatja? Még végletesebben: a szabadság legbelső hevét a tilos táplálja talán? A tilostól lesz édes? A vágy a hiánytól fokozódik? A lehetetlen a legfőbb mozgatónk? De nem, ezek a fogalmak önmaguk elvontságában, abszurditásában nem jelentenek, csak a konkrét világon, a személyes művön, egyedi beszéden belül, ahogy Babits mondja 1925 és 1927 között készült könyve drámai versében: Mert a "szabad" már nem szabad nekem. - És az első szabad-ot idézőjelbe teszi, hamisnak minősíti, majd így folytatja: Különös böjt! csak a tilos szabad már. S mintegy magyarázva teszi hozzá: Nekem züllés e jámbor élet s korrupció: akkor kezdek majd lenni újra jó, amikor a Törvény ujjal mutat rám. A verset aztán mitikus színpadon zárja, megrendítő erővel: Oldd meg, Atyám, ereszd el ördög-kopóidat! Ördög, eb, vágy, bűn, riadó szimat: csak ilyen falka vihet már Tehozzád! Babits a képet vélhetőleg nem érezte-gondolta egyszerűen mitikusnak és pusztán kifejezési formának, módszernek, amellyel a létezés végleteket összerántó teljességét megragadta, de szabadságát élte át vele, és szavait ismételve én is a magamét.

L. J.: A Szikra Könyvkiadónál először 1954-ben megjelent, jórészt az orosz kiadás fordítását tartalmazó Filozófiai lexikonban a "szabadság" nem önálló címszó - összekapcsolt a "szükségszerűség"-gel, s mint olvasható: "A szovjet társadalom példa az emberek és az emberi cselekvés... szabadságára", vagy: "A társadalmi fejlődés törvényeinek ismeretén alapuló szabad emberi tevékenység a legragyogóbban a Kommunista Pártban - a dolgozók élcsapatában, és a párt vezető szerepében testesül meg". Mindezt nem a túlélő vagy később élő fölényes iróniájával idézem. Utálom az effajta, tapasztalatom szerint mindig gyávaság szülte ironizálást, és minél divatosabb, annál jobban utálom. Remélem, a "filozófia" és "lexikon" szavak említésével még nem sértettem ösztönös tartózkodásunkat sem: illetéktelenül nem kalandozunk a véghetetlen és átláthatatlan szabadság-filozófiában. A párosított címszóra csakis a párosítás miatt hivatkozom, s azért, hogy elmondhassam: számomra "szabadság" és "szükségszerűség" merőben különböző irányultságú, s többször érzékelem a két fogalom ellentétességét, mint összetartozását. Ebben a szabadság-mázzal bekent világban, ahol persze a "szükségszerűség" is torzult jelentést kap, ahol a "törvényszerű" is praktikusként értelmeződik, különösen széttartó a közös hajlékba kényszerített Szabadság és Szükségszerűség. Az ember látja ennek az összetákolt hajléknak sok-sok ízléstelen és hamis, fájdalmas és dühítő kellékét, de nem küzdhet úgy a szabadságáért - még a megszabadulásáért sem -, hogy infantilisan behunyja a szemét, mintha ezzel eltüntethetné az egész nemszeretem környezetet. A létező tudomásulvétele azonban nem a szükségszerű felismerése, mert a létező nem szükségszerű. Sőt, egymásra csúsztatni, aljas bűvészmutatvánnyal kicserélni a létezőt a szükségszerűvel, ugyancsak nem szükségszerű.
    Bíró Zsuzsa éppen most megjelent "telefonos" írásában idézi az alapfogalmat adó Unamunót: "szabadnak lenni azt jelenti, hogy szabadnak hiszed magad". Bennem ez a "hit" valóban hitszerűen létezik, olyasféle metafizikai érzet, hogy a józan, praktikus viszonyokon, még a szükségszerűség birodalmán túlra is eljuthat az ember. Persze szerencsés, ha a túljutásért nem kell vadul harcolni, de sajnos, legtöbbször kell, napról napra kell - és "békeidőben" is ajánlatos újra meg újra ellenőrizni: csakugyan jobban megfér egymással a reális létező meg az ideális szabadság? biztosan nem a szabadság szem elől tévesztése, a "szükségszerű felismerésé"-nek becézett megalkuvás láttatja békésnek a jelenvalót?