|
|
Horgas Béla - Levendel Júlia
PÁR-SOR MEGINT
"...aki akarja a szabadságot, annak hinnie is kell azt."
Vörösmarty Mihály
H. B.: Ha kezdünk, még nem biztos, hogy szabadok is
vagyunk, de a kezdet, úgy sejtem, eleve lehetőség - a szabadság
megérintésére legalább, s engem most, ahogy ezt kimondtam, megtettem,
egyszerre hangol euforikussá és ijedtté határtalanságával. Még
szerencse, hogy fogalomértelmezésről lesz szó, s ez ad némi kapaszkodót
- még nagyobb szerencse, hogy nem vagyok egyedül, s a két hang, két
személy társulása, mint forma és cselekvés a szabadság konkrét testet
öltésére, valóságosságára vall, mintegy dokumentálja, hogy lehetséges
(általa, benne) a létrehozás. Talán nem a semmiből, de nem is csupán a kényszerítő valamitől szabadulva, talán az adottságokat
figyelemmel és képzelőerővel megragadva, spontán aktivitásunkat
működtetve lehetséges élni a szabadsággal, mintegy beleállni a létezés
folyamatába, és saját csinálmányainkat hozzáadni a meglévőhöz, hiszen: csinálni a legjobb móka.
A kezdet ilyenképpen persze folytatás, és feltételez valamilyen
előzetes eszmélést, az adottságok megismerését, ami maga is cselekvés,
és óhatatlanul értékeléssel, választással jár.
Ha azt tartjuk, hogy a szabadság nem azonos sem
a kötetlenséggel, sem a rabság kötelékeinek lerázásával, a két
állításból az utóbbit kell előre helyezni, már csak azért is, hogy
nyomban kérdezhessük: ha rab vagyok, akkor is lehetek szabad?
Szelídebben, saját élettörténetünkre mutatva: diktatórikus
társadalomban élhet-e az ember a szabadsággal? Egyáltalán: hogyan
állhat ellen a különféle kényszereknek, nem feledve Babits szavait,
hogy semmi vagy, ha nem vagy ellenállás?
Vannak-e a szabadságnak válfajai, fokozatai, netán körei, s akkor már
különbségei, és melyik miként érvényesülhet a mindennapi élet
társadalmi, gazdasági, politikai területein - vagy más szemszögből
nézve: a privát és a nyilvános szférában, az ember belső és külső
világában? Úgy tetszik, a szabadság fogalmához tartva a létezés
irdatlan egészével kerülök szembe minden értelemben, s hogy bele ne
fulladjak, megint csak választanom kell. A modern elmélet többek között
megkülönböztet negatív és pozitív szabadságot, s az egyiket a külső
kényszerítő erők hiányával jelöli, a másikról azt állítja, hogy általa
az ember saját maga ura lehet, s végső soron a kettő egységében véli
megtalálni a meghaladhatatlan és minden elemzésből kihagyhatatlan
fogalom lényegét, amelyről József Attila azt írta: Ahol a szabadság a rend, mindig érzem a végtelent.
Ez tetszik nekem, és elfogadva irányjelzőnek, visszatérek a
személyességhez. Érzékelésem és elgondolásom szerint a létrehozó
szabadság máris működik az éppen most történő, kétségbevonhatatlan
tényben: itt állunk, holott mást is tehetnénk.
L. J.: Itt állunk, miközben fizikailag is érzékelni vélem a több
évtizedes, szakadatlan, ma is, most is tartó nyargalást azért a
bizonyos személyes és napról napra meghódítandó, kiküzdendő
szabadságért. Furcsa, tűnődöm hát legelőbb, hogy ez a nagyon elvont -
és nagyon sikamlós, mert oly sokszor és aljasul lejáratott, kiforgatott
- fogalom ennyire testies nekem. Bár így nem maga a szabadság, hanem a szabadság vágya
ösztökél, az feszíti az izmaimat, azért szaporább a szívverésem,
fuldoklásig a lélegzésem - lehet, hogy a csupán metafizikai szinten
létező szabadság helyett az ember számára élhető-érezhető szabadság felé tartó útról
kellene, arról érdemes beszélnünk? Erről a mindig hepehupás útról,
amelyen vágtatva mégsem riadozik az ember a nyaktöréstől, mert
felajzottan, sőt, mámorosan a rázkódás, még a borulás veszélye is
mulatságosnak tetszik.
Okudzsava például jó ösztönnel utaztatja
szabadság-regénye dilettáns szerelmeseit, röpteti-zötykölteti
lovaskocsijukat a hatalmas orosz birodalomban, hogy Lavinia minél
hatásosabban kiálthassa újra meg újra: Éljen a szabadság!
Mert a szabadság-lelkesültség-lobogás persze teátrális is, sebaj,
látható, és látni is kell, hogy az egész gyönyörűséges, mennyei út
mennyire naiv, irreális, gyerekes - de épp azért, azért is: éljen a
szabadság! S bár nem állítható, hogy a szabadságért loholva egyúttal
valamitől menekül is az ember, a szabadság mint idea filozófiailag
talán nem feltételezi a kitörést, a menekülést, a szabadulást valamitől
- a fénylő szabadság ellenében mégis mindig jelen van a sűrű, sötét
szabadsághiány, a különféle személyes és közösségi rabság, a fizikai és
lelki terror megannyi változata, amivel szembefordulni csak daccal
lehetséges. Erővel, amiből ráadásul arra is futja, hogy ha nevetségesen
is, de azt kiáltozza az ember: éljen a szabadság!
A Dilettánsok utazásának
hősnője, ez a kezdetben kisfiút játszó, és aztán is törékeny testű,
nagy szemű, megtörhetetlen asszony nagyon is határozottan megvallja,
hogy környezetének, mondhatni a világnak ugyan más tervei voltak vele,
mást ígértek neki, de ő szerelmet, igenis a rossz hírű, tiltott
Mjatlevet ígérte magának. Elmondja, hogy a férfival mint jövője
fehér szimbólumával találkozott, előbb csak a szimbólumával, és azt
szilárdan magába zárta. ...idővel ön szemüveget kezdett viselni, és
én a szemüvegén át váratlanul megpillantottam az ön átszellemült
tekintetét; önnek megritkult a haja, és ekkor rádöbbentem, hogy ön
nagyon szép ember; szemére vetették, hogy remeteéletet él, én titokban
gyönyörködtem az ön rendkívüliségében; ostoba süldő lányok csábítójának
nevezték..., de én tudtam, hogy ön nekem rendeltetett - azt és úgy
mondja Lavinia, amit és ahogy az Abélard-ba szerelmes Hélo?se mondott,
írt, s aztán oly sokan, akik a szerelemben igyekeztek realizálni a
szabadságukat - mert lássuk be: jól realizálható. Majdhogynem önként
adódik szerelem és szabadság összekötése, és nem csupán azért, mert az
egyes szerelem-harcok egyben szabadságharcok is, nem is csak azért,
mert a szerelem- és szabadságvágyat rokonítja a megszállottság, az
euforikus idealizálás; én elsősorban egymást kiegészítő, egymást fel-
és megerősítő, különös létállapotot teremtő... - minek is? érzésnek és
akaratnak képzelem talán?, mindenesetre úgy tűnik, éppen a kettő
összegabalyodásában mutatkozik meg leginkább, legközvetlenebbül a
szabadság természete és foka: az ugyanis, hogy mennyi kötöttséget tud
magára-magába venni az ember.
De hogy a rengeteg szerelmes szabadság-regény közül éppen a Dilettánsok utazását
idéztem, annak egész történetnyi oka van, s a történet, remélem,
alkalmas eszköz a szabadság-fogalom más rétegeinek megközelítéséhez is.
Amikor a nyolcvanas évek elejére elviselhetetlen lett számunkra a
szabad sajtó és a szellemi műhelyteremtés hiánya, pontosabban még
mindig nehezen tűrhető volt, s változatlanul kerestük azokat a kis
réseket, amelyeken viszonylag legálisan át- és kitörhetünk,
magánkiadású periodikát jelentettünk meg. Persze nem nevezhettük se
folyóiratnak, se periodikának - a magánkiadás azt jelentette, hogy a
szerző saját költségén kinyomtatja a saját írását, de az ország összes
nyomdája csak olyan kéziratot fogadhatott, amelynek minden oldalát a
Kiadói Főigazgatóság engedélyező pecséttel látott el. Ezért furfangosan műhelynaplónak neveztük a Pár-sort,
és a felkért szerzők - Török Endre, Hanák Péter és a többiek - mint
vendégek írtak bele; műveiket szép rendesen idézőjelbe tettük.
1983 végén Bernstein Budapesten vezényelte Bartók Zené-jét
- ezt muszáj ilyen regényes részleteséggel mesélnem, mert tapasztalatom
szerint a szabadság-tudat, akárcsak a szerelem, a legmegalapozottabb,
biztonságosabb folyamatosság közben is különös fellángolásokban
jelentkezik -, nos, mi hallgattuk-néztük akkor a koncert televíziós
közvetítését, és úgy éreztük, minél felszabadultabb-bravúrosabb
Bernstein, annál távolabb van tőlünk interpretálása; ezúttal nem
hallhattuk a gyönyörűséges és kínkeserves zenében a nekünk annyira
fontos, speciálisan kelet-európai gyötrelmet, s mert nyilván nem
voltunk elég készségesek és nyitottak, hogy másfélének fogadjuk el a
művet, háttérzenévé halkítottuk, s a Pár-sor negyedik számának
lehetséges "vendégeiről" beszélgettünk. Végtére is szabadok vagyunk,
azt, illetve azokat hívunk vendégségbe, akit, akiket akarunk - így
aztán nagyon gyorsan, mire a Zene fináléja, a kétellyel jócskán
ellátott, alaposan megcsavart, de mégiscsak győzedelmes, megváltásra
emlékeztető világtánc-muzsika megszólalt, eldöntöttük, hogy három,
szívünknek-elménknek kivált kedves, kortárs regényírónak küldünk
meghívást: Böllnek, Vargas Llosának és Okudzsavának. S mert a tervezett
szám a szeretetről szól - a nyitó négykezes címe, ezt tudtuk már: Agapé -, a felkérő levélben (kinek-kinek anyanyelvére fordíttattuk) szeretetről szóló művet kértünk, s hogy közölhessük a Pár-sorban.
"Tudjuk - írtuk -, hogy ez a 3000 példányban megjelenő kis kiadvány,
amelyet mintegy kézből kézbe adva terjesztünk, nem nagy nyilvánosság az
Ön számára, távoli társasjáték csupán, de olyan értelmes és figyelmes
szeretet vezeti, ami talán megkülönböztető. Úgynevezett témaként is ezt
ajánlanánk, a szeretetet, amelyről Dante azt írta, hogy napot mozgat és
csillagot - a mai civilizációban vajon mire képes? Túlságosan tágas,
talán közhelyesnek is tetsző a fogalom, de úgy gondoljuk, minden
körülhatárolás feladattá, holmi irodalmias körkérdéssé züllesztené
levelünket." A leveleket a Pár-sor első számának példányával az
írók lakáscímére küldtük - bizony, csordultig szabadságérzettel ügyet
sem vetettünk a diktatúrára, és még nem ismertük
az írók, a világhírességek elidegenítésének, másféle elzárásának módjait.
A nagybeteg Böll már nem tudott újat írni, Vargas Llosa műve olvasható a Pár-sor
negyedik számában - Okudzsavától viszont semmiféle válasz nem érkezett.
Írtunk egy moszkvai újságíró ismerősnek, kérdezné meg, mire
számíthatunk, de az újságíró ismerős se válaszolt; ilyenkor mégiscsak a
legegyszerűbbet kell próbálni: levelünk orosz fordítója a lakásunkból
felhívta Okudzsavát. Hallottuk, hogy Moszkvában kicsöng a telefon,
kettőt vagy hármat csöngött, és Okudzsava vette fel. A barátunk röviden
elmondta mindazt, ami után megkérdezhette: remélhetünk-e kéziratot.
Okudzsava egyszer szólt közbe, hogy emlékszik: kapott egy magyar nyelvű
kiadványt, de levél nem volt mellette, aztán a fordító
vissza-visszatérő, így és úgy fogalmazott kérlelésére újra meg újra azt
felelte: értsék meg, nem tehetem, nem tudom megtenni, kérem, értsék
meg, nem tudom, nem vagyok képes - hallottuk, ahogy ismételgeti: nye uméju, nye uméju... - mintha nagy szabadságunkkal kőfalnak mentünk volna. Ki mindenki vétett ki mindenki szabadsága ellen?
H. B. Úgy érted, hogy a hatalom ügyvivői mellett netán mi
is Okudzsaváé ellen - meg fordítva is? Ezt érdemes meggondolni,
legalább utólag, bár emlékezetem szerint akkor is megfordult bennünk,
nyargalás közben is éreztünk némi zavart. A "nye uméju" persze
egyértelműen a külső kényszerre utalt, a társadalmi kőfalra, de feltehetően nem volt független a belsőtől
sem, hiszen a szabadság fokozata, állapota, működése végül is mindig a
kettő összjátékából adódik. Igaz, akkoriban a birodalmon belül sem volt
egységes a kép. A nyolcvanas évek első felében a puha diktatúra
keménysége más módokon és szinteken érvényesült a Szovjetunióban és
nálunk. Ha vétettünk Okudzsava szabadsága ellen, hát annyit csupán,
hogy esetleg tovább rontottuk viszonyait, politikai hírét még azzal is,
hogy nem voltunk képesek tudomására hozni érdemlegesen
társulási ajánlatunkat sem. Ezzel persze sérült a mi szabadságunk is,
mert réskereső cselekvésünk részben kudarccal járt, próbálkozás maradt.
Próbálkozás! Ha már kimondtam ezt a java korunk szellemi törekvéseit kísérő és kísértő szót, megpróbálom
- éppen a szabadság közelítése érdeké-ben - körüljárni. Felemás
cselekvést jelöl, azt hiszem, viszonylagos szabadság-fokozatot, mely
felnőtt életünk első negyedszázadát mélységesen jellemezte. Eltűnődve a
szó lehetséges jelentésein, vagy inkább gyakorlatias változatain,
egyszerre kínálkoznak az értelmezés számára vonzó és taszító vonásai.
Vonzó, mert a teljes bénasággal, a mintegy fizikailag is
tehetetlenségbe vert rabsággal szemben mégis valamiféle játéktérre
utal. Taszító, mert eleve, ha öntudatlanul is, a felmentésre játszik,
kibúvót tákol, hogy bukás esetén hivatkozhasson a próbáló a kísérleti
jellegre. Vonzó, mert nyomorúságos teljesítmény esetén is tartást adhat
a tettesnek, még totális vereség után is odavethető: én legalább
megpróbáltam. Szinte hősies. Ugyanakkor alkalmazkodó, taktikázó - de a
megvalósulás, a mindennapi élet érdekében. Taszító, mert elvtelen.
Vonzó, mert realista. Jól emlékszem a ?68-ban keletkezett anekdotára,
mely szerint a cseh mesehős így indul harcba: megyek, és legyőzöm a sárkányt, ha lehet! És hivatkozhatom ˇvejkre is, a próbálkozás abszurd hősére, aki ?68-ban Eszmélet címmel szervezett folyóiratunk keleteurópéer
vonalának megjelenítője volt, és hivatkozhatom persze az egész
folyóirat-történetre, amely utólag, a vég felől szemlélve maga is
próbálkozásnak minősült. Utólag, ezt hangsúlyozom, mert különben
ugyanabból a vágyból fakadt, mint az utána következő irodalmi
próbálkozásaink, amelyekben elsősorban nem a lerázandó korlátokat
néztük, hanem a megvalósítanivalót, a konkrét lehetőséget, valami mást,
mint ami akkor kínálkozott a magyar irodalmi-szellemi életben. S
mindezt a legalitáshoz ragaszkodva. Igaz, nem voltunk képesek
megvalósítani, de a mi "nye uméju"-nk is a külsőre vonatkozott. Amikor
a formális kimondás nélkül is nyilvánvaló lett az Eszmélet betiltása, a
hatalom egyik, különben velünk rokonszenvező működtetője felejthetetlen
városmajori sétánkon barátian figyelmeztetett engem: a történtekért mi
is felelősek vagyunk, mert nem voltunk elég körültekintőek, óvatosak,
végül is realisták, s ezzel eljátszottunk egy tágítási, javítási
lehetőséget: nem értettük meg, hogy az értelmiséginek szögnek kell
lennie a politika kalapácsa alatt. Dühödten utasítottam vissza a "nye
uméju"-nak ezt a parttalan alkalmazását, s ahogy most,
fogalomértelmezői jelleggel visszatekintek, ugyanazt érzem és gondolom.
Igen, a szabadság nem puszta tett, de a tettben, a létrehozásban érhető
a legközvetlenebbül tetten milyensége, a nyargalás köznapi
eseményeiben, a történetben mutatkoznak meg kockázatai, és adott
esetben tett az is, ha valamit nem tesz meg az ember. A próbálkozásban
ez is benne van mint átléphetetlen erkölcsi határ, a szabadságképesség
biztos jele, bármilyen elszomorító is a hatásfoka a tartózkodásnak. Nem
vagyok szabadságképes, ha bármire képes vagyok. Tessék, megint
egy fogalom! Rokonai, a keresőképes, életképes, munkaképes, de még az
újabbkeletű, a hajléktalanok fizikai állapotát jelző utcaképes is
konkrétabb jelentést sűrít, s főleg valaminek a meglétére vonatkozik,
míg a szabadságképes inkább a hiány esetén használatos, az egyes ember
és az emberi közösségek elrontott, negatívumba forduló történései után
mint felmentő vagy vádló elemzés, kényszerű magyarázat, hogy sajnos,
nem sikerült élni a teremtő szabadsággal. Nekünk most, itt, sikerül-e?
L. J.: Szabadságról szólva szükségszerűen értünk a "próba" meg a
"próbálkozás" fogalmához, de én most elsősorban nem a
"kísérletezés"-sel rokon jelentésnél időznék még, hanem a
folyamatossággal szinte együttjáró próba-érzetnél. Az abszolútum-gyanús
"szabadság" ugyanis meggyőződésem szerint csak közelíthető - Faust fő-fő bölcsessége is, hogy Ki napról napra meg kell, hogy szerezze, / Szabad életre csak az érdemes,
mindenekelőtt a folyamatosságot, a személyes és szakadatlan küzdelmet
jelenti nekem - szóval a próbálkozást, hogy az ember közelebb jusson a
szabadsághoz. Az idézet kérdésességére, például hogy ki érdemes
a szabadságra, még visszatérek, előbb azonban a személyességből, a
szabadság individuumra szabott jellegéből adódó - tán legsúlyosabb,
legmesszebbre vezető - talányokkal igyekszem szembefordulni. Nemcsak a
szabadság fogalmáról, semmiről sem tudnánk hipotézisek, sőt, makacs
előítéletek nélkül beszélni, noha a posztmodern játéknak becézett
felelősség-hárítás és cinizmus évadán nem előnyös beismerni, hogy
valakinek van efféle kapaszkodója. Mintha csupán a megvilágítás döntené
el, hit-e még a hit vagy inkább csököttség, s hogy a gondolati
alapvetések valóban meghatározzák-e az ember világképét és
világérzékelését, szellemi tartást adnak-e, vagy épp ellenkezőleg:
megmerevítenek és egyre ádázabb kirekesztővé formálnak. Azt hiszem, ami
bekövetkezik, jórészt szabadságkészségünkön múlik, ezzel viszont, mint
a saját farkába harapó kígyó, máris visszakanyarodtam a kiinduláshoz.
Nos, nekem vannak alapfeltevéseim, legelőbb is, hogy senki senkinek nem adhat szabadságot.
És nemcsak azért, mert ideáról van szó, tehát érvénytelenek a
kereskedelmi műveleteknél alkalmazott eljárások - ismeretet például
lehet átadni, minden pedagógus többek között ezt teszi, s még az
egészséges, mert kölcsönös szeretetben is van némi lelki üzlet -, de a
szabadság közelítés, próbálkozás, és semmi se válthatja ki az
individuális szellemi küzdelmet. Ám a magabiztosnak tetsző állítást -
hogy nem lehet szabadságot adni - nyomban egy sereg kérdés követi,
méghozzá olyan sebességgel, hogy az embernek szinte összeakad a nyelve:
mi van a társadalmi szabadsággal? talán bizony megfeledkezhetünk a
történelmi szabadságküzdelmekről? és a "felszabadítás" meg a
"felszabadulás" eleve hamisságot hordoz? nincs is olyan?
Itt erővel megakasztom a kérdőmondatok ömlését.
A felszabadítás - és minden társadalmi szabadságküzdelem - azokat a
körülményeket és feltételeket igyekszik megteremteni, amelyek
nélkülözhetetlenek, legalábbis nagyon szükségesek, vagy még
óvatosabban: megkönnyítik az egyes ember törekvését a szabadság felé.
Ostobaság például elvitatni, vagy ahogyan manapság ugyancsak divatos,
gúnyosan idézőjelbe tenni, hogy 1945-ben a Szovjetunió és az
amerikai-angol-francia szövetségesek felszabadították Európát. Nyugaton
egyébként a kifejezés sokkal tisztább, magától értetődően használt,
mint nálunk. A felszabadítás tényét - felszabadítást a náci diktatúra
alól - nem törli el a másik tény, hogy a jaltai világfelosztás szerint
Magyarországra a felszabadító szovjet hadsereg egyúttal egy másik
diktatúrát hozott. A nagyon különböző sztálinizmus elleni
szabadságküzdelmeket (és a különböző irányultságú-érdekeltségű
értékeléseket is!) minősíti, hogy miképpen viszonyulnak a felszabadítás
tényéhez, mennyire differenciálnak. Mindenesetre a magyarországi
felszabadításnál jóval kevesebb szenvedést okozó, durva jogsértésektől
mentesebb, minden szempontból humánusabb, mert a társadalom nagyobb
hányadának valódi megszabadulással járó felszabadítások is szörnyűvé
torzulnak, ha elfelejtődik, hogy szabadság nem adható, de segíthető -
jogi, államigazgatási eszközökkel például - a személyes
szabadságküzdelem. A történelem-folyam persze azt mutatja, hogy minden
forradalom, szabadságharc, felszabadítás, minden renszerváltozás során
- vagy nagyon hamar - mit se törődnek ezzel az igazsággal. Az új éra új
elitje mindig előkapja a jótékony amnéziát s a szabadságosztó
öntudatot. Hiába hát az euforikus, közösséget teremtő szabadság-akarat,
mondhatnánk keserűen, hiába az életösztönt is lebíró vágy: a
megvalósulások közben éppen itt kezdődik a kisiklás, itt következik be
az elmocskolódás. Hiába. De az is hiába, hogy a magamfajta
szabadságfüggő látja, tapasztalja, tudja ezt, hiába; mégis, míg él,
igyekszik a szabadság felé, és igyekszik segíteni - ahogy a
szabadság-szerelmes Schiller írta - a politikai szabadság felépítését, ami minden műalkotások legtökéletesebbike.
A francia forradalmi terror tanulságai alapján megkérdőjelezte Fichte
tézisét is, hogy a benső ember felszabadításának egyetlen útja a külső
szabadságért vívott politikai harc. Nem, polemizált Schiller
anélkül, hogy belecsúszott volna valami konform reakciósságba - ha a
politikai harc az állam autoritárius kapcsait túl korán meggyengíti
vagy netán megoldja, anarchia alakul ki, ennek pedig szükségszerű
következménye az erőszak és önkény megsokszorozódása. A republikánus
érzelmű Schiller kétségbeesett szabadság-féltéssel akarja
megakadályozni a francia király elítélését és kivégzését, halálos
betegen Franciaországba utazna, már szállást és kapcsolatokat keres, s
úgy fogalmaz, mint a másfél évszázaddal későbbi egzisztencialisták: ilyen alkalmakkor nem szabad közönyösnek és tétlennek maradni... Vannak idők, amikor nyilvánosan meg kell szólalni.
A mérhetetlen szabadság-irodalomból nem egészen
esetlegesen választottam Schiller-idézetet. Rüdiger Safranski
Schiller-monográfiája viszonylag friss olvasmányélményünk - de nem is
tudom, pontos-e "olvasmányélmény"-ről beszélni. Ha mostanában azon
tűnődnék, széles e világon kiket érzek szellemtársaimnak, és
szabadságommal élve kiket szeretnék szellemi vendégségbe hívni,
Safranskit az elsők között említeném.
H. B. Jöjjön Safranski, mert akkor megkérdezhetem tőle:
gyakran hangoztatott, más könyveiben is végpontnak használt
meghatározása, hogy a szabadság misztérium, nem vezet-e végső soron
fatális világképhez, melyben a titokzatosság nemcsak
megmagyarázhatatlanságot jelent, hanem óhatatlanul lealacsonyodik,
felelősségelhárító érvként is funkcionál, netán felmentést ad. A görög
misztérium szó mára oly határtalan és annyira különböző értelemben
használatos, hogy érdemes rákérdezni: mi van mögötte.
Schiller második művéről, a Fiescóról szólva Safranski határozottan kijelenti, hogy a szabad cselekvés előreláthatatlanságáról
szól. A szerző olyan mélyen azonosul címszereplőjével, hogy hosszan
halogatja a darab befejezését, maga sem tudja eldönteni, hőse zsarnokká
tolja fel magát vagy hatalmát a köztársaság szolgálatába állítja. A
történet könyvbeli változata az elsőt, a színpadi a másodikat valósítja
meg; Safranski szerint ez a szabadság radikális felfogásából
következik, és azt jeleníti meg, hogy a szabadság az utolsó pillanatig
előreláthatatlan. Fiesco szabad, mert jelleme kellően meghatározatlan,
mint minden valódi emberé, és ez teszi lehetővé az önrendelkezést, a
nem kellő meghatározottság háttere előtt, a kellő meghatározottságok
láncolatának folytonossági hiányában; íme, a szabadság misztériuma.
Ez szép, de a meghatározottság és
meghatározatlanság a "kellő" szóval megtoldva relatív foghatatlanságba
csúsztat. S ezzel még nincs vége a körözésnek, és nem tudom, közelebb
jutottunk-e a szabadsághoz az ingadozás mélységébe pillantva, vagy csak
a bizonytalanság jelenik meg kétségtelen erővel. Az elemzés radikálisan
folytatódik: a kérdés végül is az, mit akar akarni az ember, és hogyan
tudja kideríteni, valójában mit akar. Ezt csak akkor fogja megtudni (s innen szó szerint idézem Safranskit), ha
már cselekedett. Dönteni kell és cselekedni, hogy megtudjuk, kik
vagyunk. Nincs olyan tudás saját azonosságunkról, amely megelőzi a
cselekvést. Hogy ki vagyok, nem tudom előre, csak akkor, ha már
cselekedtem. Schiller elképzelése Fiesco alakjáról azért olyan merész,
mert cáfolja a közkeletű felfogást, mely szerint a cselekvés az
önismeretből fakad... Fiesco olyan szabadságot él át, amely döntésre
kényszeríti, és csak e döntés által engedi meg neki, hogy megismerje
önmagát.
Ez is szép, de Fiesco esete dramatizált, s
bármilyen intenzíven is éli át Schiller a saját mindennapi életében a
drámaírást mint a saját szabadságát, képzelőereje bármilyen reálissá is
festi hőse alakját, szerencsére nem válasz a szabadság rejtelmeire,
nem, mert megjelenítés, irodalom. De lehetsé-
ges-e válasz egyáltalán? Ha nem irodalommal, akkor filozófiával, vagy
bármivel... Vagy csak kérdezni lehet? Vagy a misztérium csak a
hozzáférhetetlenséget, a kérdező ember paradox voltát jelöli, Kant
szavával az önmagában valót, az általa bevezetett, a vallások
transzcendenciájához képest új transzcendenciát?
Mindezt kérdezném Safranskitól, s bármit is
válaszolna, hozzátoldanám föld- és irodalom-közelibb kérdéseimet is,
amelyet a szabadság megélése további bonyodalmainak vagy akár
kockázatainak neveznék. Ezt így is megteszem, és kapcsolom az eddigi
állításokhoz, elsősorban ahhoz az észrevételhez, amelyet mi is
alapvetőnek vélünk és éppen gyakorlunk, hiszen hozzá újra meg újra
visszatérünk: a cselekvéshez. A tetthez, amelynek következménye van, s
jelentékeny hányada hat a másik emberre, néha akkor is, ha a tett
elkövetője nem akarja. Hat és visszahat, vagy nem hat, és az is
visszahat, szóval kiszámíthatatlan, előre láthatatlan, de nem a
Fiesco-féle meghatározatlanság, hanem a kapcsolatok esedékessége,
szövevénye miatt. Már két ember esetében is.
Mindezt meggondolva és kimondva ugyancsak
bizonytalan vagyok, hogy fogalomértelmezési célunkat hatásosan
közelítem-e, ha megpróbálom irodalmiasan lefesteni egyik ifjúkori
szabadság-kalandomat, amelyet jobbára ösztönösen bonyolítottam, és majd
másfél évtized múltán, visszatekintve értékeltem szerencsés, bár kínzó
kimenetelét, de akkor sem tudtam megeleveníteni - talán még nem volt
elég a távlat, vagy a szavakat nem találtam. És most? Nekivágok.
A Rózsák terén történt, a középiskolás
kollégiumban, a múlt század közepén, ?55-ben. Harmadikos voltam s tagja
az ezüsthajú, bár csak negyven körüli, magyar szakos igazgató körül
összeverődött művelődési körnek. Hetente beszélgettünk, felolvastunk,
vitatkoztunk: két geológus, két villamosipari és egy élelmiszeripari
tanuló. Hamar összemelegedtünk, s igazgatónk mértéktartóan, de
kivételes nyitottsággal vegyült közénk, s annyira érettnek gondolt
bennünket, hogy egyszer azt is elmondta, nagyon szeretnének a
feleségével gyereket, de eddig nem sikerült, s félő, lassan kicsúsznak
az időből. Bizalma felnőttes képzeteket szült bennünk, komolyan vettük
magunkat. Egy este a kör hangadója új elbeszélő költeményét olvasta fel: Goethe után szabadon.
Mi az, hogy szabadon, kérdezte egyikünk undokul; s folyt a szó. A kör
aztán egy sajnálatos esemény miatt megszűnt. Pár nappal a fölolvasás
után túrógombócot kaptunk vacsorára, ízetlen és ragadós volt, az ember
szájpadlásába nyomódott. Osztályunk boxbajnoknak készülő, tekintélyes
tagja hirtelen ötlettől vezérleltetve javasolta, hogy próbáljuk ki,
mennyire ragad a gombóc: ha az udvarral szemközti emeletes lakóház
tűzfalához vágjuk, ottmarad-e? Nem tetszett nekem az ötlet, de persze
mindannyian mentünk, s néhány gombóc valóban megtapadt a falon. Óriási
botrány lett. Igazgatónk az ebédlőbe parancsolt mindenkit, és dühtől
szikrázva ordította: ki volt a tettes? Hosszú és kínos, eredménytelen
faggatásunk egyre féktelenebbé tette. A közelében ültem, jól láttam
rángatódzó vonásait. S ekkor hozzám fordult. Nevemen szólított, és
megkérdezte, tudom-e, ki kezdte. Hallgattam. Tehát tudod, mondta ki az
ítéletet felettem, és csendesen, kegyetlenül kérte a tettes nevét.
Sokan voltunk, próbáltam kitérni. Papírt és ceruzát kapott elő, s
megint ordított: a neveket! S akkor mondani kezdtem az osztály
névsorát. A negyedik névnél odavágta a ceruzát és takarodót üvöltött.
Lefeküdtünk. Boxbajnoknak készülő osztálytársam a negyvenfős
hálóteremben jó hangosan odaszólt nekem: aztán az irodalmi szakkörben
se jusson eszedbe más név. Dehát megszűnt a kör, csak a tűzfalra ragadt
gombócok virítottak pár napig, és az én szabadságom sérült két oldalról
egyszerre, de valahogy - szerencsésen - mégis megmaradt. A ?68-as
Eszmélet folyóirat szervezésekor önesszének nevezett írásokat kértünk a
társaktól, s én a túrógombócokról írtam; felemás lett, eldobtam, és
most is csak remélni merem, hogy jutottam vele valamire.
L. J.: Szabadság és egyenlőség, vagy némi kifordítással:
szabadság és kiválasztottság kérdéséhez biztosan. Személyes
történeteinkben persze majd? mindig főszereplők vagyunk, ebben a
túrógombócos szorongatottságban azonban a "főszerep" a
"kiválasztottság"-gal súlyosbodik, attól lesz drámai. Mégis, a
kétoldali szabadságsérülés ellenére - ugye, jól gondolom? - a most már
fél évszázadnál régebbi kaland csak fájdalmas volt (maradt), de nem lett elmocskoló, mert a kiválasztottságot nem kísérte kiváltságtudat.
Igyekszem elkerülni, hogy fogalomértelmezés
címén egyik fogalomtól a másikhoz ugráljak, ám mert a szabadságküzdelem
individuális - Csehov például úgy érezte, önfelszabadítása során
cseppenként kellett kifacsarni magából a rabszolgavért -,
megúszhatatlan a szembesülés a legelemibb, megint csak individuális
buktatóval. A kiválasztottság érzete és tudata talán minden erős
személyiséget megérint; nyilván az életesemények sorssá mitizálása is
ebből következik - a közösség, vagy szerényebben: a többi ember számára
azonban nemcsak ártalmatlan, hanem hasznos, egyenesen üdvös lehet, ha
valakinek kiváltság nélküli kiválasztottság-tudata van, mert az csupán
plusz kötelességgel, felelősségel jár -, az illető valahogy megnyomott
a feladattal: mintha neki még makacsabbul kellene küzdeni ezért-azért,
például a szabadságfeltételek megteremtéséért. Nem így a szabadság nagy
árulói!, mondjuk a forradalmárból zsarnokká váló figurák, ők
kiválasztottságot hazudnak, valójában kiváltságosnak hiszik magukat, és
rákényszerítik a többi embert, hogy elfogadják: őket más és több illeti
meg. De nemcsak történelmi terepen, akár a legkisebb közösségben is
szörnyeteg szabadságtipró a kiváltságokat követelő ember. Elvszerűen és
alkatilag is az. Kikezdhetetlen igazság ugyanis, hogy a szabadság, egyenlőség, testvériség
fogalom-triász csak együtt, egymást feltételezve és erősítve érvényes,
hogy azokban a rendszerekben, ahol a háromból akár az egyiket megsértik
vagy felfüggesztik, az egész lesz hamis, bűnös és elviselhetetlen.
Itt kanyarodom vissza az alapjaiban szép és
igaz fausti fő-fő bölcsességhez, amiben mintha rejtett bomba ketyegne -
a felvilágosodás dialektikája volna ez? -, mert hogy ki "érdemes" a
szabadságra? Természetesen mindenki. Csorba Győző itt is pontosan
fordítja a kiváltságtudattól nem mentes Goethe sorait. Pedig
függetlenül attól, milyen fejlett, esetleg alig-alig mutatkozó
valakinek a szabadságkészsége és -igénye, csak azért, mert ember,
igenis "érdemes" a szabadságra, s ha ezt az érdemességet bármilyen
indokkal bárki kétségbevonja, legelőbb a saját szabadságát tagadja.
H. B. De az önmagát kiváltság nélküli kiválasztottnak érző és
gondoló egyén mit tehet azon túl, hogy nem tesz meg valamit - tehát nem
vonja kétségbe senki érdemességét, és így nem tagadja saját
szabadságát? Mi az a plusz kötelesség és felelősség, ami terheli - konkrétan megnevezhető-e? Érteni vélem, hogy mintha neki még makacsabbul kellene küzdenie ezért-azért, például a szabadságfeltételek megteremtéséért.
De mik ezek, s ha előállnak, lesz-e az érdemesből képes? Mintegy
magától, a belátásra építő önigazgatás útján? Eljön-e a szabadság
békessége? Finomul-e a kín?
L. J.: Nem próbálok hárítani vagy kitérni, ha megjegyzem, hogy
ez szinte minden eddig választott-értelmezett fogalom kapcsán
megkérdezhető lett volna: mit tegyünk tudásunkkal, véleményünkkel, mit
a normáinkkal, az ízlésünkkel a gyakorlatban. Méghozzá a saját vagy
néhány hozzánk tartozó életformálásán túli gyakorlatban. A nagyobb
közösség - a társadalom! - ügyeivel foglalkozni ugyanis avítt, a
hagyományos kifejezések kifejezetten dohszagúak, újak meg nincsenek; és
persze nemcsak időszerűtlennek mutatkozik az eleve patetikus ?tett?,
hanem hitelét vesztett is. Az eredeti ?szakszó?, a politika -
színtől-kosztümtől szinte függetlenül - lejáratódott, méghozzá annyira,
hogy a lejáratódást emlegetni is lejárt; szörnyen közönséges és
unalmas. Mintha leállíthatatlan gép kattogna, és végezné a tagadások
tagadását - pontosabban éppen hogy nem ?végezné?, mert véghetetlenül
csak csinálná, olyannyira, hogy újra meg újra felmerüljön: gonoszul
eltervezett ez az agyatlanító nóta, és mindjárt szégyenkezzen is az
ember, amiért bugyuta összeesküvéseket feltételez.
Tény azonban - legyen a beismerés maga
szabadság-gesztus -, hogy a többrétegű hordalék alatt magamban az
ősrégiekhez roppantul hasonló vágyakra bukkanok. Erőnk szerint a legnemesbekért...
De elengedhetetlennek vélem a vágy fegyelmezését, és próbáját is - nem
tetszelgés?, nem ráfogás? - mindenekelőtt azzal az önkorlátozással,
hogy a saját szabadságküzdelmemet megőrzöm, bizonyítva, hogy egyáltalán
lehet ilyen.
H. B. Saját szabadságküzdelmem megőrzése ezek szerint maga is
lehet létrehozás, és ez fontos minimum, Sziszüphosz birtoka. Azt
jelenti, hogy van valamim, ugyanakkor elég kritikus tény és visszavisz
a próbálkozás kétes terepére, hiszen a létrehozás eredménye nem
szándék, még csak nem is puszta képesség kérdése - pontosabban a
képességben a külvilág is benne van, értelme kettős. A létrehozó
szabadság megélése pedig nem függhet a tárgyiasult valóságtól, s megint
csak oda jutunk, hogy a szabadságot nem tudjuk racionális fogalmakkal
bekeríteni, s ha nem is tartjuk misztériumnak, csak a személyes, térben és időben konkrét elemzéstől
remélhetünk valamilyen kapaszkodót. A szabadság szellemi egyetemessége
a társadalom öntőformáiban fortyogó világtól függően más és más fokon,
módon, irány és arány szerint feszít bennünket.
A létező szocializmusnak nevezett tegnapi
rendszer és a mai magyar kapitalizmus között a szabadság felől
vizsgálódva is óriási különbségek és azonosságok mutatkoznak, többek
között a sajtószabadság és az irodalom terepén. Az író szabadsága
persze azzal kezdődik, hogy megírja a művet, s abban a szabadság mint
ige testet ölt, életre kel; a nyomtatás már másik mese, nem olyan
közvetlen része az író szabadságának, a terjesztés meg alig, vagy
egyáltalán nem. A rendszerváltozás a cenzúra megszűnésével a társadalmi
szabadság magasabb fokát, feltételét teremtette meg, szükségtelenné
lett megalázó erőlködések egész sora, de a felszabadult térbe a
fogyasztói társadalom manipulációi nyomultak, s végső soron az
egyértelműségre vágyó csak azt mondhatja: jó, hogy megszűnt a tegnapi
világ, rossz, hogy a mai jött a helyébe. Emlékszem, már ?89 végén
milyen méltatlankodva dohogott az egyik folyóirat szerkesztője a
írószövetségben, hogy a pártdiktatúra idején legalább figyeltek a
munkájára. Hamarosan megszületett a "cenzúra árvái" felemás fogalma is,
nemcsak kritikát, hanem torz nosztalgiát jelezve a nagyon közeli múlt
iránt, amikor egyszerűbb, körülhatároltabb volt az ellenzékiség, hiszen
elemi szabadságjogokért kellett harcolni. Ahogy ezek a változásból
következően szinte gépiesen hozzáférhetők lettek, elveszítették a
tiltástól aránytalanul megnőtt értéküket, fontos szabadsághordozóból
normális eszközzé váltak egy pillanatra, vagy addig sem, mert máris
átzuhantak a konfekcionált áruk, tömegcikkek polcára. A jelenség láttán
az ember furcsa szédületet érez, és első riadalmában arra is hajlamos,
hogy megkérdezze: a szabad értékét a tilos ilyen mértékben
befolyásolhatja? Még végletesebben: a szabadság legbelső hevét a tilos
táplálja talán? A tilostól lesz édes? A vágy a hiánytól fokozódik? A
lehetetlen a legfőbb mozgatónk? De nem, ezek a fogalmak önmaguk
elvontságában, abszurditásában nem jelentenek, csak a konkrét világon,
a személyes művön, egyedi beszéden belül, ahogy Babits mondja 1925 és
1927 között készült könyve drámai versében: Mert a "szabad" már nem szabad nekem. - És az első szabad-ot idézőjelbe teszi, hamisnak minősíti, majd így folytatja: Különös böjt! csak a tilos szabad már. S mintegy magyarázva teszi hozzá: Nekem züllés e jámbor élet s korrupció: akkor kezdek majd lenni újra jó, amikor a Törvény ujjal mutat rám. A verset aztán mitikus színpadon zárja, megrendítő erővel: Oldd meg, Atyám, ereszd el ördög-kopóidat! Ördög, eb, vágy, bűn, riadó szimat: csak ilyen falka vihet már Tehozzád!
Babits a képet vélhetőleg nem érezte-gondolta egyszerűen mitikusnak és
pusztán kifejezési formának, módszernek, amellyel a létezés végleteket
összerántó teljességét megragadta, de szabadságát élte át vele, és
szavait ismételve én is a magamét.
L. J.: A Szikra Könyvkiadónál először 1954-ben megjelent, jórészt az orosz kiadás fordítását tartalmazó Filozófiai lexikonban
a "szabadság" nem önálló címszó - összekapcsolt a
"szükségszerűség"-gel, s mint olvasható: "A szovjet társadalom példa az
emberek és az emberi cselekvés... szabadságára", vagy: "A társadalmi
fejlődés törvényeinek ismeretén alapuló szabad emberi tevékenység a
legragyogóbban a Kommunista Pártban - a dolgozók élcsapatában, és a
párt vezető szerepében testesül meg". Mindezt nem a túlélő vagy később
élő fölényes iróniájával idézem. Utálom az effajta, tapasztalatom
szerint mindig gyávaság szülte ironizálást, és minél divatosabb, annál
jobban utálom. Remélem, a "filozófia" és "lexikon" szavak említésével
még nem sértettem ösztönös tartózkodásunkat sem: illetéktelenül nem
kalandozunk a véghetetlen és átláthatatlan szabadság-filozófiában. A
párosított címszóra csakis a párosítás miatt hivatkozom, s azért, hogy
elmondhassam: számomra "szabadság" és "szükségszerűség" merőben
különböző irányultságú, s többször érzékelem a két fogalom
ellentétességét, mint összetartozását. Ebben a szabadság-mázzal bekent
világban, ahol persze a "szükségszerűség" is torzult jelentést kap,
ahol a "törvényszerű" is praktikusként értelmeződik, különösen
széttartó a közös hajlékba kényszerített Szabadság és Szükségszerűség.
Az ember látja ennek az összetákolt hajléknak sok-sok ízléstelen és
hamis, fájdalmas és dühítő kellékét, de nem küzdhet úgy a szabadságáért
- még a megszabadulásáért sem -, hogy infantilisan behunyja a szemét,
mintha ezzel eltüntethetné az egész nemszeretem környezetet. A létező
tudomásulvétele azonban nem a szükségszerű felismerése, mert a létező nem szükségszerű. Sőt, egymásra csúsztatni, aljas bűvészmutatvánnyal kicserélni a létezőt a szükségszerűvel, ugyancsak nem szükségszerű.
Bíró Zsuzsa éppen most megjelent "telefonos"
írásában idézi az alapfogalmat adó Unamunót: "szabadnak lenni azt
jelenti, hogy szabadnak hiszed magad". Bennem ez a "hit" valóban
hitszerűen létezik, olyasféle metafizikai érzet, hogy a józan,
praktikus viszonyokon, még a szükségszerűség birodalmán túlra is
eljuthat az ember. Persze szerencsés, ha a túljutásért
nem kell vadul harcolni, de sajnos, legtöbbször kell, napról napra kell
- és "békeidőben" is ajánlatos újra meg újra ellenőrizni: csakugyan
jobban megfér egymással a reális létező meg az ideális
szabadság? biztosan nem a szabadság szem elől tévesztése, a
"szükségszerű felismerésé"-nek becézett megalkuvás láttatja békésnek a
jelenvalót?
|