Kiss Lajos András
HALADÁSPARADOXONOK
(részlet)

"Egyfajta kísérteties csend veszi körül a huszadik század földi poklait (...)". Ezzel a gondolattal kezdi Rainer Goldt a Pavel Florenszkij táborleveit elemző tanulmányát, majd így folytatja: "(...) de talán még egy Vergilius se lenne elegendő ahhoz, hogy megrajzolja a huszadik századi poklok köreit, nemhogy végigvezessen bennünket a bugyrokon." A borzalmakról számos visszaemlékezés született, többségük évekkel (vagy legalábbis hónapokkal) az események után íródott, ezért a tanúságtevők/emlékezők már némi distanciával viszonyultak az átéltekhez. Florenszkij táborleveleit már azért is érdemes egyedülálló tanúságtételnek tekinteni, mert a levelekben úgyszólván közvetlenül reflektálódik a borzalom, vagyis az olvasó mintegy in statu nascendi szembesülhet a remény és a reménytelenség oszcillálásával, a lehetetlen viszonyok közepette is szinte izzani képes munkakedvvel és tettvággyal, majd a lassú reményvesztés stációival, az elkerülhetetlen vég, pontosabban az erre készülés személyre szabott "technológiáinak" tudatos kimunkálásával.
    A huszadik század orosz kultúrájának belső szempontjai felől értelmezve Florenszkij táborleveinek szellemi/erkölcsi értékeit, túlzás nélkül állítható, hogy a levélgyűjtemény jelentősége egy szinten van Anna Ahmatova Rekviemjével, Mandelstam A voronyezsi száműzetésből című versciklusával vagy éppen Paszternák Doktor Zsivagójával.
    Florenszkijt az OGPU először 1928-ban tartóztatta le. A vád szerint "Pavel Alekszandrovics Florenszkij teológus professzor, pap (pópa), ismert nemesi család sarja, politikai meggyőződése szerint szélsőséges monarchista és számos teológiai munka szerzője, amelyekben nyíltan kifejezésre juttatja monarchista meggyőződését (Az Istenség védelmezése, Az igazság oszlopa és támasza etc.)." Ekkoriban Florenszkij az Állami Kísérleti Energetikai Intézet (VEI) tudományos munkatársaként dolgozott Moszkvában, s éppen egy fontos könyvet publikált a műanyag-felhasználás lehetőségeiről. Első letartóztatását követően hároméves börtönbüntetésre ítélték, amelyet azonban nem kellett letöltenie, mert Gorkij élettársa közbenjárt érdekében. Florenszkij szerencséjére a húszas évek végén a terror még korántsem volt olyan kegyetlen, mint fél évtizeddel később, így tovább folytathatta munkáját az intézetben. 1933-ban újra letartóztatták, s minden segítség hiábavalónak bizonyult. Az újabb vád szerint Florenszkij "szélsőséges monarchista összeesküvő", aki egy kiterjedt "ellenforradalmi nacionál-fasiszta összeesküvő-klikk szellemi vezetőjeként" a társadalomra nézve rendkívül veszélyes elemnek tekintendő. Az ítéletet 1933. június 26-án mondták ki: "tíz év munkatábor". Mint a német és az orosz kiadás szerkesztői megjegyzik, Florenszkij felesége, Anna (Annulja) Mihajlovna Florenszkaja mindent megtett férje szabadon bocsátása érdekében, hiába. Florenszkijt moszkvai börtönéből először különböző távol-keleti munkatáborokba szállították. Az út legalább két hónapig tartott. A transzport során még egyszer meglátogathatta a felesége és három kisebbik gyermeke. 1934 szeptemberében a hírhedett Szolovki szigetre hurcolták, s ez lett aztán a végleges tartózkodási helye, egészen az 1937. december 8-án bekövetkezett kivégzéséig. Florenszkij három és féléves fogsága alatt körülbelül százötven levelet írt, pontosabban ennyi maradt az utókorra. A levelek nagyobbik részét a családi archívum őrizte meg, egészen az 1980-as évek végéig, tulajdonképpen rejtegetve. De a KGB archívumaiból is kerültek elő a cenzúra által lefoglalt levelek. A családtagokkal folytatott levelezés volt az egyetlen lehetőség Florenszkij számára, hogy ne veszítse el a kapcsolatot a külvilággal. A levelek címzettjei szinte minden esetben a családtagjai: a felesége, az anyja, Júlia nővére és öt gyermeke. Florenszkij legidősebb fia, a geológus Vaszilij (Vaszja) a Moszkvai Kőolajipari Intézet tudományos segédmunkatársa volt, a harmincas években részt vett több jelentős geológiai expedícióban. A fiatalabbik fia, Kirill (Kira) geokémikus végzettséget szerzett és 1935-ben kezdett dolgozni, a Florenszkij által igen nagyra tartott, Vlagyimir Vernardszkij vezette bio-geo-kémiai kutatólaboratóriumban. Florenszkij három kisebb gyermeke, az 1918-ban született Olga, az 1921-ben született Mihail (Mik) és a száműzetése kezdetén még csak kilencéves Maria-Titanin (Tika) is a levelek állandó címzettjei közé tartoznak. Egyébként a táborokban töltött évek alatt Florenszkijnek két unokája is született, őket sohasem látta. Utolsó levelén az 1937. július 19-i dátum szerepel. Hogy utána mi történt vele, főképpen a halálos ítélet meghozatala és a kivégzése között eltelt utolsó két hétben, "(...) ezt inkább csak sejteni lehet."
    Különös egybeesés - de minden szimbolikusság ellenére is inkább a véletlenek játéka -, hogy Florenszkij első jelentős műve, Az igazság oszlopa és támasza, szintén levélformában íródott. Így a levél-műfaj mintegy keretezi az orosz bölcselő életművét, az erőszakos halál ellenére is egyfajta zártságot és befejezettséget ad. A táborlevelek értelmezéséhez további adalékkal szolgál Rainer Goldt, amikor a levél- és naplóírás önnevelő/önfegyelmező funkciójának jól ismert európai hagyományára utal a Florenszkijről szóló tanulmányában. "Ezzel (mármint a levélformával - K. L. A.) Florenszkij voltaképpen az ?önmagunkkal törődés? - még az antikvitásból eredő - tradícióját folytatja, s ez a kiindulópontja Michel Foucault egyik posztumusz tanulmányának is (Az önmagaság technikái)." A személy levélbeli önmanifesztációja (a kereszténység által is támogatott, naplóformában megjelenő önkitárulkozás) azért lehetett kitüntetett kulturális érték a premodern világban, mert a levelek bepillantást engednek az egyéni és a kollektív tudat formálódásának rejtett hátterébe. Foucault egy másik tanulmánya, amely ugyancsak a levélírás vallási, kultúrtörténeti és legfőképp "önnemesítő" kérdéseit boncolgatja a hellénizmus időszakában, mégis egy későbbi kor gondolkodójához, Szent Athanaszioszhoz kapcsolódva mutatja be a levélírás aszketikus funkciójának jelentőségét. Athanasziosz a Vita Antonii című munkájában írja, hogy a levélírás a szerzetes egyik legfontosabb lelki gyakorlata. "Ha figyelünk majd arra, amiről most szólok, bebiztosíthatjuk magunkat a bűn ellen. Ragadjuk meg és írjuk le mindnyájan lelkünk minden rezdülését és mozdulatát, mintha csak kölcsönösen meg akarnánk egymással ismertetni azokat. Biztosak lehetünk abban, hogy a felismerésükből adódó szégyen miatt elkerüljük a bűnöket, és kiűzünk szívünkből minden bűnös szándékot. (...) Tanúk előtt soha nem paráználkodnánk. Ha tehát leírjuk minden gondolatunkat, mintha csak el kellene egymásnak mondanunk azokat, könnyebben megtartóztatjuk magunkat a tisztátalan gondolatoktól, mert megismerve őket, szégyenkezünk miattuk. A szerzetestársunk tekintetét helyettesítse az írás: írás közben szégyenkezve, mintha éppen valaki figyelne bennünket, megőrizhetjük magunkat a rossz gondolatoktól. Ha így fegyelmezzük magunkat, megzabolázzuk a test vágyait és kijátszhatjuk ellenségeink minden ármánykodását." Az én-identitás levélbeli "megkomponálása" a remetelét egyik fontos tartozéka, többek között azért, mert "csillapíthatja" a magányos életből szükségszerűen fakadó deformálódásokat. Az írás egyúttal vallomás, illetve "(...) próbatétel, hőstett vagy szembesítés: a gondolkodás minden mozzanatát napfényre hozza, és bevilágít a lélek legrejtettebb zugaiba is, eloszlatva a homályt, ahol az ellenség ádáz terveit szövögetheti." Amint erre Goldt is utal, Foucault a továbbiakban már nem foglalkozott a kérdéssel, hogy vajon az aszkézis e különös formája, az "önhermeneutika", mennyire élt (vagy nem élt) tovább a modern kori Európa szellemi életében, viszont kétség sem férhet hozzá, hogy a huszadik század extrém korszakainak számos tanúságtevője egyfajta vallomásirodalomként fogta fel a maga emlékezéseit. Az is igaz, hogy más emlékezők mintha az adornói tanácsot követnék (hogy tudniillik Auschwitz után nem lehet verset írni), és reménytelen vállalkozásnak tekintik az ilyen önmegtisztulást, természetesen magukra véve ezzel a "performatív ellentmondás" vádját, vagyis: annak ellenére írnak és emlékeznek, hogy tagadták az írás és az emlékezés lehetőségét, illetve értelmét.
    Továbbá Florenszkij leveleinek értelmezése kapcsán arra a kulturális "másságra" is érdemes figyelni, amely az orosz gondolkodás tagadhatatlan specifikumaiból ered. Elsősorban arra a közismert tényre gondolok, hogy az orosz filozófia mindig erősen kötődött a bizánci egyházatyákhoz, illetve a keleti kereszténységhez általában, s az orosz bölcseletet még a folyamatos közeledés a nyugati irányzatokhoz sem akadályozta meg, hogy érvényre juttassa a saját (erősen archaizáló) tradícióját. A "szív vallásának" nevezett hüsziazmus (amely még Areopagita Dénestől és Palamasz Szent Gergelytől ered, de amely az orosz teológiában és misztikus filozófiában napjainkig élő gyakorlat maradt) az évszázadok során az ortodoxia az aszkézis technikáját a legapróbb részletességgel kidolgozta, s Florenszkij nagyon jól ismerte ezt a hagyományt.