←Vissza

 
 
 
 
 
 

Csengery Kristóf
LEVÉL EGY FIATALEMBERHEZ

(Parafrázis)

Sötétkamra ősz. Kékes árnyak sürögnek a múlt laboratóriumában: képeket hívnak elő; csendes eső vegyszeres oldata választ szét és úsztat egymásba rég látott arcokat. Előbukkan minduntalan a tiéd is - mélyből lebeg föl, eltűnik, vonásai kiélesednek, majd elmosódnak. Most sem történik más: gondolat nyomában jár a jelenés, hisz rajtad rágódom hónapok óta, nem csoda, hogy szemedet, szádat rajzolja út menti tócsa, vonuló felhőcsapat szürkésfehér habja, mintha veríték és vér foltjai nyomán ütközne ki kendőn nem várt, titkos ábra. De én vártalak, s várlak ma is, csalódott vagyok inkább, tapasztalván: nem soká időzöl, elillansz, játékot űzve a sóvárgóval. Szólnom kell hozzád, varázsigével marasztalnom a ritka látogatót. Vagy írnom. Levelet, hosszút, meghívó sorokat. De hová címezzem? A közönyös, hideg térnek mely titkos szegletében rendezkedtél be, akad-e feltöretlen időkapszula, mely lényedet őrzi sértetlenül? Élsz-e vagy meghaltál? Neved viselem, irataid enyémek, születésem perce azonos a tiéddel, mégis elhagytuk egymást, elvesztél vagy én vesztem el. Sokáig nem is kerestelek, évtizedek teltek, megvoltam nélküled. Most, hogy valami ismét véget ért, s bőröm kígyóként megint levetettem, létemre csodálkozva egy sápadt reggelen, belém sajdult hiányod. Ha látnál, mit szólnál? Megismernél-e, nyújtanál-e kezet? Vagy közel se jönnél, csak méricskélnéd mozdulataimat távolról, bizalmatlan idegenként? Ha felfedeznéd bennem a folytatót, külsőmet figyelnéd - szürke haj, gyűrött bőr, fáradt ruhák -, s annak alapján ítélnél kíméletlenül, vagy szót is váltanánk? Kérdés persze, érdeklődnél-e irántam egyáltalán, hisz nem te vadászol énrám, nem te várod a viszontlátást, hanem én; én vagyok, aki vágyna szembenézni. De miért? Mit akarok tőled, mi vonz benned ennyi év után? Hogy tükröm légy, hogy neked magamat megmutassam: aligha. Hogy kettőnket összemérjem, erőt, tudást, érdemeket latolva? Hiszen savként égette belém az önismeret a vádat: hozzád méltatlan vagyok. Nem tiltakoztam én soha. Miért is akarnék, s épp most, bizonyítani? Mit akarok tehát, miért kell, hogy megálljunk egymással szemben egy magányra termett órán, alkonyatkor vagy hajnalban, minek is kell történnie akkor? Megírom én neked, és azt remélem, ha elolvasod, futsz hozzám, mint anyjához a fiú. Megírom, mit látok, szememet lehunyva: két test egymásba fonódik, a karcsú árnyékok birokra kelnek, izmok feszülnek, karok és lábak kulcsolódnak, törzsek hajolnak, egyetlen dallam a két zihálás. Billen az egyensúly, tántorodva zuhannak a küzdők, egyik a másikat rántja magával a piszkos gyalogútra, hogy ott verekedjenek tovább. Térd nyomul gyomorba, alkar gégét szorít fojtogatva, arcok vöröslenek, erek duzzadnak, ujjak fület markolásznak, hajat tépnek, tenyér arcot trancsíroz, ruha szakad, porcok reccsennek, nyál fröccsenését kíséri foj-tott hörgés. Nem látom a vonásokat, azt sem vehetem ki, melyik árnyék kerekedik felül, s a harc végét sem sejtem. Nem tudom, megragadja-e hajánál fogva két oldalt egy ádáz pillanatban egyik a másik koponyáját, hogy ütemesen a kövezethez verje, vagy megelégszik azzal, hogy fölé hajolva hosszan a szemébe nézzen. Egyet tudok: vérnek kell fakadnia, forró, ragacsos vérnek kell nyomot hagynia a szürke járdán, hogy érezzem: nem álom, nem emlék, húsból való lény, él, lélegzik a másik. Nem tudom, mi történik majd, miután fölállunk és leporoljuk a ruhánkat; nem tudom, találkozunk-e még, szólunk-e egymáshoz, gondolok-e rád, de remélem, valami más lesz, kisimul az ég.