←Vissza

 
 
 
 
 
 

Kiss Lajos András
HALADÁSPARADOXONOK
(részlet)

A huszadik század abszurditásokkal és paradoxonokkal tarkított történelmének felettébb izgalmas tanúságtételei közé tartoznak azok a politikai traktátusok (vagy ízléstől függően: teológiák, esetleg pamfletek), amelyeknek közös jellemzője, hogy meghökkentően radikális gyógymódokat javallnak a "nagybeteg emberi történelem" sikeres kezelésére. A bőséges kínálatból két olyan munka elemzésére esett választásom, melyeknek szerzői társadalmi szocializációjukat és eszmei indíttatásukat tekintve meglehetősen távol esnek egymástól, mégis, némely következtetésükben sokkoló azonosságokra lelünk.
    Walter Benjamin Az erőszak kritikájáról című értekezése már évtizedek óta olvasható magyarul is, anélkül, hogy a szellemi életben - a legutóbbi időkig - felkeltette volna az érdeklődést. Ezt nem megrovásként mondom, hiszen a "nyugati világban" is akkor fordult a politikai filozófia iránt tájékozódók figyelme e különös hangvételű pamflet felé, amikor a marxizmussal rokonszenvező Jacques Derrida, Giorgio Agamben és Antonio Negri felfedezték benne radikális kapitalizmus-kritikájuk egyik fundamentumát. Erre az érdeklődésre ráerősített persze az utóbbi évtizedek Carl Schmitt-reneszánsza is. Ekkor vált ismeretessé a szélesebb közönség előtt, milyen szoros - egyébként filológiailag is kimutatható - szellemi kapcsolat létezett a baloldali, sőt, marxista Walter Benjamin és az átmenetileg a nácizmussal is szimpatizáló Carl Schmitt jogfilozófus között.
    Benjamin tanulmánya igencsak próbára teszi az olvasó idegrendszerét. Talán be sem merném ezt vallani, ha nem éppen Derrida biztatna, a legnehezebb és legrejtelmesebb szövegek ismert dekonstruktőre. Tanulmányának már az első mondata is a "rövid és zavarba ejtő" jelzőkkel illeti a dolgozatot. Benjamin a marxista és a zsidó misztika keverékét produkálja itt, teszi hozzá a francia filozófus. Ezeket a megjegyzéseket aligha lehet másként érteni, mint hogy Derrida bevallja: szinte lehetetlen racionálisan elemezni a szöveget, ami azért is bosszantó, mert Benjamin nem kisebb ambíciót tűz maga elé, mint a jogfilozófia megújítását. Azzal kezdi a tanulmányt, hogy meghatározza az erőszak kritikájának valódi feladatát, ami a jog és az igazságosság viszonyának megfelelő bemutatásában rejlik. Általános nézet, hogy az erőszak ott jelenik meg, mondja, ahol valami külső és brutális erő beavatkozik az erkölcsi viszonyokba. Benjamin tézisét Derrida úgy értelmezi, hogy az erőszaknak azért lehet csak a jog (az igazságosság) és az erkölcs szférájában relevanciája, mert más "műfajokban" is beszélhetünk ugyan erőszakról, mondjuk egy természeti katasztrófa (pl. földrengés) vagy valamilyen fizikai fájdalom esetében is, de az ekkor megjelenő erőszaknak nincs köze az igazsághoz és igazságszolgáltatáshoz. "Az erőszak fogalma a jog, a politika és a morál szimbolikus rendjébe tartozik." A jog alapkérdése: cél/eszköz-viszony felmutatása. A cél/eszköz-reláció azonban nem teszi lehetővé, hogy az erőszakot önmagában vizsgáljuk. Ha az erőszak csak az eszközöket érinti, de a célokat nem, akkor az egyes esetekre alkalmazva (hogy tudniillik igazságos vagy igazságtalan célok érdekében alkalmazták-e), még nem ad választ az erőszakelmélet alapkérdéseire. A kérdés így hangzik: erkölcsös-e az erőszak használata, akár igazságos célokért is? Benjamin szerint az eszközök szférájában is különbségeket kell tennünk, a célok alkalmazásától függetlenül. A természetjog szerint igazságos célokért lehet erőszakot alkalmazni. E felfogás, mintha nem óhajtana tudomást venni a korlátozásról, azt vallja, hogy az erőszak egyfajta természeti képződmény, mondjuk olyan, mint a vulkán vagy a földrengés, és ezért az alkalmazása "jogos" (például a francia forradalom terrorja), "(...) hacsak nem élnek vele vissza igazságtalan célok érdekében". Hogy a természetjogi érvelésben mi számít jogos célnak, s mi nem, az a benjamini argumentációban és Derrida ehhez fűzött kommentárjában homályban marad, mindenesetre, mondja Benjamin, a társadalmi szerződés után lemondanak a szerződő felek az eladdig simán gyakorolt erőszakról.
    A természetjogi érveléssel szemben a jogpozitivizmus azt vallja, hogy az erőszak történelmileg jött létre. Vagyis amíg a természetjog mindent a célok szempontjából vizsgál, a pozitív jog az eszközöket kritizálja. E két felfogás antinomikus, mivel itt - Lyotard kifejezéseivel élve - két egymástól eltérő diskurzusfajtáról van szó: a célok ismérve az igazságosság, az eszközöké a jogszerűség. Derrida szerint Benjamin jól érzékeli, hogy valamiképpen ki kell lépni az ördögi körből, és egymástól független ismérveket kell felállítani az igazságos célokra és a jogos eszközökre vonatkozóan. "Az erőszak benjamini kritikája mindenesetre azt állítja magáról, hogy túllép ezen a két tradíción (...)" Valóban Benjamin is úgy találja, hogy az erőszak kritikája csak a naturalizmuson és a jogpozitivizmuson túlmutató történetfilozófiai dimenzióban bontakozhat ki a maga teljességében. Benjamin, az európai történelem menetét szemügyre véve, azt mondja, hogy itt az erőszak-interpretáció alapkérdése a következő: mivel a pozitív jognak mindig igazolnia kell történelmi eredetét, az európai jog egyetlen esetben sem engedi meg az egyéneknek, hogy céljaik eléréséhez erőszakos eszközöket vegyenek igénybe. Ebből következően minden olyan erőszak aláásással fenyegeti a jogrendet, amely az egyének kezében van. "Azt mondhatjuk, hogy a jogi célok rendszerét nem lehet fenntartani, ha bárhol előfordul, hogy természeti célokat erőszakos eszközökkel érnek el." Végtére is: az erőszak mindenütt veszélyessé válik, ahol kikerül a jog rendszeréből. A "nagy bűnözők" iránt érzett titkos csodálat lényege éppen az - mondja Benjamin -, hogy a bűnös célok önmagukban ugyan lehetnek visszataszítóak és mindenki által megvetendők, az erőszak mégis meri magát önállósítani, méghozzá a nagy bűnöző alakjában, s ezzel egyfajta "ellenjog" megteremthetőségének a gesztusát mutatja fel - mindez borzongással teli csodálatot vált ki az emberek többségéből. Benjamin és Derrida unisono állítják: ez azért lehetséges, mert a jog nyilvánvalóan egyfajta performatív tautológiában szenved, hiszen általában el akarja rekeszteni az egyéni erőszak lehetőségét (a jogrenden kívüli cselekedeteket), miközben a jogon túlról származtatja saját eredetét. A felismerés, hogy a modern világban a jogrend szinte mindent képes megvilágítani, kivéve saját születésének pillanatát, abszolút jelentőségre tesz szert, a modern polgári demokrácia összes jobb- és baloldali kritikusa ebbe a "születési rendellenességbe" kapaszkodik. A modern demokrácia Achilles-sarkát Benjamin az általános sztrájk példáján keresztül világítja meg. A polgári társadalom fejlettebb szakaszában, amikor a munkásmozgalom követeléseit is be lehetett építeni a jogrendbe, a sztrájkjog lett az egyetlen államon kívüli "legitim erőszak". Ez látszólag nem erőszak, mivel az általános sztrájk éppen a nem-cselekvésben, a passzivitásban jeleníti meg az erőt. De a munkamegtagadásban is megjelenhet az erőszak mozzanata, például zsarolásként. "És ebben az értelemben jelenti - a munkásság felfogása szerint, s ez ellentétes az államéval - a sztrájkjog azt a jogot, hogy erőszakot alkalmazzanak bizonyos célok érdekében." Az általános sztrájk valamiképpen a privát, a jogrenden kívüli erőszak visszacsempészése a társadalmi cselekvésbe. Mert sohasem lehet előre látni, mivé fajulnak az események, a sztrájk mikor és hol töri át a jogrend jól biztosított kereteit. Ezzel együtt a sztrájkjogban mintha a rendkívüli állapot (Ausnahmezustand) különös formája születne meg. Az általános sztrájk a jog paradoxonaként jelenik meg, mert a sztrájk ugyan jogos lehet (természetjogi szempontból vagy a pozitív jog szempontjából?), de mivel a sztrájkolók számára biztosított jogi lehetőség magát a jogrendet fenyegeti, mégis a jog ellen hat. Persze Benjamin azt mondja, hogy az állam vagy közömbösnek, vagy ellenségesnek tekinti ezt az erőhatalmat. Derrida hozzáfűzi: noha az általános sztrájk eredeti intencióját tekintve erőszakmentes és elvileg a jogrenden belül van, alkalmazása mégis képes megbénítani a jogállam működését, és így a jogon kívüli erőszakot csempészi vissza a társadalomba. "A jogot a jogon belül fenyegeti." Derrida azt kérdezi e paradoxon kapcsán, hogy valamiféle de facto ellentmondásról van-e szó, amely a jogon kívülről próbál a jogba hatolni, vagy inkább a jogon belül megjelenő ellentmondásról beszélhetünk. Én úgy fogalmaznám át a dilemmát: létezhet-e a jogban olyan valami, ami már nem tartozik a joghoz? Mindezt érdemes kiegészíteni azzal a kérdéssel is, hogy ha a sztrájkjog a pozitív jog része, ennek gyakorlását milyen alapon tekinti az állam ellenséges természetjogi megnyilvánulásnak? Úgy tűnik, Benjamin arra gondol, hogy a sztrájkjog csak a parciális sztrájkok jogát jelenti, de nem, mondjuk az egész országot megbénítani képes általános sztrájkot. "Egy magatartást, bizonyos feltételek fennforgása esetén, még akkor is erőszakos jellegűnek kell tekintenünk - bármennyire is paradoxnak látszik első pillantásra -, ha valamely jog gyakorlásaként fejtik ki." A paradoxon itt abból adódik, hogy van valamilyen lehetséges esemény a jogon belül, amely realizálásának pillanatában váratlanul a jogon kívül jelenik meg. Derrida is hasonló következtetésre jut - egyébként teljes joggal -: a jogban kell lenni valaminek, ami már nem tartozik a joghoz. "Ami a jogot fenyegeti, már a joghoz, a joghoz való joghoz, a jog eredetéhez tartozik." A jogteremtés pillanatai természetesen rémisztőek. Áttörni az eladdig érvényesnek tekintett status quót - ez valahogy mindig emberfeletti tettnek számít(ott). Ezért aztán jelen időben megvalósuló tettként nem is igen merészelünk beszélni róla. A radikálisan más valamiképpen mindig a jövőhöz tartozik, mondja Derrida. A sztrájkjog munkások általi gyakorlásában a hatalom az erőszak gyakorlásának azt a formáját akarja látni, amely saját erőszak-monopóliumát leginkább veszélyezteti. Mert a végsőkig kiteljesített gyakorlása révén biztosít lehetőséget az erőszak kritikájára, aminek során kiderül, hogy voltaképpen minden erőszak hatalombitorlás, s puszta eszközként szeretne biztosítani valamilyen tetszőleges dolgot. S az általános sztrájk képes jogviszonyokat módosítani, pontosabban új jogviszonyokat megalapozni, s ezzel valami olyat tesz láthatóvá, amit a jogállam mindenképpen szeretne elrejteni: saját születési traumáját. Az általános sztrájk jogában valamiképpen ott rejlik egy új, radikálisan más világ lehetősége és (rém)képe. Mindez rögtön világossá válik, ha összekapcsoljuk az általános sztrájk és a hadijog kérdését. A háborús erőhatalom bitorlóan akarja érvényesíteni céljait, hogy "rendbe tegye a dolgokat". A háborúkat követő békekötés fényes külsőségei is egyfajta jogteremtés aktusának felelnek meg. Olyan ez, mintha ex nihilo jönne létre az új rend. Hasonló jelenség figyelhető meg itt is, mint amit a nagy bűnözők iránt megnyilvánuló ambivalens érzület kapcsán láttunk: itt a félelem és a tisztelet különös keverékével kell szembesülnünk. A háborús erőhatalom viszonylagossá teszi a jogteremtő és a jogfenntartó erőszak közötti különbséget. Benjamin azt mondja, "A jogteremtő erőszak előtt az a követelmény áll, hogy igazolja magát, amikor győz, a jogfenntartó hatalom pedig annak a feltételnek van alávetve, hogy ne tűzzön ki magának új célokat"
    A jogfenntartó hatalom fenyegető jellege abban van, hogy elismeri ugyan az önmagára irányuló kritika lehetőségét, de mindenütt, ahol csak teheti, immunizálja: igyekszik összezavarni az erőszak e két fajtájának megkülönböztethetőségét. Ezt teszi például a modern rendőrség: látszólag a jogfenntartó erőszak nevében lép fel, mivel törvényeket alkalmaz. De amikor külön rendeleteket ad ki, a jogteremtés aktusát gyakorolja. Benjamin érveléséből kitűnik, hogy akkor van baj, ha a modern rendőrség a jogteremtő erőszakot titokban, a fenséges megjelenítésének minden eleganciája nélkül gyakorolja. Mintha a jogteremtő erőszak legitimációját egyedül annak esztétizált ünnepélyessége adná meg. Derrida is felhívja a figyelmet erre a mozzanatra, amikor a barokk abszolút monarchia "természetes" hatalmi kihágásait szembeállítja a modern polgári demokrácia rendőri brutalitásainak racionális ízléstelenségeivel. Éppen ezért tekinthető elfajzottnak a modern demokráciák talajából kinövő erőszak. Ez gyáva, önmaga valódi alapjait elleplező, technológiai erőszak, amely elsősorban nem morális megvetést, inkább esztétikai undort vált ki az emberből. Ennek az erőhatalomnak az alaktalansága és megformálatlansága technokrata kisszerűségéből fakad. A hanyatlás és az elfajzás másik példáját Benjamin a korabeli német parlamenti életben látja, amely látszólag elfeledkezett arról, hogy maga is erőszakból született, éppen ezért hasonlítható bohózathoz működése. "Minden jogintézmény hanyatlásnak indul, amikor elhalványul benne az erőszak lappangó jelenlétének tudata."