←Vissza

 
 
 
 
 
 

Peterdi Nagy László
A TÚLSÓ PART
Az orosz szabadság és Nyugat-Európa
(részlet)

Jelentős színházi események húsz évenként esnek csak meg, még itt nálunk, Kelet- és Közép-Európában is. 1966-ban láttuk a Nemzeti Színházban Peter Weiss Marat / Sade című darabját, Marton Endre rendezésében. Majd csaknem húsz évvel később, a kaposvári színház Ács János rendezte előadásában, első díjat nyert a Belgrádi Világszínházi Találkozón. (Bármenynyire óvta ettől a Kritikában megjelent nagy cikkében az illetékeseket Köpeczi Béla akadémikus, az akkori kulturális miniszter.) Eltelt még húsz év, és 2002 őszén a londoni National Theatre bemutatta Tom Stoppard 9 órás drámai trilógiáját: az Utópia partját, melynek három része külön címet visel: Utazás - Hajótörés - Hajómentés. A 2006-os New York-i bemutató után néhány hónappal a művet műsorra tűzte a Moszkvai Akadémiai Ifjúsági Színház is.
    Hogy én éppen erről az előadásról írok, annak persze nemcsak az "akadémiai" jelző az oka, hanem mert ezt tudtam megnézni a legolcsóbban. És nem bántam meg. A moszkvai bemutató társadalmi eseményként is igen figyelemre méltó volt. Jelentősége semmiben sem marad el a parlamenti bársonyszékekért versenyző pártok választási ígéreteitől, vagy az Északi-sarkon, 14 kilométerrel a vastag jég borította tenger színe alatt elhelyezett, csupa szuperanyagból készült orosz állami felségjeltől. Ez a show nem elnök-, vagy képviselőjelölteket, hanem a szó jóval szélesebb és nemesebb értelmében vett közéleti szereplőket mutat be. Majdhogynem - hősöket. Alekszej Borogyin rendező több mint 70 szereplőt, 160 jelmezt és megszámlálhatatlan, igen jól sikerült hang- és fényeffektust vonultat fel a színpadon. Kiadták a mű teljes szövegét is, nagy példányszámban, jó minőségben. A reklám messze felülmúlta a londonit és a New York-it. A szakmai visszhang is szokatlanul nagy. A legérdekesebb azonban, ahogyan a közönség játszik.
    Stoppard már korábbi darabjával, a Rosencrantz és Guildenstern halott című Hamlet-parafrázissal meghódította a kisemberek millióinak szívét. A királyfi két gyermekkori barátjának történetében kortársaink teljes joggal, esetleg némi kegyes öncsalás révén, a maguk kisebb-nagyobb árulásának és megalkuvásának igazolására leltek. A király megparancsolja Hamlet egykori két iskolatársának, hogy férkőzzenek ismét a királyfi bizalmába, majd kísérjék Angliába a kivégzését kérő levéllel. Hamlet azonban kicseréli a levelet, és így őket küldi a biztos halálba - "az ügy érdekében." A kérdés csak az, melyik ügy érdemel meg akár csak ennyi és ilyen minőségű emberi életet is? És biztos-e, hogy a kivégzendők, menesztendők és leépítendők névsorát mindig az éppen ügyeletes királynak vagy főtitkárnak kell összeállítania?
    Az emberjogi aktivistaként is ismert, lovaggá ütött Sir Stoppard ezúttal a 19. századi liberális orosz értelmiség drámáját ajánlja figyelmünkbe. Miért éppen most? Talán mert a most zajló közép-európai transition sem éppen habos torta. "Lehetséges, hogy a szovjet típusú nemzeti kommunizmusok szomorú rendszere után az orosz típusú, oligarchikus, nemzeti államkapitalizmusok nyomorúságos modellje következik??A nemzetállam összeépülése az oligarchikus tőkével, Európa- és Nyugat-ellenesség, antiliberális, ellenőrzött, vezérelvű demokrácia, politikavezérelt piac, jogokat átlépő hatalom? A különbség csak a nyíltan oroszbarát, vagy a nemzeti típus között lesz?" - teszi fel a kérdést az utóbbi hónapok, évek fejleményeit értékelve Lengyel László.
    Mindenesetre, Rosencrantz és Guildenstern valóban halott. És még sok közkatona. Az élők pedig szoronganak és nélkülöznek. És unják már az önjelölt terminátorokat. Különösen az értelmiség, amelynek helyzete egyre félelmetesebben hasonlít Rosencrantz és Guildenstern sorsára. Persze, még mindig összerakják a jegy árát egy-egy fontosabb bemutatóra, és ott szoronganak a sajtófogadáson is. De a frissítőkből már nem mernek venni. Nehogy a végén nekik kelljen kifizetni! Hogy mi köze mindehhez Sir Stoppardnak? Nos, ennek megértése egyszerre vihetne közelebb bennünket a Kelethez és a Nyugathoz.


Utazás (Voyage)

Elmondása szerint az oroszokra Isaiah Berlin: Orosz gondolkodók című könyve hívta fel Stoppard figyelmét, aki a művészetben maga is anarchistaként, de legalábbis forradalmárként indult egykor, s most, az út végén, oda is tért vissza. De ez a forradalom már nem ugyanaz. A nézők tökéletesen tisztában vannak vele, hogy mint minden igazi színház, ez sem annyira a darab hőseiről, inkább rólunk szól. A színpadi történet Kant, Schelling és Fichte legambíciózusabb tanítványait, Luis Blanc és Marx Károly kollégáit és riválisait, az 1848-as nyugat-európai forradalmakban részt vett orosz írókat, gondolkodókat mutatja be, Herzentől és Ogarjovtól Csernisevszkijig, valamint Turgenyevtől Belinszkijig és Bakunyinig. A szellemi elit két legfontosabb csoportjának, a szlavofileknek ("nemzetieknek") és a nyugatosoknak ("idegen szívűeknek") a vezetői voltak, akik még az emigrációban is ádáz vitákat folytattak egymással. A színház azonban mindig jelen idejű. Ki ne tudná, hogy ennek a két tendenciának a küzdelme még mindig nem ért véget? És hogy volt - és van - belső emigráció is? Hogy a történet tulajdonképpen rólunk, az egymást váltó európai áramlatok kezdő, még ügyetlen hullámlovasairól és hajótörötteiről szól?
    A darab szövege erre a későbbiekben több ponton közvetlenül is utal. A második részben, 1848 márciusában, Lajos Fülöp uralmának bukása után a nemzetközi emigráció vezetői Párizsban gyülekeznek, a forradalom következő hullámát várva. Bakunyin nagy vörös zászlót lobogtat, és lelkesen számol be a proletárokkal való első (sic!) személyes találkozásáról. Marx a Kommunista Kiáltvány friss példányait osztogatja, amelyet a brüsszeli Városháza földszintjén lévő kávézóban készítettek Engelsszel, nem is gyanítva, hogy a jövendő EU-főváros főterén hullámzó tömeget alig 150 év múlva ez már cseppet sem fogja érdekelni. De egyszer csak eszébe jut valami. Félrevonja Turgenyevet, aki jól beszél angolul, és óvatosan megkérdezi: nem gondolja, hogy "a kommunizmus kísértete" kifejezés azt a tévhitet ébreszti majd az olvasóban, hogy a kommunizmus már halott? Az író ízlelgeti a szót: "Egy kísértet... egy fantom... egy szellem... egy lélek..." Végül elégedetten a fejére csap: "Rém! A kommunizmus réme járja be Európát" - jelenti ki, és elégedetten csukja össze a füzetet. A nézők pedig - egyetértenek vele.
    Egy másik emigráns azt magyarázza, hogy éppen most jött el az igazi forradalmárok ideje! Végre itt az "olvadás" és a "népek tavasza": "Oroszországnak sürgősen szüksége lesz jól képzett, liberális gondolkodású tanácsadókra és állami tisztviselőkre. A kormány kénytelen lesz hozzánk fordulni... mivel nekünk vannak európai tapasztalataink és kapcsolataink!" - lelkendezik. De a nézők, legalábbis akik a változásokat saját kezükkel és eszükkel vitték végbe, értik jól, miről (kikről) van szó, és tudják, mibe kerültek ezek a "tanácsadók". És a nép hallgat, akárcsak a Borisz Godunov végén.


Hajótörés (Shipwreck)

Hogy mi a helyzet Nyugaton, azt soha nem a másként gondolkodók tudják meg először, hanem a KGB és a CRU illetékes részlege. (Éppen ez utóbbinak a vezetője lett most Fradkov, a választások előestéjén tisztjétől közös megegyezéssel megvált orosz miniszterelnök.) A 19. századi orosz liberálisok balszerencséje volt, hogy ezek a szervek akkor még nem léteztek, s a maguk futó benyomásaira kellett hagyatkozniuk. Habár nem voltak rossz forrásaik nekik sem. Párizsban és Berlinben, Bécsben és Milánóban közvetlen közelről nézhették végig az eseményeket. A magyar szabadságharcról többek között a Neue Rheinische Zeitung beszámolóiból, majd a közös londoni emigrációban, Kossuth tájékoztatása alapján értesülhettek. Televízió még nem volt, hogy mindent szépen a helyére tegyen. De ez a "minden" így is annyira kiábrándító volt, hogy az emigránsok egyszerűen - nem akarták elhinni. Még akkor sem, amikor a tulajdon két szemükkel látták.
    Még nagyobb baj, hogy nem hittek nekik otthoni elvbarátaik sem, akik a hazacsempészett tudósításokat olvasták. Árulónak tartották őket, akik elszakadtak az otthoni keserves valóságtól, és kiegyeztek a nemzetközi reakcióval. "A párizsiak úgy nézték végig a forradalmat, mint akik befizettek egy látványosságra. Az utcát ellepték a limonádé- és szivarárusok, és elégedett képpel kínálgatták áruikat, mint a jó fogásból hazatérő halászok. A Nemzeti Gárda kivárta, hogy melyik oldal kerekedik felül, és azután lecsaptak a tömegre." Így számol be az 1848-as júniusi eseményekről Turgenyev. A munkások a maguk vörös zászlajával vonultak fel - veti ellen Herzen. Igaz, rárontottak a Nemzetgyűlésre, és a törvényesen megválasztott parlament feloszlatását követelték. De nekik csak egy látszatköztársaság kellett. Jóllehet még Marx is óvatosságra intett, a "forradalmi demokrata" Belinszkij és Csernisevszkij, meg az anarchista Bakunyin egymással versengve, a hatalom azonnali megragadását sürgette.
    Aztán mindannyian Londonban telepedtek le, és - mivel politológiai alapítványok akkor még nem voltak - Herzenék szalonjában gyűltek össze csütörtök esténként, hogy elemezzék a történteket. "Londont érdemes tanulmányozni - mondja Ogarjov. - Minden éjszaka százezer ember az utcán alszik, és reggelre egy részük meghal. Olyan szállodák mellett halnak éhen, ahol két fontnál olcsóbban nem lehet étkezni. A rendőrök dolga, hogy intézkedjenek a tetemek elszállításáról. De ha az ember nem halott, a rendőr nem vitetheti el. Ha van hol laknod, még ha csak egy kalyiba is, a rendőr oda nem teheti be a lábát kénye-kedve szerint. Ha azt hiszi, bűnöző vagy, bezárathat, de néhány napon belül nyilvánosan és bíró előtt bizonyítania kell, vagy kénytelen szabadon engedni - hogy szabadon éhen halhass. Akkora a szabadság, hogy egész Franciaországban vagy Oroszországban nem találsz olyan nyomorultat, mint a londoni szegények, de a nagy szegénység közepette egyetlen francia vagy orosz szabadságára nem ügyelnek olyan gondosan, mint a londoni kolduséra."
    A helyszín vélhetően azért is Herzenék otthona, mert az európai forradalmak emigránsai közül Stoppard a félig német, félig orosz származású Herzenben találja meg az emberi és gondolkodói formátumot, amely lehetővé teszi az események széles összefüggéseinek bemutatását. Ő értette meg legelőször, hogy a nyugat-európai polgári forradalmak tapasztalatai nem ültethetők át közvetlenül Oroszországba. De ebből nem azt a - téves - következtetést vonta le, hogy nem is kell törekedni erre. Jól mutatja ezt Naplójának egy bejegyzése. - "A Nyugat iránti gyűlölet és megvetés a szabadság, a gondolat és a jog minden garanciája, az egész civilizáció elleni gyűlöletet és megvetést jelenti. A másik kiábrándult nyugatos, Turgenyev így fejezte ki ezt: "A vaskalapos hazafiak el akarják különíteni Oroszországot attól a Nyugat-Európától, amellyel faja, nyelve (a szláv is az indogermán nyelvcsalád tagja), hite (a kereszténység) oly szorosan összekapcsolja. Mi, oroszok nyelvi és faji tekintetben az európai családhoz, a ?Genus Europaniumhoz? tartozunk, így már a fiziológia megváltoztathatatlan törvényei szerint is egyazon úton kell haladnunk."
    Egy-egy elvetélt, vagy ellopott forradalom után persze mindig vannak, akik szívesen kiöntenék a fürdővízzel együtt a gyereket is. Bakunyin például így heveskedik: "Alig vártam, hogy eljussak Nyugatra. Pedig a megoldás mindvégig ott volt az orrunk előtt: a parasztforradalom, Herzen! Marx, ez a városi sznob, csúnyán átvert minket. Számára a paraszt mezőgazdasági termék csupán, mint a tehén, vagy a répa. De nem ismeri az orosz parasztokat, akik mögött véres felkelések egész sora áll." Herzen azonban sokkal körültekintőbb. Az Oroszország és a szocializmus című nagy tanulmányában elemzi a parasztlázadással kapcsolatos elképzeléseket. A mi Világirodalmi Kisenciklopédiánk azt állítja, hogy a narodnyikok mozgalmának ez kínált ideológiai alapot: "A jobbágyreform küszöbén eszmei ingadozásai átmenetileg tévútra vitték, de aztán, liberális illúzióitól megszabadulva, szilárdan képviselte forradalmi demokrata nézeteit..."
    A narodnyikok nagyon jól megvoltak az "ingadozások" nélkül is. A megszabadulás a "liberális illúzióktól" viszont nem volt olyan egyszerű, amint a Kisenciklopédia szerkesztői képzelték. Herzen nem ideológiai fejletlensége miatt "ingadozott", hanem mert társainál jóval előbb felismerte az 1848-as forradalmak nagy tanulságát: a hatalom közelébe jutó osztályok és csoportok egy-kettőre kiegyeznek a már birtokon belül lévőkkel, és cserbenhagyják tegnapi szövetségeseiket. Oroszországban ez azt jelentette, hogy a feudális viszonyok megváltoztatása sokkal inkább a központi hatalom belátásától (önátmentési szándékától) volt várható, semmint az alul lévők - minden előkészítés nélküli, rosszul vezetett - forradalmi kezdeményezéseitől.
    A hatalom bölcsességéről láthatólag Stoppard is vérmes reményeket táplál. A harmadik részben a jobbágyságot megszüntető cári rendelet hírére pazar estélyt rendeznek Herzenéknél. Ott van az egész, több száz főt számláló londoni emigráció. Drága zenekart szerződtetnek, és "7 ezer színes gázláng" világítja meg a házat. Úgy tűnik, a "politikai belátás" lehetővé teszi a felülről végrehajtott modernizációt és a demokratikus átmenetet. De megérkezik hazulról Ogarjov, és ismerteti a részleteket: "Közlik a parasztokkal, hogy szabadok. Ők erre azt hiszik, természetesen, hogy a föld, amely nemzedékeken át felitta az izzadságukat, most már az övék. Aztán kiderül, hogy semmi sem az övék, hanem bérleti díjat kell fizetniük..." És Herzen folytatja a beszámolót: "Csernisevszkij biztosan jól szórakozik. Felkelés robban ki több ezer birtokon, sok száz halott...?Torról maradt hidegsültből kiállt / A nászi asztal.?"
    Az új Oroszország csak az emigráns értelmiség Nyugat-Európában szerveződött felszabadító mozgalmának szellemi örököse lehet, hangoztatja már említett művében Herzen. Úgy tűnik, Stoppard is így vélekedik. Nem hagy kétséget afelől, hogy ez a forradalmiság egészen más természetű volt, mint az otthon maradottak bármelyik frakciójáé. Lényegesen különbözött mind Akszakov és a narodnyikok szentimentális, mind a szocialista elit "felülről" gyakorolt paternalizmusától. Ha mindenáron olyan politikai mozgalomhoz akarjuk kötni, amely a gyakorlatban is megkísérelhette valóra váltani programját, leginkább az eszereket említhetjük. Nem a módszereik miatt, amelyek éppoly véresek voltak, mint a narodovoleceké, vagy később a bolsevikoké. Hanem mert a földet ők az obscsina, a paraszti önkormányzatok tulajdonába akarták juttatni. Így váltak a bolsevikok történelmi alternatívájává, akik - némi taktikai jelentőségű kivárás után - államosították a gazdaságot és a társadalmat is. Ki tudja, mennyi időre? De ez már egy másik történet.