←Vissza

 
 
 
 
 
 

Anthony Grafton
RENESZÁNSZ KORI TANULSÁGOK A KÍNZÁSRÓL
(részlet)

Ötven évvel ezelőtt a nagy történelemtudós, J. H. Hexter A történész és kora című esszéjében saját életét hozta fel példaként, hogy visszautasítsa az akkoriban és ma is gyakran hangoztatott állítást, miszerint a történészek nem tudják objektíven vizsgálni a múltat, mert saját koruk indulatai és ellentmondásai befolyásolják őket. Hexter elmagyarázta, hogy valójában éppen az ellenkező történik. Queens College-i állása miatt ideje nagy részét nem a jelenben, hanem a múltban, vagy legalábbis múlt-kori maradványok között töltötte, korábbi évszázadok feljegyzéseit vizsgálva. Ha felkérték, hogy egy jelenkori politikai vagy társadalmi problémát elemezzen, a történelem mély ismeretével válaszolt: "Ahelyett, hogy a jelen eseményeinek, kríziseinek és feszültségeinek indulatai, előítéletei, feltételezései és látszatai alapján ítélném meg a múltat, éppen fordítva: a mai szociális intézkedéseket
I. Erzsébet politikai döntéseihez hasonlítva értelmezem."
    A közelmúlt eseményei miatt még fontosabbnak tartom Hexter álláspontját, mint korábban. Magam is történész vagyok, és hozzá hasonlóan legtöbb időmet az 1400 és 1700 közötti években töltöm. És én is úgy találom, ha valaki kora modern források olvasásának szenteli idejét, meglepően sok momentummal találkozik, amely megvilágítja jelenlegi helyeztünket.
    Egy reneszánsz kori európai varázslásról szóló tudományos könyvön dolgozva számos, a jelenhez közvetlenül kapcsolódó ténybe botlottam. A 16-17. században a varázslás tekintélyes, ugyanakkor veszélyes tevékenység volt.
A varázslással foglalkozók kifejezéseik, ötleteik, amulettjeik jelentős részét a zsidóktól kölcsönözték - ezt a népet sokan különösen varázsosnak és persze gyanúsnak vélték. A varázslók azt állították, magas szintű, sok tudást kívánó művészetet gyakorolnak, és csak a kövek, növények és bolygók természetes erejére hagyatkoznak. Mégis gyakran előfordult, hogy boszorkányoknak hitték őket, akik ártó hatalmukért cserébe eladták lelküket az ördögnek. Sok esetben előfordult, hogy a varázsló maga is azt gondolta: olyan jelentős erővel rendelkezik, hogy szembeszállhat az egyházzal, és Jézusnál is nagyobb csodákat vihet végbe.
    Ezeket a régi, veszedelmes nézeteket és következményeiket vizsgálva gyakorta kellett a jelenre gondolnom. A zsidók és a varázslók sorsát követve a kínzás különféle felhasználásáról szóló információtömeghez jutottam, amelyet felesküdött jegyzők írtak le a helyszínen, és mások is tanúsítottak. Mindez olyan korban történt, amikor a kínzást elrendelők még őszinték voltak, és nem próbálták "fokozott vallatás"-ként leplezni módszereiket. Az adatokat feltáró történészek azért dolgoztak, hogy megértsék a múltat, de a tények számomra a jelent világították meg. (2002 márciusában G. W. Bush hozzájárult, hogy a terrorizmussal vádolt rabokat a CIA "fokozott vallatás"-nak vesse alá, és néhány ügynököt speciális képzésben részesítettek. Többek között az alábbi módszereket alkalmazzák azóta is: pofozás, belső sérülést nem okozó hasbavágás, pihenés és alvás megvonása, 40 órán át álló helyzetre kényszerítés, 10 Celsius fokos cellában hideg vízzel locsolás. A leghatékonyabb, amikor a rabot egy megdöntött palánkra kötözik úgy, hogy a lába magasabban van a fejénél, az arcát celofánnal lefedik, és vizet öntenek rá, amely fulladásos reflexet vált ki. Ezt a módszert kipróbáló CIA ügynökök átlagosan 14 másodpercig bírták, és elismeréssel adóztak az egyik al-Kaida terroristának, aki több mint két percen át ellenállt. Az emberjogi szakértők szerint a "fokozott vallatás" egyértelműen megsérti a kínzás bármilyen formáját tiltó nemzetközi egyezményt. /A ford./)
    A modern tudósokat régóta foglalkoztatja és borzasztja a kínzás gyakorlata. A középkorral foglalkozó Henry Charles Lea, aki a 19. században elsőként írta meg az inkvizíció rendszerezett, dokumentált történetét, hosszan értekezett arról, hogyan kínozta az inkvizíció a rabokat, hogy bevallják eretnek nézeteiket és tetteiket. Felvilágosult ember volt egy korban, amelyet felvilágosultnak hitt, és iszonyattal tekintett vissza a barbár módszerekre. A manapság szokásos nyilatkozatokat olvasva irigyelhetjük tiszta egyértelműségét, amellyel elítélte ezt a gyakorlatot. Lea követői - többek között Henry Kamen brit társadalomtörténész, John Langbein, a Yale jogtörténésze és a Pennsylvania Egyetem középkor-kutatója, Edward Peters - később sok ponton módosították beszámolóját. Bebizonyították, hogy az inkvizíció igazságosabb volt és kevésbé brutális, mint Lea hitte, és az igazságügyi kínzás eltörlését nem a felvilágosodás új, kritikus szellemével magyarázták, hanem a bizonyítékhoz kötődő törvénykezés megváltozásával. (Azaz, mivel számos olyan büntetés vált lehetővé, amely enyhébb volt a halálnál, a bírák már nem érezték úgy, hogy az ítélethez mindenáron vallomást kell kicsikarniuk - a kínzás széles körű elterjedésének ugyanis ez volt az első számú oka.) A tudósok ennek ellenére a mai napig elismerik Lea hatalmas tudását, és rendszeresen idézik a kínzás eszközeit és használati módjaikat bemutató leírásait.
    A közelmúltban a történészek újabb generációja vizsgálta át az archívumokat, és számos új dokumentumot találtak, többek között bírósági perek leiratait. Mindezekből sokat tanulhatunk a professzionális, kimondottan a vallatásra kifejlesztett kínzás hatásairól. A kutatásokból nyilvánvalóvá válik, hogy a múltban a vallatás korántsem vezetett az igazsághoz.
    1475-ben az észak-itáliai Trent városában három zsidó családot azzal vádoltak, hogy meggyilkoltak egy Simon nevű keresztény fiút. A vád szerint a pészach rituáléjához a vérére volt szükségük. A "vérvád", amelynek elmélete szerint a zsidók megitták a keresztény vért, vagy a pászka készítéséhez használták fel, ekkor széles körben ismert volt, és a 12. század óta sok zsidót végeztek ki hasonló feltételezések alapján. De a 15. század végén, mint azt Ronnie Po-chia Hsia két remek könyvében olvashatjuk, a vádaskodás erőteljesen fokozódott, és különösen német földön illuszrált pamfletek és jól érthető, dramatizált dalok terjedtek a "rituális gyilkosságokról". Mind többen hitték a "vérvád" jogosultságát, hiszen a sorozatos perek és kivégzések is igazolták. A trenti per nem csupán modellként szolgált, hanem további, más városokban folytatott eljárásokhoz vezetett, mert a megvádoltak kétségbeesésükben máshol élő zsidókat is belekevertek az ügybe.
    A trenti per fennmaradt dokumentumaiból kiderül, miért vallották a zsidók, hogy valóban elkövették a rettenetes bűnöket. Amikor valamelyiküket megvádolták és bebörtönözték, megkezdődött a szisztematikus vallatás. A város hivatalnoka, a podesta kérdéseket tett fel, és a vádlott válaszolt. A római jog alapján kormányzott többi hatósághoz hasonlóan a bíróság tudomására jutott bizonyítékot csupán nyomként, és nem a bűnösség igazolásához elégséges információként kezelték, ezért az ítélethez vallomásra kellett bírniuk a gyanúsítottat. Ha a válaszok nem voltak eléggé tárgyra törőek, vagy a vádlott makacskodott, a karját a háta mögé kötözték, és egy csiga segítségével nagy fájdalmat okozva felemelték. Aztán a podesta parancsára a kínzást végző a kötél rángatásával "megtáncoltatta" a gyanúsítottat, ami rettenetes fájdalommal és a végtagok kificamodásával járt. A zsidókat más módon is vallatták: hagymát és ként tartottak az orrukhoz, és forró tojásokat raktak a karjuk alá. A strappadóként ismertté vált csigás módszer azonban a legtöbb esetben elegendő volt.
    A trenti inkvizíció anyagát Hsia és két olasz tudós, Diego Quaglioni és Anna Esposito részletesen tanulmányozta, és megrázó feljegyzéseket találtak. A vallatásokat a bíróság által kinevezett titkárok jegyezték le. A gyakran zavaróan lapos, egyes szám harmadik személyben megfogalmazott szövegekből világosan kiolvashatóak az eredeti megjegyzések jelentései. A folyamat elején a gyanúsított kétségbeesetten hangoztatja ártatlanságát. Például Sámuel, az egyik zsidó család feje a levegőben lógva azt kérdezi a podestától, hol hallotta, hogy a zsidóknak keresztény vérre van szüksége. A podesta azt válaszolja, hogy a zsidóktól tudta meg, és követeli "az igazságot, az igazságot!" A feljegyzések szerint Sámuel így válaszolt: "az igazságot mondja, és igazságtalanul kínozzák. Erre a podesta azt parancsolta, hogy húzzák fel két-három kar magasságba. Ott lógott, és azt mondta: ?A segítő Isten és az Igazság segítsen meg.?" És miután még közel háromnegyed órán át lógott, végül leeresztették és visszavitték a börtönbe.
    Ami még ennél is rosszabb, hogy a feljegyzések szerint a megtört zsidók próbáltak beismerő vallomást tenni. Kétségbeesetten keresték a megfelelő szavakat, amelyek anélkül erősítik meg a podesta gyanúit és társaik kikényszerített vallomásait, hogy másokat is megvádolnának. Sámuel csak egy újabb strappadón végzett kihallgatás után vallott, miután ként égettek az orra alatt, és gerendákat kötöztek a lábához. De még ekkor is csak egy zsidót nevezett meg. Tovább vallatták, szenteltvizet itattak vele és forró tojásokat tartottak a hónaljához, míg végül teljesen megtört, és a podesta elvárásait kielégítve, részletesen és többeket megnevezve beszámolt a rituális gyilkosságot elkövető zsidó összeesküvésről.
    A per feljegyzéseinek szigorú, formális nyelvezetén egyszer-kétszer áthallatszik, hogy a gyanúsított igyekszik megcáfolni kínzói állításait:
    "PODESTA: Mit gondol a keresztény hitről?
    ISRAEL: Az igazat akarja mondani. Nem hisz a keresztény hitben... Csak tréfa, hogy Isten a mennyből szállt a földre, emberek között járt és élt. Csupán Istenben hisz, semmi másban. Azt gondolja, a zsidó hit helyes és szent."
    Israel haragját és kétségbeesését vad iróniája jelzi, és végső vallomása, hogy a zsidók valóban keresztény vért fogyasztanak. Csak kevesen álltak ellen hosszabb ideig - például két asszony, akik megvádolt zsidó gyerekeket igyekeztek megmenteni. Amikor megtörtek, a tanúk minden hiányzó részletet kitöltöttek, amire a keresztényeknek szükségük volt. Gyanúba keverték szeretteiket, barátaikat, más zsidó közösségek tagjait. Szörnyű halált haltak, és a keresztény képek és dalok gonosztevőivé váltak.
    Bármilyen meglepő, néhányan ma is úgy vélik, az igazat vallották. Egyes honlapok azt állítják, trenti Simon igazi szent, bár a katolikus egyház egy vizsgálatot követően 1965-ben törölte a szentek kalendáriumából. A szentelt mocskokban utazó amatőr kereskedőkhöz nemrégiben csatlakozott egy profi tudós, az izraeli történész, Ariel Toaff. Kétértelmű kijelentésekkel zsúfolt, különös könyvében azt állítja, a vallomásoknak volt némi igazságtartalma, és a megkínzott zsidók vallásos szertartásaik során néha valóban használtak keresztény vért. Ez ellentmond mindennek, amit a normális zsidó életről tudunk - például a vér fogyasztását tiltó zsidó parancsolatnak. Toaff és a honlapok azt is figyelmen kívül hagyják, hogy a zsidók pontosan azt vallották, amit keresztény kínzóik hallani akartak. A Times irodalmi mellékletében a középkor-szakértő David Abulafia is úgy vélte, "Toaff hibásan kezeli a bizonyítékokat, mert szó szerint elfogadja a kínzással kicsikart vallomásokat." Manapság egy jól felkészült történész már nem hisz az olyan erőszakkal szerzett vallomásoknak, amelyek megerősítik a kínzást végző torz, megrögzött elképzeléseit. Carlo Ginzburg, az inkvizíció feljegyzéseinek egyik legtehetségesebb kutatója mutatott rá, hogy azok a vallomások tekinthetők hitelesnek, amelyekben a tanúk állításai meglepik a vallatókat, míg a zsidók feljelentésére szakosodott szerzetesek és a békétlen szomszédok előítéleteit megerősítő kijelentések ugyancsak kétesek.
    Az adatokkal foglalkozó modern kutatók úgy vélik, a kínzás hatására az egyszerű zsidók, a törvénytisztelő mesteremberek, háziasszonyok, kamaszok hihetetlen bűnöket vallottak be. Elszakítva normális életüktől, bebörtönözve, iszonyatos fájdalmaknak kitéve legtöbbjük egész egyszerűen bármit kimondott volna. Csak a legbátrabbak tartottak ki hosszabb ideig, ám végül, néhány kivételtől eltekintve, mindannyian megtörtek.
(A szerző a Princeton Egyetem történészprofesszora. Az írás a New Republic 2007. november 5-i számában jelent meg.)
HORGAS JUDIT fordítása