←Vissza

 
 
 
 
 
 

VILÁGTEREMTÉS - TÖRTÉNETEKKEL

A történet és szinonimái olyan szóbokrot alkotnak, amelynek egyes elemeit a köznyelv és a tudomány is használja anélkül, hogy értelmüket, jelentésüket illetően általános konszenzusról beszélhetnénk. Ha valaki tehát ilyen kifejezéseket használ, mint történet, történelem, történés, történetmondás stb., elsőrendű feladata és érdeke, hogy az általa a szónak tulajdonított jelentést világossá tegye.
    A nehézségek másik része fogalmi természetű, s a szövegmagyarázat tárgykörébe tartozik. Mind a történelem, mind az irodalom tudományának különböző korszakai voltak, s ezek történelemképe lényegesen különbözött. A pozitivizmus pl. a megismerő és tárgya függetlenségét, az "objektív" történelmi "törvényszerűségek" megismerhetőségét hangsúlyozta. A szellemtörténet ugyanezt a hozzáállást az intuíció jegyében s egy-egy korszak "uralkodó eszméivel" szemben kívánta érvényesíteni. Nem így az elmúlt évtizedek hermeneutikája, amely a hatástörténeti tudatot tartja fontosnak, vagyis az értelmezési, sőt értelemadási törekvést. A szöveg tanulmányozásába (mint valami párbeszédbe) a kutató (elme) saját kérdéshorizontját is bevonja. Ilyen értelemben olvasandó a "modern" hermeneutika atyjának, Hans-Georg Gadamernek a kijelentése: "aki egy szöveget olvas [...], maga is benne van a szövegben. Ő is hozzátartozik a szöveghez, melyet megért". A történelemmel adott hagyomány fölött (az utókor valamiféle többlettudásának, hamisan értelmezett fölényének birtokában) nem "ítélkezni" kell tehát. A feladat e hagyomány párbeszédbe vonása, megértése, amely ennek eredményeként mindig önmegértés is. Semmiféle értelem nem lehetséges e dialógus előtt. Mivel nincs két azonos értelmező, nem lehetséges két azonos értelmezés sem. A történelem (ha van ilyen egyáltalán) egy, a történet viszont anynyi, ahány a vele diskurzusba elegyedő személy. Ha mindezt emlékezetünkbe idézzük, világossá válik, miért van szükség időnként az irodalom történetének újraírására. Nem egyszerűen az ismeretek "bővülése" igényli e munkát, hanem a szemlélet változása, új nemzedékek új horizontjának a megjelenése. Elég, ha itt éppen csak utalok a magyar irodalom utóbbi évtizedeinek nagy tudományos paradigmaváltására, s ennek eredményeként az összefoglaló munkákra: már címükben is, mintegy homlokukon hordozzák sajátos történelemfelfogásukat. Az egyik az 1964-es, hatkötetes mű (népszerű nevén a "spenót"): A magyar irodalom története. A másik egészen friss: A magyar irodalom történetei. Csupán egy jottányi az eltérés, de micsoda különbség!
    A mai ember történelemről szólván valamilyen lineáris eseménysort hajlamos elképzelni, amelynek eleje, közepe és vége van. Ez a hármas tagolás nagyjából megfelel civilizációnk időképének: a múltról, jelenről és jövőről alkotott felfogásunknak, amely, mint azt pl. Vilém Flusser Az írásról szóló könyve mutatja, maga is történelmi termék. Történeti konstrukció, melynek kialakulásában a szóbeliségről az írásbeliségre való áttérés játszotta a döntő szerepet. Csak a betűjelek egymás utáni sora, szakadatlan áradása alapozta meg ugyanis az ember tudatában a linearitás képzetét, amelyet aztán az eddig körben forgó idő fogalmára is átvittek, megalkotva ezzel a kronológia, az időbeli egymásutániság (és a múlt, jelen, jövő) elképzelésének lehetőségét. Ez egészen más "történet", mint amit a "rituális koherencia" korában, a szóbeli hagyományozás világában átélt az archaikus ember. A mitikus szövegekben még a világ ősi rendjének ciklikus időszerkezete érvényesült, szemben a születés és halál két végpontja közé szorult egyéni életek vagy a rend megszegését jelentő egyedi esetek későbbi, lineáris (és sokszor tragikus) történéseivel.
    Volt idő, amikor az idő (túl vagy innen a linearitáson) visszafelé is folyt.
A középkori ember pl. a bibliai utolsó ítéletre várakozva a jövőt mintegy megelőlegezte: "A kereszténység története [...] egyfelől a végidőkre való szüntelen várakozásnak, másfelől a világvége folyamatos késlekedésének a története. [...] Ez a jövő nem az idők végén helyezkedik el, a linearitás jegyében, hanem az idők vége eleve csak azért tapasztalható, mert az egyház már mindig is magában hordozta." Reinhart Koselleck eme okfejtését Elmúlt jövő című könyvéből idéztem. E cím a maga beszédességével már önmagában is mutatja az idővel kapcsolatos fogalmaink egyáltalán nem "természetes", nagyon is konstruált jellegét.
    Nem árt, ha tudjuk: minden látszat ellenére magunk teremtjük nemcsak történeteinket, de (általuk) önmagunkat és világunkat is. Minden történet egy identitás alapkőletétele. Világteremtés a tények széthulló birodalmában. A felelősség pedig ott kezdődik, ahol ez a világteremtés véget ér: a Másikkal találkozás határán és hatására.
SUHAI PÁL