←Vissza

 
 
 
 
 
 

AZ ELIDEGENÜLÉS VÉGNAPJAI?

Korunkról gondolkodva már-már önként adódik, hogy a hatalom problémáit szinte kizárólag a politikum szférájában keressük. Holott az állatok dominancia-sorrendje, a falkavezér előjogai, a terület fölötti uralom s a védelméhez szükséges erőszak, az etológia számos olyan összefüggése, amely a természetes kapcsolatok aszimmetriáját tárja fel, arra vall, amit az emberi világban hatalomnak nevezünk. A kettő persze különbözik. Az öröm és a kín egyenlőtlen megoszlása talán előfordul a természetben is, de az úr és a szolga szerepből adódó egyenlőtlenség, az életfenntartás eszközei fölötti uralom, a javak bőségének és szűkösségének ijesztő aránytalansága, s végül a hatalom és a kiszolgáltatottság ellentétpárja az emberi társadalom sajátossága. (A falkában még a leggyengébbnek is jut ennivaló, legföljebb sorrendben utolsónak járulhat az "asztalhoz".)
    Ember és természet ősi egysége mégis létezik. A munka során ez a lényegi azonosság közvetítetté válik - tárgyak, szerszámok, termékek kerülnek a folyamat szereplői közé, s így ellentmondás jön létre: e közvetítők egyszerre őrzik struktúrájukban a létrehozó emberi természetet, s válnak szembenálló természetté, amely jellegét tekintve más, mint a történet kiindulópontjának élményvilága. Ezt a máslétet tekinthetjük az elidegenülés kezdetének.
    A hatvanas évek szellemi divatfogalmává vált kifejezést merőben különböző irányzatok felkapták, hangoztatták: a frankfurti szociológusok, s nyomukban a nyugati diáklázadások szinte mágikus erejű kulcsfogalmává vált. A hazai marxizmus viaskodások után hajlandó volt elismerni, hogy a szocializmuson belül is létezhetnek e folyamat egyes jelenségei. A korszak társadalomtudományi bestsellerévé vált alapmű, Marx Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből című munkájának sokszorosan megrágott szövegelemzései alapján az elidegenülés négy fokozatát fogadták el a viták összegzéseként. A kapitalizmus körülményei között az embertől elidegenül a munka tárgya és eredménye (s áru formájában, mint fétis kerül szembe vele), második lépésként elidegenül a munka folyamata, amelyben az ember képességei szabad kiélése s érvényesítése helyett egyszerű végrehajtó lesz. Ennek következtében hatalmi struktúrákba rendeződve idegenként lépnek föl vele szemben azok a társadalmi viszonyok, amelyeknek létrehozója s főszereplője volna ő maga is. Végül a külsővé-idegenné vált világ bevetítéseként a személyiség meghasonlik önmagával, és a saját természetétől belsőleg elidegenülve teszi teljessé a folyamatot.
    Nyilvánvaló - mondták akkoriban -, hogy ameddig a szocializmusban van árutermelés, a fentiek néhány mozzanatát föllelhetjük idehaza is. A folyamat lényege azonban a felszabadulás, az elidegenült világ visszavételének, "újra-elsajátításának" lehetősége. Ha közhely is, szükséges megjegyezni: a totalitárius társadalom körülményei között "az emberi lényeg" újraelsajátítása képtelenség. Ellenkezőleg: az elidegenülés kiteljesedésének és abszolúttá válásának lehettünk szemtanúi és átélői egyszerre. Életre szóló, megrázó élményem lett, amikor pályakezdő pszichológus koromban először szembesültem a "szocialista valóság" gazdasági-ipari világában azokkal a jelenségekkel, amelyekről az akkor még kiátkozott Adorno, Marcuse, Reich és társaik műveiben - az ő kapitalizmus-elemzéseikben olvastam, s aztán napról napra láttam, átéltem.
    A frankfurti iskola tanításai-tapasztalatai fényében az elidegenülés totális mivolta jelenik meg, az emberi élet minden vonatkozását átható teljesség, amely zárt világ, nincs belőle kivezető út. A technostruktúra a munka világát teljes mélységében áthatja, de túl is lép rajta, kiterjed a szabadidő és az emberi kapcsolatok szerveződésének egészére, közvetlenül mint eszköz, s áttételesen mint modell, minta. A hierarchia teljessé válik, behatol az ember szükségleti világába, manipulálja azt, majd új, hamis szükségleteket hoz létre a fogyasztói társadalom keretei között. Az új szükségletek kielégülésének bázisán a boldogtalan tudat helyett a boldogság hamis tudata alakul ki: elfojtott szorongások vagy infantilis önimádat, a kapcsolatteremtési képességek defektusának kiséretében. (Éppen ezért tévedés volt Marcuse nézete, hogy a totálissá vált elidegenülés végső szakaszában maga az elidegenülés szűnik meg: inkább csak arról van szó, hogy a hatvanas években uralkodó jelenségek egy időre lappangóak lettek. A deviáns, romboló vagy önsorsrontó tünetek magas száma, a kábítószerek kiváltotta illuzórikus világ nem tekinthető az elidegenülés megszüntetésének.)
    A létező szocializmus és a nyugati világ elidegenülési jelenségei között volt egy lényegi különbség. Nálunk a közjogi kiszolgáltatottság következtében mindig fenyegetett a visszatérés réme - a manipulációs kisérletek ellenére sohasem lehetett tudni, hogy a puha diktatúra mikor vált vissza a kíméletlenebb elnyomásba, a hatalom régebbi uralmi módjára. Végső soron az elidegenülésben a kiszolgáltatottság jelenik meg, nyílt és burkolt formái az önrendelkezés hiányában alakulnak ki. Habár a technostruktúra a kibernetika, elektrotechnika, robotika eredményeivel gazdagodva a munkafolyamaton belül a nagyobb szabadság s rendelkezési lehetőség érzetével tölthetnek el, ez mégsem vetül ki a munkafolyamatra épülő társadalmi rendszerek ontológiai sajátosságaira, s nyilvánvalóvá teszik, hogy az emberi lét alapértékei megelőzik, megalapozzák és körülölelve talán fölül is írják a közvetlen munkafolyamat determináló hatását.
    Az elidegenülés világát sokáig a kifejlett demokrácia keretei között egzisztáló egyéni lét problémájaként tételeztük, de éppen a fejlett demokráciák jelenkorban észlelhető sajátosságai mutatják meg továbbélését, alakváltozásait - és súlyosbodását. A nyolcvanas években a totális biztonság látszatát nyújtó fogyasztói társadalom mindenütt megrendült. A hamis biztonság- és boldogság-tudatban ringatózó világ új alakban feltámadó régi kihívásokkal szembesült. A szociális biztonság elvesztése és a szolidaritás értékeinek relatív háttérbe szorulása, új katonai, gazdasági és migrációs fenyegetések, az ökológiai katasztrófa rohamosan erősödő rémképe új ideológiai-gondolati köntösben a tehetetlenség és a szorongás régi alapérzéseit-élményeit eleveníti föl: az ember puszta létezését érzi veszélyeztetve. Szociális biztonságát ideig-óráig óvta a fogyasztói társadalom, most azonban nem védi a neoliberális eszmék manipulációs kísérletezésébe torkolló gazdaságpolitika.
A rendszer hivatkozásai, értelmezései s mintegy az állampolgárok szájába adott helyzet- és világértelmezési kísérletei pedig alighanem maguk is egyfajta új hamis tudat kialakulását eredményezik.
    Nálunk a szabadság-élmény amúgy is korlátozottabb, mint a hagyományokkal átszőtt nyugati világban. Így aztán a szociális gondokkal súlyosbított tehetetlenség, az önrendelkezés feladása, és az ezekkel járó rossz közérzet, ráadásul a szélsőjobboldali megnyilatkozásokkal telített légkör ugyancsak elidegeníti napjaink emberét attól a világtól, amelyet több joggal gondolhatna önmagáénak (önmagától létrehozottnak), mint az egykori szocializmust.

BÁRKÁN GYÖRGY