|
|
Vízöntő - a Balaton
A régi szép időkben _
Egy szép királyleány _
Aranyszőrű kecskéket
Őrzött Tihany fokán.
Micsoda ostobaság - morgolódik, ahogy a kezemben forgatom -, még hogy
kecske. A vak is láthatja, hogy sokkal szélesebb vagyok egy
állatkörömnél -, és kényesen mutogatja kiszélesedő oldalát. - De az
emberek mindig kitalálnak valami, hogy elhitessék, ők jobban tudják.
Ugyan, mire emlékezhetnének szánalmasan rövid idejük alatt? -
csúfolódik, és mintegy mellékesen megjegyzi, hogy neki aztán van mire
emlékeznie: sok millió évvel ezelőtt, az erős kéregmozgások hatására
keletkezett Pontuszi-tenger édes folyóvíz táplálta öblében, a
Pannon-tengerben látta meg a vízfelszínen átszűrődő
napvilágot. Teljes neve Congeria ungula caprae,
teszi hozzá illemtudóan, és mint az előbb említette, semmi köze a
kecskéhez: valaha szép nagy kagyló volt, de a víz elkoptatta vékony
héját, és csak legkeményebb részét, a sarkát hagyta meg, amelynek
fehéren dudorodó csúcsa valóban emlékeztet egy patás körmére, de
véleménye szerint az elegáns, keresztirányú hullámvonalak mégis
egyértelműen jelzik, hogy nemesebb és ősibb élőlényről van szó. A
történetet némiképp menti, hogy csodálatos, aranyszínű kecskenyájról
szól - folytatja elnézőbben - , és igazi királylány az őrzőjük, még ha
néma is. A tó tündérkirálya egy csésze kecsketejért cserébe visszaadja
hangját, és a lány olyan szépen beszél, hogy a király beteg fia
meggyógyul. A királylányt azonban megszédíti saját gyönyörű hangja,
kevély lesz és visszautasítja a királyfi szerelmét, aki belehal a
bánatba. A tó felbőszült királya a tihanyi bérctől kér segítséget,
amely örökre foglyul ejti a lányt, hogy bárki szavára visszhangként
válaszolnia kelljen. Az aranyos kecskenyáj mind egy szálig a Balatonba
fúl, s csak az elpusztult állatok körmeit dobja partra a víz azóta is.
- A tó története persze régebbi a királylány
legendájánál is, még ha nem is olyan öreg, mint én. Úgy 18-22 ezer
évvel ezelőtt, a Pannon-tengerből született, de még sok-sok éven át
formálódott. Előfordult, hogy beborította az egész környéket, máskor
meg szinte kiszáradt. A siófoki zsilip megépítése óta ilyesmitől nem
kell tartani, de forróbb nyarakon erősen csökken a vízszint, s a parton
ilyenkor százával épülnek a homokvárak a lassan szikkadó, agyagos
iszapból. A tetejüket hajdan egy-egy társam díszítette, akkor még
marokszám szedtek össze minket a parton játszó gyerekek, és fillérekért
árultak a turistáknak. Ma már szerencsés, aki ránk akad - s mintha némi
elismerést hallanék a hangjában.
Az emberek a tó keletkezését is százféleképpen
magyarázzák: ki úgy véli, egykor hatalmas lények laktak erre, s az
utolsó, Balaton nevű óriás mozdította el a sellők
oltárát, onnan tört fel a sok víz; mások úgy tudják, a Föld
szelleme szerelemre lobbant a Balaton helyén hömpölygő tenger istennője
iránt, s az ijedtében a víz mélyén egy barlangba bújt udvarlója elől. A
szellem az utolsó cseppig kiszippantotta a tengert, de nem találta
szerelmét. Bánatában a földre rogyott, s hosszú teste mélyen a földbe
nyomódott. Estében betemette a barlang bejáratát, s az istennő bent
szorult. Csak akkora nyílás maradt, hogy könnyei kitörhettek, és
feltöltötték a mélyedést. Én persze tudnám, ha így lett volna -
magyarázza fontoskodva -, és bizosíthatlak, az egészből egy szó sem
igaz. Csak a környék bortermelői híresztelik, hogy az istennő
könnyeihez meg a földszellem tüzéhez hasonlíthassák
portékájukat. Meg kell hagyni, többnyire jófajta itókát
készítenek, legalábbis úgy hallom a környékbeli madaraktól, akik pár
szem szőlőből már idejekorán megmondják, milyen lesz a termés.
- Ha valóban kíváncsi vagy az igazságra, egyet mondhatok: a Balaton neve a kevéssé költői, szláv blato
szóból ered, s azt jelenti: sáros, mocsaras. Meglehetősen sekély,
sztyeppi tó, és ha a múlt század második felében nem hozták volna
rendbe a hozzá tartozó Kis-Balaton környékét, ahonnan friss víz áramlik
a tóba, ma talán csak sáros mocsarat találnánk a helyén. A hazai
természetvédelem első fizetett alkalmazottja is itt dolgozott, mint
kócsagőr, s több mint két évtizeden át vigyázta a nemes madarakat, míg
a területet védetté nem nyilvánították. A mocsár olykor jó szolgálatot
tett: a mohácsi vereség után a helyiek elzárták a Siót, hogy a
felgyülemlő víz elárassza a berkeket, és a törökök meghátráljanak.
Amikor az ellenséget végre sikerült kiűzni, a környékbeliek már
szívesen megszabadultak volna a földművelésre alkalmatlan mocsaraktól,
de a szabályozásra még hosszú ideig kellett várniuk.
A 19. században aztán megalakult a Balatoni
Gőzhajózási Részvénytársaság, egyre több fürdővendég érkezett,
üdülőket, elegáns villákat építettek, művészek írtak, festettek,
daloltak a tó szépségéről, és mostanában is hallok olyat, hogy ?nekem a
Balaton a Riviéra,_ napozni ott szeretek a homokon" - dünnyögi a
slágert, és ritmusosan imbolyog a tenyeremen. - Külföldön is híre ment
a magyar tengernek, özönlöttek a turisták, és mindenki igyekezett
hazavinni pár szuvenírt. Nem csoda, hogy mára alig maradt belőlünk.
Ezeknek a Pontuszi-tenger minden kagylója sem lenne elég - somolyog, és
hullámos barázdái egy pillanatra kiegyenesednek.
A vendégek olykor nemcsak vittek, hoztak is: a
második világháborúban a tó környékére a németek hihetetlen mennyiségű
aknát telepítettek: csak a Tihanyi-félszigetnél és a Szántódi-révnél,
ahol legkönnyebb az átkelés, 400-at helyeztek el. A harcok idején a
befagyott Balaton jegére 200 000 taposóaknát raktak, amelyek az olvadás
után a déli partra sodródtak. A háború után a tűzszerészek egyenként
szedegették össze a zalai és somogyi partok iszapjába süllyedt aknákat.
A tó fölött sok repülőt is lelőttek, úgy 20-30 zuhanhatott a vízbe, és
még ma is emelnek ki roncsokat. A háború után a legtöbb villát
államosították, vállalati üdülőket építettek. Mások nem pihenni jöttek:
a Balatonfegyves közeli rabtáborban az 1950-es években a politikai
foglyok gyapotot termesztettek és vasutat építettek. Szabadulásuk után
többen Fenyvesre költöztek: úgy látszik, a Balaton az államhatalomnál
is erősebb rabságba ejti az embert.
Pedig sok a gond ma is - és újabb rovátkák
jelennek meg a felületén, mintha a homlokát ráncolná. - A horgászok
panaszkodnak, hogy a rapsicok, az orvhalászok tonnaszámra tüntetik el a
halat a tóból, a környezetvédők meg minden négyzetcentiméterért
elkeseredett küzdelmet vívnak a beépítést tervezők ellen, akik
hasznosítanának minden homokszemet - és mutogat, hogy tegyem vissza az
iszapos földre. Kicsit mocorog, hogy kényelmesen beágyazódjon, és amint
átcsap felette a víz, még hallom, ahogy dudorászik: ?Nekem a Balaton a Riviéra, ettől nem tántorít el a tél, a fagy?"
HORGAS JUDIT
|